Egy nő (22)

Van egy nő. Úgy van velem, mint én vele, gyűlöl, szeret. Amikor ő gyűlöl, én szeretem, amikor ő szeret, én gyűlölöm. Más eset nincs.

  Egy nő (23)

Van egy nő. Gyűlölöm, vagy hogy. Gyűlöl. Április, így hív. Néhány éve rábeszélt, legyünk, úgymond, vegetáriusok. Én teljesen, bizony szőröstül-bőröstül félreértettem, mert ő ugyanis arra gondolt, hogy olyan jól megvolnánk a „test siralmas jajveszékelése” nélkül, mit bóklászunk mi itten egymás ágyéka körül, mintha kötelező volna, mintha valaki ránk parancsolt volna, tukma és oktroja, tán meglepő, hogy ezt éppen most, az ágyban mondja, mondta, őt magát is meglepi, éri a meglepetés, hogy most, most, mo-ost, nem, ne hagyjam abba, ellenkezőleg, nem ezért említi, noha mondani azért mondja, mert most, amikor a teste a legjobb úton van, hogy megmássza ama csúcsokat, és itt a legkevésbé sem tenne fumigáló megjegyzéseket, hogy mondjuk lanka s nem bérc vagy efféle, most jutott eszébe, és máskor aligha juthatott volna, hogy mi volna, ha most abba kéne hagynia, és azt kellett konstatálnia, hogy nem volna semmi, semmi, sem-mi, konkrétan, hogy nem halna bele, hogy ő abba nem halna bele, ha most, most, mo-ost, amikor tényleg ígéretesen csiszogunk egymáson és egymásban, abba kéne hagyni, márpedig neki azt kell éreznie, ő ebbe igenis belehalna, hiszen mi másért történik, ami történik, ha nem azért, mert másképp nem történhetik, mert így az, ami végül is történik, véletlenszerűen történik, kicsikét nevetséges, nevetnivaló, vagy inkább olyan, akár egy rajzfilm, nincsen dimenziója, valahogy mintha csak képzelnénk mindazt, ami van, vagyis hogy most, most, mo-ost, nem, már nincsen együtt a szívünk. Nincsen együtt a szívünk. A szív szóra, mint egy varázsütésre (vagy az érvek súlya alatt?) elhajlott a pálcám – a farkam, ó Prospero! –, kedvetlenül kihúztam, és gyöngéden a tenyerembe vettem forró, veres, pihegő testét, nos, mondotta ekkor a nő, és valóban nem halt bele, legyünk vegetáriusok, én meg, szintén az élők közt, fölszabadultan helyeseltem, mert már készültem arra, hogy egyszer kipróbáljam, milyen is a hústalanság, meglehet, mondanak mindenfélét, ezt s azt, van, aki kiütéseket kapott, másnak elszürkült a bőre, azaz megbillent az egyensúly bennük, ismét mások viszont új könnyűségről beszélnek, tisztaságról és fényességről, vagy bürokratikusan a testben az idők során fölszaporodott méreg eltávolításának szükségességéről, szinte visszafiatalodásról. Mindenféle könyvet hurcoltam az ágyra, recepteseket meg éttermi kalauzokat. Azon kaptam őt, hogy míg én a könyveket ügybuzgón lapozgatom, elé tárom a lehetőségeket, a lehetőségeinket, ezt az új világot, amely épp most, most, most tárul föl, tárja föl gazdagságát – ő engem néz, leplezetlenül bámul, bámulja a farkam, amely ezt pironkodva észleli is. Úgy éreztem magam, mint Nyilas Misi a Pósalaky bácsinál, hogy most akkor olvassak vagy ugorgyunk. Ez tizenöt éve történt. De lehet, hogy kilenc. Azóta összevissza. Átmeneti periódus, nevet, ha tiszta vizet öntenék a pohárba, átmeneti periódus, Április, és bedönt az ágyba.

  Egy nő (24)

Van egy nő. Nyilván szeret, de talán jobb volna, ha gyűlölne is, az erősebben köt össze. Hát az iszonyatos volna, ha egy szép nap kiadná az utamat! Útilaput kötne a talpamra. Ezért magamhoz kell láncolnom, mindegy, hogyan, csak jó erősen. Ha kell, megalázom. Vagy ő engem. Kérdem, mi a jobb. Nem ad értékelhető választ. Mindenesetre együtt lottózunk.

Egy szó mint száz: szeretni szeret, vélem, a kellő mértékben gyűlöl is, de azt kéne tudni: un-e. Hogy rám unt-e. Torkig van-e velem. Dosztig. Ha nem – ha szeret, ha nem, ha gyűlöl, ha nem –, akkor jó, minden megy tovább, bebújok hozzá az ágyba, befúrom a fejem a combja közé, kiülök vele a konyhába, borozgatunk, együtt tévézünk (vasárnap délután a Zorrót), felolvasok neki (Karinthy-humoreszkeket meg újabban Ibsen Vadkacsájából), sétálni ugyan nem vagyok hajlandó, de segítek nevelni a gyerekeket, egy férfihang a házban, ami pénzt keresek, azt odaadom, ha viszont igen, ha rám unt, ha torkig van velem, dosztig, akkor azonnal intézkednem kell. Pénz és lekenyér. Tukma és oktroja: magamat rá. („Ha egy szellő rásegítene, vihar se tépne le róla.”) A megalázkodásról és megalázásról már esett szó. Mindegy mi, csak maradjon. Akkor se ülhetek ölbe tett kézzel, ha az az ő öle. Csakis belé tudok nyugodni. (Persze az úgy van, hogy a sok árulás után már ő sincs és én sem vagyok, csak a maradás van. De hát ezt akartam, hogy maradjon, hogy legyen maradás.)

  Egy nő (25)

Van egy nő. Szeret. Ám evvel nincsen tisztában. Szünös-szüntelen rá kell vezetnem a tudásra. Ha egy taxi hátsó ülésén utazunk, átkarolom és forró szavakat suttogok a fülébe. Túlhangsúlyozom a testem tehetetlenségét a kanyarokban. Evés közben ránézek, aztán a tányérba, aztán megint rá. Olykor a vállánál fogva megfordítom, arra! arra! amarra!, mondom például, de neki, elképzeléseim szerint, csak a vállaira szabadna gondolnia. Bonbonokat veszek neki rendszeresen, főleg konyakos meggyet. Vagy az emberek feje fölött rápillantok, úgy értve, hogy a terem másik sarkából. Néha meg lehunyom a szemem. Tündöklően szép, kicsit túl tündöklően szép, egy Krúdy-hősnő. („Az orrcimpája mozgékony volt, mint valami remegő kancacsikóé, amely még nem ismerkedett meg lovasával.”) A combján szőröcskék simulnak, mintegy befelé vezetnek, úgy feküsznek. Ezt a szőrt keresem rajta, mely úgy simul lefelé, mint a patak medrében a fűszálak, mindenütt, az arcán a pelyhekben, a drótos hóna aljában, a sűrű szemöldökében, kizárólag ez érdekel, de csak akkor van esélyem, ha nem fél tőlem. Ezért szoktatom magamhoz, magamat őhozzá.

  Egy nő (26)

Van egy nő. Szeret, nagyon szeret. Van, hogy elhagy. Időnként, elvétve, olykor, némelykor, néhanapján, koronként, nagy néha, hébe-hóba, egyszer-másszor, hellyel-közzel, olykor-olykor, imitt-amott. Eltűnik. Eltűnik, mint a kámfor. Mint Kossuth a ködben. Szürke szamár. Tündelevény. Petőfi a rozsban. Kézen-közön. Fölszívódik. Fölszívódik, mint a vakbélműtét. Elillan. Elillan, mint fing a gatyában. Nyoma veszik. Világgá megy, mint a tót asszony pulykája. Illa berek, nádak, erek! Elnyeli a föld. Elszalad, mint a gyórói gombóc Cirákra, nem, ez túlzás. Szem elől vész. Elszáll, akár a harmat. Hűlt helye van. Híre-hamva sincs. Köd előtte, köd utána. Elmúlik, mint a nicki ember szűre. Elmarad, mint a Noé hollója. Lába kél. Bottal üthetem a nyomát.

Nem szól, nem beszél, nem magyaráz, megy, jön. Elmegy, visszajön. Lassan jövök rá, hogy elment. Hogy el van menve. Jó ideig okkal föltételezem, hogy a mindennapok ragadták el, bevásárol, moziban van, vagy az anyja. Amikor megtalálom az elsőt, már nem lehet kétségem. Nem indulok rögvest a következő keresésére. Hagyok időt magamnak, van is most belőle elég. Forgatom, nézegetem, színezem a mondatokat. Emlékezem és fantáziálok. Olyan világot szeretnék, ahol többet mernének az emberek. A férfiak. Te. Soha nem vallottál letérdelve szerelmet. („egy magánkihallgatás egy üres szobában, ahol a férfiú hirtelen letérdepel a dáma elé, és megigazítván annak harisnyakötőit, érzelmeiről is nyilatkozik…”) Nem magázol. De jól kárpótolsz, nem is rád gondolok. Én se gondolok rá, nem érdekel, most hol jár. Férfikabátokban kell flangálnom!!! A felkiáltójelek átszakították a papírt. Nincs bennem féltékenység. Azt jelentené ez, hogy nem szeretek eléggé? Szívesen rejt a régi, kidobásra váró újságok közé. Ott a kutya sem keresi. Könyvbe, párnacihába, válltömés mögé, találtam már a mosogatógépben is, a teli (!) szemetesvödörben, a kertben, a lekaszált, egyben felejtett, trágyásodásnak induló fűhalom alatt, a kutyaólban, a saját ingzsebemben. Bízik bennem, érzem, bízik bennem, hogy minden elrejtett, bombaként elrejtett szerelmes levelét megtalálom. És valóban. Higgadt, avagy késleltetett robbantású. Szenvedélyes, lelki vonal, testi vonal. Szókimondó és szemérmes. Ordenáréfelár, ahogy a kuncsaft parancsolja. Bosszú. Álnok. Hazug. Vagy kedves. Hízelgős. Őszinte. Azon meghökkentem, amikor azt kérdezte, hogy ugye olyan, mintha el sem ment volna. Jól megvoltál itt a levelekkel, nemde, édesem? Az a szívszorongató kutakodás, ugye? A kis igazságtalanságok a levelekben, melyeket meg sem lehet azonnal válaszolni, ugye? Ezen megütköztem. De nem tudok mit tenni, nem tudok változtatni semmin. Ha sokáig elvan, edzést tartok, a leglehetetlenebb helyekre dugdosom a szerelmes leveleket, és időre kell megtalálnom őket. Ne félj, édesem.