Egy nő (8)

Van egy nő. Gyűlöl. Szeret, szeretett, egész délután szeretett. Nem szeretem a kefélni szót, a dugnit pláne nem, a basznit szeretem, de az meg a szöveget nem szereti, hogy tréfával éljek: szétkúrja azt. Odáig meg nem züllhetek, hogy azt mondjam, persze kurzívval: azt csináltuk. Okádnék. Ha picikét távolabb volna a mondat egyes szám első személye tőlem, vagyis kevesebb felelősséget éreznék, ami jó volna, ezen dolgozunk, szabadabb volnék, és főként nem kényszerülnék szünös-szüntelen, ha részlegesen vagy ironikusan is, jó színben föltűnni, akkor, vagyis ha tetőtől talpig regényhős volnék, híd „én” és „mi” közt (hogy csupán a legfontosabb függőhídfajtákat említsem: egyszerű, külön lehorgonyzott, önmagában lehorgonyzott, azután a kábelhíd, a ferdekábeles hárfahíd, a ferde csillagkábeles, a ferde legyező alakú és az egypilonos ferde hárfakábeles), nos, akkor – a noson felül – azt mondanám, hogy egész délután bibiztünk.

Nem a zabolátlanságot említeném első helyen, a szilajságot, amellyel újra meg újra egymásnak estünk, egymásba csattantunk, noha ennek egyszerűsége, elemi volta fontos, és nem is csak azt, azt a kézenfekvőséget, hogy jólesett, jóóó vóóót, de evvel már közelednénk ahhoz, amit mondani akarok, egyelőre a személytelen élvezethez, a bennünk lakozó, tőlünk már-már független élvezkedéshez, a testek pogány vidámságához. Izomlázunk lett, égett a farkam és égett a pinája, be is kellett krémeznünk, ziháltunk, mintha egy igen magas hegy tetején volnánk (Popocatapetl, például). Átöleltem, úgy aludtam el, vagyis elaludtam, és ő horkolt, mert ő is elaludt. Légiesen horkolt, mint a finnek, pedig színmagyar. Ezt akartam mondani? hogy édesen aludt a karjaimban, akár egy gyerek? Nem. Majdnem ellenkezőleg – úgy értve, minden értelmezés rossz, miközben valamit mégis tudnék mondani. Az például igaz, hogy ő lágyan, csöndesen feküdt, én pedig vágy nélkül. Nem mondom, hogy boldogan, de nyilván nem is boldogtalanul; kézenfekvő. Szomorúan sem, ahogy a latin közmondás elvárná. Nem megelégedetten, de kielégülten. Úgy feküdtem ott a nővel, avval a nővel abban a szobában (még vagy öt percet, mint egy lapos vígjátékban), hogy nem volt kérdés bennem és nem intéztetett kérdés hozzám sehonnét, se Karéliából, se a Csallóközből, se a Mennynek ő országából. Létem, voltom, fekvésem nem volt kérdéses, ezt akartam mondani.

  Egy nő (9)

Van egy nő. Szeret. Jól szeretkezik. Magyarán istenien baszik. Nehéz volna megmondani, miért. Vagy éppenséggel könnyű? Miért? Azért. Más is uralja így az izmait, más is bírja a szemérmetlenségnek ezt a könnyedségét, amely nem ijeszt, de fertőz, nincsen egyedül a vidámságot illetően sem, mely a testéből csörgedez, és más is birtokában van az átváltozás ama képességének, amely váratlanul drámaivá képes tenni ezt a vidámságot, s lehúzza, mint a hínár a könnyedséget, és amely a kéjt a fájdalom által fokozza. Mégis, ahogy csöndes tombolásban, feszülten elüldögél rajtam (I am sitting on a cornflake), vagy én vergődöm tehetetlenül „márvány combja harapófogójában”, az óceánok végtelen ritmusában, az szuper. Végig, mialatt vagyunk, kizárólag az öröm van, mindent kiszorít az öröm, én se vagyok, ő sincs, csak ez a szimpla ujjongás. Ezért azután arra se kell gondolnom, hogy mindennek mindjárt vége, ami azért is jó, mert inkább meghalnék, hogysem vége legyen. Nem is jó szó az öröm. És látá Isten, hogy ez jó – ez, ez a jó szó. (Ő egyébként mindezt kétségbevonja. Dementálja. Nem, ő a legkevésbé se egy lepedőakrobata, nem egy nambervan, nem is mondotta ezt eddig neki még senki soha, és ez nyilván nem véletlen, és ő nem is érti, milyen hülyeségről beszélek én, még jó, hogy nem a testek pogány vidámsága vagy mi. Annyi kétségtelenül tény, hogy az utóbbi időkben mintha megváltozott volna a teste, nem hajlékonyabb vagy készségesebb, inkább kíváncsibb, kíváncsibb lett a teste, és ezt a kandiságot, fürkészést már lehetne vágyakozásnak hívni, vágyakozósabb lett, valóban, ez őt is meglepi, de ez nem valamiféle tudás, mindezt én váltom ki belőle, az én testem, az én testem az érme, amelyet őbele belehajítanak, úgyhogy kispofám, én nélküled egy félfa… egy félkarú óriás vagyok az ágyban.)

   Egy nő (10)

Van egy nő. Gyűlöl. Vágyik a tenger után, világló derengés, fénycsorgás, se sötét, se világos, örök esthajnal. Addig-addig ireg-forog, míg tengerre nem lel. Szereti, ha fúj a szél. Én meg utálom. Mögé bújok, szélárnyékba. Addig-addig, míg egyre kevesebb meggondolni való marad – mennyire másképpen történnék ez a szárazföld belsejében, árulás, mondaná, méltatlan, finnyáskodna, akár az állatok, sziszegné, árulás a testünk ellen, súgná szelíden, amit én szépnek és meghatónak találnék, mondanám is neki, szelíden, szépen és meghatódottan, a szárazföld belsejében –, most rángatva szinte leszakítja a nadrágom övét, noha elég volna a cipzárt lehúzni, mafla, de nem szólok, dolgom is akad, az ujjam föltartóztathatatlanul tör előre, a fehérek partvidékét, hogy csatában nyerje meg, mintha mágnes vonzaná vagy a Csendes-óceán, közben érzem közeledni a végem, féltem a nadrágom, kényes anyag, magam fölé borítom a megmaradt tenyerem, ő persze nem gondolt rá, fátyol rá, úgy maradunk görbén, görcsben egy pillanatra, majd széjjelválván nevetünk, vihogva nevetünk, mint valami csíny után. Nevetve nézzük a tengert, csillámlik, csúszik, remeg, a tengerem, csillámlik, csúszik, remeg. A blúza, a nadrágom, a folt, a kozák atamán.