AGGÓDÓ SZÍV

Az aggodalom olyan, mint a hintaszék,
Csak indulsz, de az út végére sosem érsz.
S míg a hintaszékben legalább tiéd a nyugalom,
Addig békéd elvész, szorítja az aggodalom.

Hiába félted a gyermeked, hogy rossz útra lép.
Nem aggodalmad óvja az útkereszteződést,
Remegő kézzel engeded el az útrakelőt,
Pedig nem a félelmed mi megvédi őt.

Aggódva nézed a viharfelhőket
Pedig az nem védi meg óvó tetődet
Hiába kerülöd így az ördög tüzét
Az aggodalom nem olt, csak belűről tép

Az aggodalom szilánkjai összerakódnak
A ma terhével egységet alkotnak
S kész lesz egy olyan hatalmas teher
Amelyet szíved már nem bírhat el

Nem tudod mit hoz a jövő, mi az, mit kapsz
Hisz emberi léted erre nem adhat választ
S ha aggódsz, mert azt féled, rossz lesz élted
Csak azért lehet, mert kevés a hited

Legyen előtted Péter példája
Az aggodalom őt is megtalálta
Amint a vízen hitét kezdte feledni
Tanító példaként elkezdett süllyedni

Isten igéje válaszol neked
Megnyugtat téged, ha hűen figyeled
Azt mondja ne aggódj a holnapért
A holnap majd aggódik magáért

Az égi madarak sem vetnek, aratnak
Mégis az Úr kegyelmében laknak
A mezei liliomok sem varrnak ruhákat
Az Úr akaratából mégis pompáznak

Ne akarj már akkor átkelni a hídon
Amikor még nem is tudsz a folyóról
S ha már látod a folyót, akkor se félj
Isten szárnyakat adna, ha leesnél

Hited legyen ernyő, de ne te döntsd el
Hogy esőtől vagy naptól védjen
Isten teremtette az esőt és a napot
Áldásként adja neked mit alkotott

Életünk minden holnapja előbb Istennel találkozik
Tudd, hogy az Úr szeret téged, ne aggódjon a szív
Hidd, hogy az utadat mindig a béke vigyázza
Melyen a pásztor elöl megy, s a bárányok utána

Szeretet áradjon köztünk!
Szeretet gyúljon bennünk!
Szeretet töltsön el minket!
Add ezt nekünk, Urunk!
Hadd legyünk testvéri szívvel
mindnyájan egyek Benned!
Lobbantsa lángra szívünket szereteted!

Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap, s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: ,,Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.'' És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. ,,Most lesz belőlem az a szép kincsesláda'' - gondolta a fa - ,,csodás kincseket kapok majd.'' A másik favágó a második fát szemelte ki. ,,Ez a fa erős.

Halkan hull az őszi este harmata…
Harmatozd rám égi kedved, Mária.
Oszladozzék balga szívem bánata.
Te vigyázz rám, boldogságos Szűzanya.
Hogyha kővel megdobnak az emberek,
Szeljek nékik ízes búza-kenyeret.
Töltse be a lelkemet a szeretet.
Tiszta szívvel áldhassam szent Gyermeked.
Bánatok közt elvadultam. Légy szelíd
térítőm, hogy égi Atyánk fényeit
szeplőtlenül tükrözhessem, mint a víg
tengerszem a hajnal ifjú fényeit.

a

Boldogasszony Anyánk,
Fényes tekinteteddel nézzél le reánk.
Hozzád könyörgünk, Téged kérünk,
Magyar nemzetünk megmentésében,
Adj segítséget nékünk.

Boldogasszony Anyánk nézzél le reánk
Magyarokra,
Kik, Hozzád könyörögnek,
Benned remélnek.
Adj jobb sorsot e Nemzetnek!

Add, hogy feltámadjon ez az Ország
és újra visszataláljon Hozzád!
Adj nekünk Reményt, Békességet
és soha el nem fogyó bizalmat Benned.
Boldogasszony Anyánk, tekintsél le reánk.

MAGYAR CÍMER.

Szép volt, kemény acélpajzs volt,
Millió magyar ököl védte:
Ezer évnek halálos harcain
Millió magyar meghalt érte.

A bal mezőben négy ezüstfolyó:
Duna, Tisza, Dráva, Száva:
A jobb mezőben hármas szent halom:
Tátra, Fátra, Mátra.

Hármas halomban a kettős kereszt,
Mely éggel halmot, folyót összetart.
Mellyel a drága véráztatta földhöz
Odaszegezte Szent István a magyart.

A pajzs fölött Szent magyar Korona:
Tartották gyengéd angyali kezek,
Csillag volt, mely viharban, vészben,
Minden nyomorból, bajból kivezet...

Költő szerettem volna lenni.
Valami nagyot, szépet tenni.
Pedig nem voltam, csak tizenegy éves
fűzfapoéta. Szegény kínrímes.
De költő szerettem volna lenni.
Nagyon szépem megénekelni
emberséget, becsületet, tiszta szerelmet,
belső értéket, önzetlenséget,
ostorozni polgári nézetet,
látszatra épített, hazug életet.

Aztán megtaláltam Valakit,
és megtanultam Tőle valamit,
Nem éltem többé félelemmel,
megtelt az életem érzelemmel,
elragadott az édes érzelem,
csupa napsugár lett az életem,
lelkesedésem az egekig hatott,
s tiszta szívvel imádtam a Nagyot.
Valami szépet, nagyot tennem kellett érte,
csordultig töltött Jézus tiszta lénye.

...aztán...de sok mindent megtanultam:
csendesen élni, békén, megújultan.
Hinni, bízni, becsülni keveset.
És ez volt a nehezebb.
Megismerni, hogy magam ki vagyok,
mikor sötét felhők borítják a napot.
Vakon bolyongtak homályban az évek,
és nem láttam, mily közel lángolnak a fények.
Költő akartam lenni aggodalmas szívvel,
pár fillért keresni botladozó rímmel,
hogy teljen többre, mint a kenyérre,
piros almára, ruhára,cipőcskére.

Nyílformáju kicsi tábla jelzi: 700 méterre Waldkapelle, azaz erdei kápolna áll.  Egymásba szaladó ösvények útvesztőjében, kicsi domboldalra hajlik egy szerény zsindelyes házikó.  Üveges ajtószárny előtt két kis térdeplő, rajtuk párnácska.  Megérint ez a figyelmesség, ez a mindenkinek szóló finom szeretet....jó érzések sűrüsödnek bennem....a szentély belseje  felé két égő  gyertya, bent a kápolna mélyén Lourdes-i  barlangban a Szűzanya szobra, köpenye szélén kedves aranycsík fut végig, arcát bizakodóan fölemeli....

Azt mondom?"imádkozom" -de ki az, akivel beszélek ?

Te vagy-e, Istenem, vagy csak magam vagyok ?

Magammal vitázom, magamnak kedveskedem, magamat  vádolom ?

És erre a monológra mondanám, hogy ima ?

"Amikor imádkozunk, istennel, vagy a szentekkel beszélünk" -

tanultam egykor a katekizmusból.  De minél jobban ismerem magam

és bensőm rejtett titkait, annál jobban elfog a félelem:

Hátha csak én kuporgok ott a sötétben, és Istennek szólítom magam,

Magammal beszélek, magamnak felelek, magamra hallgatok.