Azt mondom?"imádkozom" -de ki az, akivel beszélek ?

Te vagy-e, Istenem, vagy csak magam vagyok ?

Magammal vitázom, magamnak kedveskedem, magamat  vádolom ?

És erre a monológra mondanám, hogy ima ?

"Amikor imádkozunk, istennel, vagy a szentekkel beszélünk" -

tanultam egykor a katekizmusból.  De minél jobban ismerem magam

és bensőm rejtett titkait, annál jobban elfog a félelem:

Hátha csak én kuporgok ott a sötétben, és Istennek szólítom magam,

Magammal beszélek, magamnak felelek, magamra hallgatok.

És ki mondja meg nekem, hogy az melyik énem: a jó-e, vagy a rossz ?

Lehet, hogy hullámok által szólsz hozzám, de én föl nem fogom ?

Vagy a  Te nyelvedet nem értem ?

Telve ajkam áhitatos szavakkal, csak hogy betömjem a fülem ?

Vagy tényleg Te élsz bennem, nálam, értem ? 

És imédkozni nem más, mint felismerni, hogy jelen  vagy,

felismerni  szóban és tettben ?  Itt, most, mindig, vég nélküli imában ?