Hamu alatt parázsló harag,

Ökölbe szorult, rázó kezek,

Irgalmatlan, dühös kiáltás,

Közeleg az ünnepetek.

Aratásra készülő mezők,

Torkodon-akadt, gyűlölő szavak,

Kaszák, mik kiegyenesedtek,

Ünnep készül, piros, szabad.

Indul a vén, magyar tespedés,

Pattan a feszült, ostoba húr,

Nagy gőgök félve összebújnak

S a tisztes, nagy csönd meglapul.

Magyar ünnep lesz az aratás,

Aratni búzát, vért, fejet:

Nő a dühösök szent szektája,

Aratás lesz, ne féljetek.

Ady Endre

Aratás

Mi az oka, hogy most a dolgos Céresnek
Munkásokat széjjel zsibongva keresnek?
Mi az oka, hogy a mezőn köröskörűl
A Céres bérese kaszákat köszörűl?
Köszöntvén tudnillik a megőszűlt nyarat,
Sárga kalászi közt reménységgel arat.
Áldja nevét százszor a jó Teremtőnek,
Hogy főldjébe arany szinű fejek nőnek.
De addig is, míg tart szíve áldozatja,
A búza-markokat sűrűen forgatja,
Az öreg Céresnek két feltűrött karja
A markokat szoros kévékbe takarja,
És ámbár tüzei a kékellő égnek
Kettős forrósággal feje felett égnek,
S barázdás homlokát az izzadság árja
Legörgő cseppjével sorjába eljárja,
Víg aratóit (mert ő azoknak atyja)
Tréfás szavaival szűntelen biztatja.
Ekkor, hogy a piros, várt napenyészetnek
Altató zefiri feléje sietnek,
Ő is most már lassúlt, de hajdan vitézi
Lépésit a hazamenésre intézi.

Csokonai Vitéz Mihály

Sokat vártunk ettől az évtől,
Az időjósoknak hivén.
Mondták tavaly, hogy aki éri,
Dús aratást ér az idén.

Midőn a hó elment tavasszal,
A szántóföld reményt adott,
Hogy a mult évben nem hiában
Szórtuk belé a jó magot.

Sarlót, kaszát előkerestünk,
Hogy a sürű kalászfejek
Élesre fent csengő vasától
Előttünk rendre dűljenek.

A csépet is mind sorra néztük,
S amelyiknek hibája volt,
Reá kötöztük jó erősen
A gyengén álló hadarót,

Hogy amidőn a tág szérűre
Kerül be majdan a kepe,
Szemét az érett búza-főnek
Vigan kiverhessük vele,

Melyet alkalmas szélben aztán
Felhányjon a szórólapát,
Kitisztítván a garmadából
Minden polyvát, gazt és lazát.

Ilyen készűlet és reménnyel
Vártuk a gazdag aratást,
De rosz időt járt, és vetésünk
Fonnyadt, veszett szemlátomást.

De száz mérges fű sarjadzott föl,
Gaz, dudva a vetés között,
Indáival a vad folyondár
Mindent befolyt, benyűgözött.

Ködös volt a menny és borongós,
Nem szűlt ujító harmatot,
Sem a földet termékenyítő
Mennydörgésben nem csattogott.

Utána a szük aratásnak
Szivünk ha bátor nyugtalan,
Mégis sokat várunk ez évtől,
Mert a szüret még hátra van.

Megjönnek majd a gazdag ősznek
Derült mosolygó napjai,
Midőn érett gyümölcs alatt fog
A fáknak ága hajlani.

Midőn a víg szüret zajától
A völgy, halom csakúgy kacag,
Száz röppentyű szikrázva röpked,
S megdördülnek a mozsarak.

Sajtóba jő a sárga furmint
S az érett fekete gohér,
Gerézdiből szürünk vörös bort,
Olyan vöröset, mint a vér.

S midőn ez év majd lehanyatlik
S borunk magát kiforrja már,
Vigan leszünk, nagy áldomásra
Csendül kezünkben a pohár!

1.
Dicső István, nagy királyunk,
Téged ég s föld magasztal,
Téged tisztel kis országunk,
Első szent urának vall.

2.
Tőled vette fényességét,
Méltóságát, érdemét,
Koronája ékességét,
Hitit, kincsét, mindenét.

3.
Elbujdostál, megkerestünk,
Áldott légyen a szent ég!
Országunkba bévezettünk,
Szivünk örömében ég!

4.
Drága kincsünk, feltaláltunk:
Magyarország, vigadozz!
Itt van, kit óhajtva vártunk,
Ezer áldásokat hoz.

5.
Ime a te reménységed,
Inségedben ide nézz:
Isten után erősséged,
Mególtalmaz ez a kéz.

6.
Megvigasztal minnyájunkat,
Hatalmunkban vastagit,
Megtágitja országunkat,
Végig megtart, bóldogit.

7.
Budán nyugszik; Buda vára,
E szentséget megböcsüld!
Atyja után, nem sokára,
Biztat az ég: Imrét küld.

8.
István mellett itt lész fia,
Megtestesült angyalunk,
Megszerzi ezt két Mária,
Égi s földi asszonyunk.

Faludi Ferenc