Tudod gyerekként,
mikor valaki arról beszélt, hogy fél a haláltól,
olyan, akiről tudtam, hogy hívő ember,
nem értettem, hogyan retteghet a holnaptól.
Sokáig úgy gondoltam, hogy van, aki hisz, ő soha nem fél,
és van, aki hitetlen, ő pedig folyton csak a holnapra gondol.
Mi lesz holnap?
Aztán később úgy láttam, van egy kevés ember, aki bízik Istenben,
sokkal többen, akik remélik, hogy van Isten.
Az ő számukra, akik csak remélik, hogy van Isten,
az ő számukra mindegy, hogy van, vagy nincs,
mert rajtuk hit nélkül nem tud segíteni.
Így voltam a szeretettel is.
Arra gondoltam, egy igazán fontos dolog van az életben,
az, hogy két ember szeresse egymást.
Akkor a többi már csak részletkérdés.
A szeretet mellett minden gond eltörpül.
Eltörpül a szegénység, a nélkülözés,
hiszen a lényeg, a szeretet a helyén van.
De mi úgy vagyunk vele, mint minden mással.
Ha nincs, vágyunk rá, mint az életünk megváltójára,
de ha megérkezik, akkor csak gond van vele.
Nem találunk helyet neki, nincs időnk rá,
nem becsüljük eléggé, nem hiszünk benne, aggódunk érte,
nem bízunk az erejében, nem hisszük,
csak reméljük, csodát tesz.
Úgy élünk tovább, mint amikor még nem volt velünk.
Pedig azt hiszem, aki szeret, akit szeretnek,
azoknak olyanoknak kellene lenniük,
mint a mosolygós bolondoknak.
Mert a szeretet minden mást közömbösítő,
mindent betöltő érzés,
amiről egy pillanatra sem lehet megfelejtkezni.
Nincs más teendő vele, csak hinni kell benne.
Akkor olyan, mint az Isten.
Csodákra képes.

Szerzője számomra ismeretlen