Kész a világ,
Feszült ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten Lelke.

Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét...
De jaj, sötét van,
Mélységes, iszonyú sötét!

A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez...
Most váratlanul vágyón megvonaglik
És felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!

Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!...

És ismétlik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva...
És nagy szavát az Úr - kimondja!

Ujjong a lalkem s tele van örömmel:

Ma megérkezik a régvárt vendég!

Bár liliom- palástot

Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt!—

Bár tűzrózsákat, égő szíveket

Szórhatnék szét a nagy világon.

Hogy illatot és színeket

És imákat találjon,
Amerre jár! –

Bár lenne szívem ünnepi

Zsolozsmát zengő, nagy harang,

Mely szétkiáltja örömét,

Hogy csengjen- bongjon tőle a határ!

Pedig, kit várok, csak egy kismadár,

Remegő szárnyú, hófehér galamb!—

-- De benne ég az örök Láng.

A szent tevésre ihlető nagy Isten!

Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki,

S így tekint le ránk!

Csak egy pihenő hófehér galamb!

De Őt imádom amíg élek,

S előtte hullok térdre egyedül

Parányi semmiségem

Alázatos mély érzetében

Mikor felettem átrepül

Mert Ő az Úr és Ő a Lélek!

S tőle várjuk fényes újulását

A föld színének,

Őhozzá csap fel ezer ének

Ostromlón zúgva pünkösd hajnalán:

Oh jöjj el! Jöjj el! Szentlélek, Úristen!

Ujjong a lelkem s tele van örömmel!

Ott ülnek ők, magukra hagyottan,
a csüggedt-gyáván összebújók,
az arcukra titkon kámzsát húzók,
vacogó félelembe fagyottan,

legott rohanó szél vad erejétől
zúgva hasad fel a menyei kárpit,
s lángnyelvek ragyogó tüze válik
férfi-merészség védpajzsává. Hevétől

olvad a dermedt szó, hittel hirdetik
— útjukat fehér galambok követik —
száz nép nyelvén a Mester tanát…

Kellenének most is láng-szemű fények,
hogy Földünkön értse milliárd lélek
a tűz-áldotta Béke szavát!

Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,

Az éj meleg s már perzselő a reggel,

Bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,

S ritkán találunk hűvös árnyra már.

Az ég fakó, az éj is rövid,

Alig bújik el a nap egy bokorba,

Aztán ragyogva új erőbe forrva

Kiszáll az égre lánguszályt röpít.

A róna várja a hűsfényű holdat,

Leng a kalász, vérszínű rózsa lángol,

Leszáll a boldogság a másvilágról.

A néma csillagok reánk hajolnak,

És álmodó, fáradt fejünk körül

Színes, aranyló lepkeraj örül.

Bódás János :Imádság Szentlélekért


Zúgó szél, mennyei vihar,
jöjj a Lélek lángjaival!

Isteni erő van tenálad,
tégy vele most nagy, szép csodákat.

Erőddel a szíveken zúgj át,
és szellőztesd ki minden zugát,
szellőztess ki országot, népet,
az egész nagy földkerekséget.

Söpörd el a bűnt, a gyanakvást
s tedd, hogy végre szeressük egymást.

Hiába pénz, ravaszság, fegyver,
csak nyomorult marad az ember.

Rajtunk hatalmat Te vehetsz,
újjá, tisztává Te tehetsz,
s bevetheted a szíveket
égi maggal, hogy szeretet,
igazság, szépség dús virága
illatozzon szét a világba.

A Föld ne gyilkos atombomba
dühére, de szent viharodra
rendüljön boldog félelemmel.

Te légy mennyei mentő fegyver,
földrengés, mely nem ront, de épít,
pusztítás, mely tisztít és szépít,
vihar, mely alkot, tűz mely éltet
embert, családot, földet, népet.

Hiába pénz, ravaszság, fegyver,
csak nyomorult marad az ember!

S milliók kérnek, mert belátják:
nem segít más, csak az imádság,
a könyörgés. "Jöjj, szent vihar,
ég tisztító lángjaival,
söpörd e a bűnt, a gyanakvást,
add, hogy végre szeressük egymást,
s mint a táj, ha eláll a zápor,
ragyogjon föl a Föld orcája
a béke tiszta sugarától!"