Kerestem pár az 1956-os forradalmat feldolgozó magyar irodalmi alkotást, hiszen nemzeti ünnepünk nem múlhat el a költészetben nyomok nélkül.

"Gyönyörűséges nap volt az az október 23.-a, nem homályosíthatja el senki és semmi, aki ma visszamenőlegesen új értelmet akarna adni neki. Igen, a demokrácia diadala volt, mert egyetlen este lerombolta a zsarnokságot, még ha alig két héttel később a külföldi tirannusok és hazai ügynökhaduk galád gyilkosságokkal vérbe tiporta is. Álmodtunk, hosszú távra terveztünk, újjáéledtek a pártok, és senki sem nézett rossz szemmel a másikra, mert az ő álma netán másról szólt. Úgy képzeltük a szabad, parlamentáris rendszerben vitatkozunk majd, mindenki kiáll eszméje mellett, és a sok apró bölcsességből épül föl az új világ".

Október 23.

Rian a föld, a falak dőlnek,
Kék harsonákkal zeng az ég.

S barlangjából a dohos kőnek
Az ember újra fényre lép.

Fonnyadt testünket záporozza,
Sápadt arcunkra hull a nap,
S szédülten, szinte tántorogva,
Szabadság, szívjuk sugarad.

Sötétből tárul ki a szívünk:
Nyíló virág a föld felett.
A szolgaságból fényt derítünk,
Fegyver nélkül is győztesek.

Tollas Tibor

Sírfelirat a magyar hősök emlékművére

Sírhegy. Nyújózó keresztek. Szél-csendülés.
Golgotajárás. Történelmi kálvária. Csonka
corpus. Mert sorsunk megalázott. Sírgödör.
Üresen tátog. És magasból: sírszakadék.
Majd bronzkezek nyúlnak feléd. Kápolna út
vezet hozzájuk. Sors alagút. Megzendül a szél.
Harangszavak szállnak… gyászos emlékein
szelíd kis hazánknak. Mintha víz csobbanna.
Akár belül folyna. Egyszer majd leomlik

hallgatásunk tornya. Magyar-volt- magyarnak

utódai lettünk, sírkertek árkában méltatlan a
könnyünk. Minden kereszt-árnyék vállainkon
nyugszik, őrizzük magunkon; éj csendben sem
múlik. Gyom-lepett-emlékek, elburjánzó
csendek, sírkeresztek alatt nyugszanak a tettek.
Halált hozó nyilak bennünk nem keresnek.
Mégis sebzett az ég, fájdalom is jajdul. Hány,
meg hány köpönyeg lélektelen fordul. Megveszett
kutyának szájából hab csordul. Messzi-század,
igaz, hős-távoli emlék. S itt, a muhi pusztán,
hányat temetnénk? Tatár őlte magyart, Béla

katonáit, s szűntelenül hullik a halottas-árnyék.

Névtelen keresztek! Lélekharang kondul.
Rodostócsend hallgat. Kukoricadárdák Segesvár
alatt. Századunk még megvan. Vajon
szégyenkezik? Kopjafa-parcellák sora
emelkedik. Léptünk elnehezül, nő a kereszt
súlya.. Gyalázat-évszázad, hazugságok kora.
Itt a muhi pusztán nem jártatok soha? Fiú apát
árult, anya ön-gyermekét, parancsszóra tették:
kötelező-önként. Felettünk két lator nem ülhet
már törvényt, mulattuk eleget a ránkszakadt

önkényt. Sírhegy. Nyújtózó keresztek.
Golgotajárás. Történelmi kálvária. Csonka corpus.
Árnyék útvesztő. Mégis-megváltásremény.
Nincsen harangkötél, szélben szól magától;
angyal szárnyát tárja, zuhanó a röpte; számból ima

kezemből sziklák hullanak. Szilárdan állnak
ledönthetetlen falak?
Devecseri László

IDEI HÓ

Hó lett azóta, bepólyálta a város sebeit.
Így most már minden, ami gyötrő, hó alatt sajog itt.
S tovább, még tovább tornyosodnak szenvedéseink,
amiket elzokogni szóval költő se tud... A rím
csúf játék ahhoz! A szó: undor! A vers hivalkodás!
Ma még hó esik itt, s maholnap mindent elfed a gyász...
Csak én tudom, s pár szerencsétlen, itt gázolva e hóban:
hogy milyen gyönyörű Nagy Remény volt itt, lángolóban!
A legtisztább, legragyogóbb, és talán az utolsó...
S tűrnünk kell, hogy elevenen elnyelje egy koporsó?
Inkább hullana ég-föld s minden rongy ragaccsá... Csak ez:
ez a szégyen a teremtésre ne történhetne meg!
Dér-hajakkal reánk már csak a borzalom mered...
Nem adnék a világért egy döglött egeret!

Mindennek vége... Az ég is, mint mindig, elhagyott!
Mint házunkból a fény, belőle az irgalom kifogyott;
máshova hullt... Mert nekünk még abból se jutott!
Hát hol az igazság? - Ez itt? Az utcákra fagyott
könny, vér, üszök, tört fegyverek, s halottak rongyai
felett e könnyű hólepel? ... Mit akar mondani?
Hogy minden jól van így? - - - Igaz, hát befejeztetett!
Mindennek vége... Üresek a gyárak, egyetemek,
feldúlt kaszárnyák s tört szívek... Fegyvert letéve,
falkákban mennek el az élők! Mindennek vége...
Bányáinkat víz önti... Lassacskán nincs mivel
tömni a gyomrot és kazánt és gépet: csak rémeivel
s gyásszal a lelkünk... Sokan kifutnak, más ég határain
nyugodni meg: jobb is nekik tán, más tájon, odakinn
koldusbotot ragadni, mint fegyvert még valaha itt
a szabadságért! Hej, sorsjáték volt csak: megsebesült a hit,
s képe-zúzva hever, útfélen, temetetlen...
Csak lelke bolyog, itt-ott, mocsarakba rekedten.

Halál-játék volt, vége... Vége? Jobb is talán,
ha nem kopognak szobánk, fülünk és szívünk falán
többé a golyók! Csak félünk... Búvunk, mint negyvennégyben:
dermedten vakulunk a hideg sötétségben -
S az élet fenyeget, föld színén maradottak:
hogy mért nem vagyunk mi ott, ahol a többiek, a holtak?
És vádoljuk magunk, hogy élünk, s reszketünk -
S mi mást is féltenénk, mint hitvány életünk?
S már úgy cseng vissza, mint akinek fülébe ólom vágott:
hogy Holnapra megforgatjuk az egész világot...
S undor lesz e szó: Forradalom... Megtagadjuk az Istent
és magunk! Rút szolgagond egymást taposni szökkent -
S ha Isten elhágy, majd az ördög ráncba szed minket!
Iszonyodva látjuk viszont tegnapi rémtetteinket:
s elborzadunk... úgy tekintünk vissza, arra a napra:
mint tükörre, mely önmagunk törött képét mutatja,
hogy mindenki, aki élő: attól lesz eleven holt...
S letagadjuk, hogy... hogy mi is? Nem igaz, rémálom volt...
Ajkunkkal nyaljuk föl a vért, mint az ebek; s az utcák
szennyét könnyünkkel mossuk fel, hogy legyen újra tiszták
és rendesek!... Minden bűnjelt okosan félre vetni -
s mosolyogni az űrbe, mintha nem történt volna semmi...

De csitt, ne szólj szám! Van Fül, s hallja, ha káromlok...
S mit tudom én, kinek gyónok: ha magamnak gyónok...?
Ki figyel itt? Betűimet ki látja meg? Ki les rám?
Bús soraim orvul látni, kinek van szíve hozzá?
Tán Teremtőm? Nem hiszem én, hogy akárki is volna:
ki még, akár az égből is, fejem fölé hajolna...
De ha volna: lássa szemmel... Hisz én csak verset mondok, -
Örökláng gyúlt!... Nincs vége még!... Mit beszéltem bolondot.
Vagy legyünk most már boldogok, vagy vesszünk el, ha nem!
S ha mi nem, hát legyen velünk boldog a Történelem!
Nézd, Jeruzsálem, Ninive, Karthágo romjai
egyre intők: nem szabad eget fél művel sérteni...
Mert más a rontás, de a mű az legyen mindig ép.
Ezért élünk! A féreg is abba rág, ami szép.

Éllj hát, hazám még... Sok fiad bár érted sírba rogy:
lehet, hogy a népek kezén Isten almája vagy,
kit fölszelnek a nagy idők: de mégis magot ád -
lehet, hogy most mind elveszünk: de boldog lesz a világ...

Aztán mit számít, hogy kinek zúgnak a négy folyók?
Mit számít, hogy évezreken mit nyögtek milliók?
Egy szolganép és annyi szent, s a hős, a sok ezer:
kik még jobb remény s szebb jövő hitével buktak el...?
Mit számít még egy sírnyi nép: ha boldog a világ?
S fogják-e ércbe önteni a magyarok fiát?
S hogy csillagokból esve: fény, vagy átkozott korom
lepi-e el a tájt: ahol rossz volt mindenkoron?
S még akkor is, ha olykor tán kegyelt a Történelem:
madárcsőrös ujjakkal simogatott sziven!
Ez volt a sor: mindig vér és jajszó hazánkon,
s tán ha nem, még örömünkben is vér buggyant szánkon...
Szép hősi sors! Sírkőnkre hát az idők nagy kurucát
faragjátok majd: aki itt karóba húzva pipált,
hogy idézzék árva füstjét a kósza fellegek,
mik égett hazánkról szállva, járnak a világ felett.

JANKOVICH FERENC