November kapui

"November kapui megnyílnak,
s beömlik rajtuk a köd,
száraz völgyét, vékonyka csemetefáit
áztatja késve jött eső..."

Bisztray Ádám

November

Eljött már november didergő hónapja,

Hideg szele a fák ágait megcsapja.

Meghalva elhullnak a sárga levelek,

Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.

Az ajtónál álló télnek hideg zúzza

A zöld ligeteket s mezőket megnyúzza.

Hideg eső csorog, csepeg egész éjjel,

A fázékony Auster havat is hány széjjel.

A borongós égnek sűrű felhőzése

Házba zárt szívünknek kedvetlenkedése.

Jer, barátom, minden unalmat űzzünk el

Az új boron vidám beszélgetésünkkel:

Van elég gesztenye, van elég noszpolya,

Van dió; melyik kell? mind jó borkorcsolya.

A gesztenye mégis jobb lesz a diónál,

Rakással süssük majd itt a kandallónál.

Az az orros kancsó megint jár közöttünk,

Tudod mint t

Tegnap is, mikor hazajöttünk. 

Még ugyan a borom nem forrt ki egészen,

De semmi, potomra minek heverésszem?

Most még jobban esik, mert édes valóba,

S különben sem látszik színe a kancsóba.

És ha az elsőtől még kedved nem duzzad,

A másik kancsót is körömhegyig húzzad.

Magam is így fogok teutánad tenni:

Törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni.

Vígan ma, barátom! és ha pitizálunk,

Manciról is egy-két sort dallarizálunk.

S ki tudja? Hátha ég táncot is kell várni?

S hatos minétet is fogunk ketten járni?

Neveted? de több is történhetik itt még:

Bolond az, barátom, aki okos mindég!

Le kell a mord képet néha-néha tenni,

S ha ennyi hívságra nem fogunk is menni:

Jer, legalább minden unalmat űzzünk el

Az új boron vidám beszélgetésünkkel! 

Csokonai Vitéz Mihály

November csodája

Csodát kínálsz, hitetlen vén november:
lám, nyílik még a sarkantyú virága!
Megszagolom, édes-keserű szender
fog el s mint anyját fellelő kis árva,
beledőlök egy régesrégi nyárba.

Jékely Zoltán

 November


A bíbor tűz mily gyönge, bágyadt,
A sárga reggel mily halott!
Tegnapról mára már az ágak
Hálózata sem változott...

Egy vígaszom maradt: a képen
Fehér s ezüst vonásokat
Láthatok ott is, hol setéten
A tusba mártott toll szaladt...

Köd foglya lett a nap korongja...
Ó, bár a tájon szán suhanna,
Gomolygó hófelhők alatt! –

Rézfüttyű széltől részegülve,
Szelnénk a parttalan havat,
Megdermedt habjain repülve...
Innokentyij Annyenszkij (Baka István fordítása)