Várnai Zseni: Kis botló táltosok

És elindultok vele egy sugaras reggel,
És felkapjátok őt és tipegve mentek, mentek,
És viszitek őt az első, első útra,
Kicsinyke lábak, botló táltosok...
A nagy világ majd rátok mosolyog,
A föld, a fű, a fa, virág nevet:
Egy bukdácsoló, induló gyerek;
A karja tárt, a szeme nyitva: szép!

Botlik, kacag, és újra botlik: lép!
Vigyázzatok kis táltosparipák!
Mert gidres-gödrös, gáncsos a világ,
Vigyázzatok!
A föld az minden kisgyerekhez jó,
Ki tiszta lábbal indul rajta el,
Az nem bánt majd, az dajkálgat, ölel,
De hátán annyi kő, kavics és gaz,
Én féltem őt, én féltem őt, igaz;
Vigyázzatok!

Mert drága ő!
A szeme, arca, ajka csak nevet,
Még mindenkit szeret,
Még minden jó és tiszta benne van,
S mögötte út még nincsen semmi sem,
Mint akinek meseország izen,
Csak menne, menne már;
Vigyázzatok!

Karomon hordtam ölbéli bubám...
És ajnároztam, földre sose ért,
De két karomba már belé nem fért,
A földrelépett ő,
Vigyázzatok!
Mert hív a föld, s ti érzitek, hogy hív,
Viháncoló, kicsiny mesecsikók...
De jönnek utak, rossz utak és jók
És ti csak mentek, messze tőlem el,
Mert a távolság mesél, énekel,
Mert a távol aranyszínekbe szőtt...
Az én karom már szűk határ, tudom, -
Vigyétek majd az igaz útra őt,
Kis táltosok.

Várnai Zseni

NEM VOLT HIÁBA SEMMI SEM...

Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
acélkerék is megkopik,
hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
nem fogja be a rozsda sem,
csiszolja minden mozdulat,
s forog, forog ezüstösen.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nem adnak ingyen semmit ám,
voltak keserves napjaim
és rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
bizony, egyet-mást tenni kell,
legalább így az életem
nem múlt el csip-csup semmivel.

Ránézek nagy fiamra és
egyszerre oly üde vagyok,
hogy a szemem harmatgyöngyös
hajnali rét gyanánt ragyog,
s leánykám, mint a Március,
rügyekbe zárt kölyöktavasz...
őt nézem és bimbókorom
újra fölöttem sugaraz.

Nem siratom tűnt éveim,
hiszen az idő úgysem áll,
csak aki meddőségben élt,
azé a vénség, rút halál.
Szánom az ínyenc élvezőt,
csömörnél mása nem marad,
koldus, ki mit sem áldozott
s nem gyűjtött mást, csak aranyat.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nehéz a toll is néhanap,
de a lehalkult szívverés
fiam szívén erőre kap,
szépségem múlik, - nem sírok,
leánykám arcán tündököl,
szinte sok is, e két gyerek,
mily roppant kincset örököl.

Nem volt hiába semmi sem,
bár néhanap békétlenül
lázongtam, hisz nem tudtam én,
hogy ürmöm mézzé édesül.
Sokat fizettem? Nem tudom,
hiszen mindennek ára van...
ezerszer újra kezdeném
alázatosan, boldogan.

(1935.)