A halottakra való emlékezés ünnepe. Az egyház az I századtól november elejét szentelte a halottak ünnepére.
Minden olyan szentnek az ünnepe akikről a naptár nem emlékezik meg. Ezen a napon az egyház tanítása szerint az élő és az elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak. Ilyenkor szokás a sírok megtisztítása, virággal díszítése, gyertyák gyújtása. A virágborította sírok mellett rokonok, ismerősök, barátok gyertyát gyújtanak és emlékeznek. E napon távolbaszakadt családtagok is hazatérnek, emlékeznek.

Az elmúlás, a halál gondolata beleillik a novemberi növényvilág, természet nyújtotta keretbe, a pihenni térő növényzet hangulatába. Ilyenkor főképpen a krizantém az, amely az estleges korai fagyoktól jól védett kertekből – mint a múló év utolsó virága – szeretteink sírjára költözik.

Sírjaikon gyertyát gyújtunk, hogy a hiedelem szerint a szegény fázós lelkek ennek fényénél melengessék magukat, másrészt, hogy fényeiknél visszataláljanak sírjaikba, s ne háborgassák tovább az élőket. Gyertyát gyújt mindenki – felekezeti hovatartozás nélkül – , hogy az emlékláng pislákoló fénye, az elhunyt kedves alakja köré vonja gondolatainkat.

Mindkét napot a néphagyományban számos hiedelem övezi. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak.

A harang szól
Sokfelé úgy tartották, hogy mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. Erre a hétre munkatilalom is vonatkozott. Nem volt szabad mosni, meszelni, a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozhat a ház népére. E hiedelmek ma már kiveszőben vannak, de mindkét nap városon és falun ma is egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe. Ilyenkor benépesülnek a temetők, s a virággal borított hantokat körülállják a távolra szakadt hozzátartozók is. Hazahívja őket a szülőföld, az ősök, a családtagok sírja, s a sápadt kis gyertyafények

körül ima és énekfoszlányok szállnak.

A gyertyagyújtás
A gyertyák a halottakért égtek, a tűz megtisztulást hoz. Mindenszentek ünnepén, a halottak napja előestéjén a sírok néhány órára fénybe öltöznek. A katolikus hit az üdvözültek, a szentek emlékének szenteli november 1-jét, s a mai napot mindazoknak, akik már eltávoztak a földi világból. A gyertyaláng Krisztus jelképe, aki meghalt

az emberekért, hogy elhozza a megváltás fényét.

A mindenszentek napja az összes szent ünnepe
A tél rámutató napja november elseje. Délután megtisztítják, estére pedig gyertyákkal kivilágítják a sírokat. Odahaza annyi gyertyát gyújtanak, ahány halottja van a családnak. A szokás szerint éjjelre kenyeret és bort, vagy más, jelképes ennivalót tettek az asztalra, mert ilyenkor a hagyomány szerint a holtak hazalátogatnak. A halottak napja, vagyis másodika a tisztítótűzben szenvedő lelkek ünnepe. Ez a nap a “lelkek emlékezete”. A két napra vonatkozó szokások az idők során összekeveredtek. A napra vonatkozó tiltások egész hétre érvényesek.

Előrehaladva életünk útján egyre több emberrel találkozunk. Az útitársak különböző, időnként talán változó összetételű csoportokban haladnak előre. Egyszercsak eltűnik mellőlem valaki, aki hosszú ideje, talán születésem óta életem része volt, mélységes szeretetben. A világom szinte összeomlik, értelmét veszíti nélkül

e, egész bensőm feljajdul a veszteség fájdalmában. Ha nincs többé az, akit szeretek, hiánya pótolhatatlan. Az igazi szeretet a személynek abban a mélységében gyökerezik, amelyben mindenki csak ő maga, egyetlen és pótolhatatlan

Szeretteim halálával szívemnek egy-egy darabja (vagy egésze) is elhal - vagy inkább átkerül a holtak világába.

Életünk során egyre inkább együtt élünk a halottainkkal. A Halottak napja ennek a halálon átívelő szeretetnek az ünnepe. A Mindenszentek ünnepe ezt alapozza meg a feltámadásba vetett hitben. Hisszük, hogy a megholtak is élnek, csak másként: istenibben és te

ljesebben, mint mi, halandók.

Az ünneplés és a gyász napjai ezek, amikor a néma könnyektől a hangos zokogásig utat törhet magának az emlékezés, a fájdalom. A novemberi hideg csendben mintha csak megelevenednének Ady Endre fájóan szép sorai:

HALOTTAK NAPJÁN

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...

Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
 Ady Endre 1899 november 1

Október vége

Lassan bizony októbernek vége,és az évszak halad tél felé.

Még hörpintünk a bágyadt napsütébe.s minden korty a szomjas emberé.

Látod ma már ajándék a napfény,a melengető langyos levegő.

Hol szélcsend ül rá fáradt vállaimra,s már feldíszítve vár a temető.

Kimegyek a halottak napjára,mécsest, gyertyát, virágot viszek.

Megtisztelni, akik eltávoztak,mert él a lelkük, én ebben hiszek!

Gyertyafények pislognak az éjben,mint égnek tükre, sírkertünk olyan.

Csillagként világít sok fény lenn,az égi otthon, s földi egyben van.

Emlékezem, míg a mécsest nézem,élőn táncol most a kicsi láng.

Bár eltávoztak rokonaim régen,az emlékük bennem él tovább!

Tovább él a lelkük fenn a mennyben,ahonnan a sorsunk figyelik.

Talán ők leszn

ek a jövő nemzedéke,sok közülük újra születik...

A fáradt test megpihen a földbenhús a földhöz, csont a kőhöz tart.

Visszaadjuk maradványunk rögnek,testünket, mely kiállt sok vihart.

Ősz virága, elmúlás virága,díszíti a kedves hantokat.

Anyaföldünk e fájó szegletjén,feltámasztunk régi arcokat.

Még egy napra ismét köztünk élnek,úgy feléled az emlékezet.

Szinte érzem, sok elhunyt családtag,mellettem áll, ím megérkezett...

És e napon megnyílnak a kapukaz idők síkján visszaléphetünk.

Úgy éreztük, elfeledtük őket,de rájövünk, örökké szeretünk!

Örökké szeretünk, sorsnak vándorai,nem halunk meg, mert az élet él.

Csak fáradt tesünk, földnek ajándéka,egyedül az, ami elalél...!

Ne sírj

Sírtál minden éjjel,
Könnyeid tengerével,
Visszahozni nem tudod már, ki messze jár...
Próbáld gondolatban,
Lassan láthatatlan leszel,
És követed az ég felé, hív egy új világ
Távolból, hozzád szól,
Amíg a földön élsz oda tartozol!
Várj még, s ha jó leszel
Hidd el Te is ide érkezel!


Ne sírj hát, hiszen hálát ad az ég,
Azokért Ki útra kel a fénnyel,
Ne félj a lelke él,
Csak elbújt egy felhő mögé...

Újból átölelnéd,
Lennél aki megvédenéd,
Mindentől, mindenkitől...
Némán elkísérnéd, felhőkön át,
De az ég kapuját nem lépheted át...

Engedd el, mennie kell,
Hiszen Ő a földnél jobbat érdemel!
Így jó, nem éred el,
De átölel majd ha jó leszel!


Ne sírj hát, hiszen hálát ad az ég,
Azokért Ki útra kel a fénnyel,
Ne félj a lelke él,
Csak elbújt egy felhő mögé...

Hidd el nincs vége még ha meghalunk,
Egy új világba indulunk...
A Földről elszökünk, de az ég kapuját,
Csak lelkünk lépi át...
Mester és tanítványa

Halottak napja

Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban
indult a temetőbe a menet,
őszirózsával,könnyekkel, szatyorral,
hogy a holtakkal beszélgessenek.

Volt, aki apró széket vitt magával,
a másik ásót vagy kis gyermeket,-
az enyimek széthulltak a világban -
most nézem őket s elkeseredek.

Mert évről évre kevesebben mennek,
fiatal ritkán; csak az öregebbek.
A sírokon gyertyák is alig égnek,

nincs sóhajtás, nem mondanak imát -
feladták a holttal a közösséget,
és feladja önmagát a világ?

Faludy György

Halottak napja

Halottak napja van. Az elsõ,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.

Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetõbe' jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.

De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.
Reményik Sándor

Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Kosztolányi Dezső

Halottak napja, Élők napja

Gyújtanak-e gyertyát értünk az ÖRÖKLÉTŰEK?
Van-e ÉLŐK NAPJA?
Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk?
Mi elmegyünk.
Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés,
míg van út NINCSEINK felé.
Elmegyünk, áldjuk az őszi
napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk.
Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek...
Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk.
Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön,
lesz-e hová?
Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse
haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van,
milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga
a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek.
Ezek a tisztaság percei.
Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN.
Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol,
itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol,
...por és hamu...
Bírtalan Ferenc