Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Elfelejtettem a jelszavam 

Nem vagy belépve

Ez a funkció csak regisztrált tagoknak elérhető. Csatlakozz most a Networkhöz vagy ha már tag vagy, lépj be itt:

Mese az összetört tükörről



Fõiskolai elõadások és hosszú értekezletek végén gyakran hangzik el a kérdés: "Van valakinek kérdése?" Akkor, amikor a hallgatóságot már úgyis elárasztották információval, és különben sincs több idõ. Ilyenkor az embernek biztosan lenne egy-két kérdése. Például: "Mehetünk már végre?" vagy "Mi a fenére volt jó ez az egész értekezlet?" vagy "Hol lehet itt inni valamit?" A gesztus célja gondolom az, hogy az elõadó jelezze vele, mennyire nyitott, de ha valóban felteszel egy kérdést, az elõadó is, a közönség is gyilkos tekintettel néz rád. És mindig akad egy hülye - egy stréber idióta -, akinek van kérdése. Az elõadó pedig válaszol rá. Azzal, hogy nagyrészt elismétli azt, amit egyszer már elmondott.
De ha még maradt egy kis idõ, és egy kis csend támad a felszólítás után, általában fel szoktam tenni a kérdések kérdését: "Mi az élet értelme?" Az ember sohasem tudhatja, hátha valaki tudja rá a választ, és nagyon bánnám, ha lemaradnék róla, csak mert túl nagy a társadalmi gátlásom ahhoz, hogy én tegyem fel a kérdést. Amikor viszont felteszem, rendszerint abszurd húzásnak tekintik - az emberek nevetnek, bólogatnak, összepakoljak a cuccaikat, és az értekezlet ezzel a nevetséges megjegyzéssel véget is ér. Egyszer, egyetlenegyszer történt csak meg az, hogy feltettem a kérdést, és komoly választ kaptam rá. Olyat, mely máig emlékezetes a számomra.
Mindenekelõtt el kell mondanom, hol történt, mert maga a színhely is különös jelentõséggel bír. Görögországban vagyunk. Egy Gonia nevezetû falu közelében, Kréta szigetének egyik sziklás öblében áll egy görög ortodox rendház. Mellette, a rendház által adományozott telken mûködik egy intézet, amelyet az emberek közötti megértésnek és megbékélésnek, különösen pedig a németek és a krétaiak egymáshoz való újbóli közeledésének szenteltek. Valószínûtlen feladat, tekintve a háborús idõk keserû emlékét. A helyszín azért lényeges, mert az épület a malemi kis tábori repülõtérre néz, ahonnan a náci ejtõernyõsök megszállták Krétát, és ahol a parasztok konyhakéseket és kaszákat forgatva megtámadták õket. A megtorlás rettenetes volt. Egész falvak lakosságat állítottak sorba és lõtték agyon, amiért megtámadták Hitler elit alakulatait.
Magasan az intézet fölött temetõ van, benne egyetlen kereszt, amely a krétai partizánok tömegsírját jelöli. Az öböl túloldalán pedig, egy másik hegyen van a náci ejtõernyõsök katonai temetõje. Az emlékmûveket úgy helyezték el, hogy mindenki lássa õket, és örökké emlékezzenek az eseményre. Végül is a krétaiak egyetlen fegyvere a gyûlölet maradt, és sokan megesküdtek, hogy ezt a fegyvert soha nem fogják letenni. Soha többé.
A történelem eme vészterhes díszletei között, ezen a helyen, ahol a gyûlölet sziklája vastag és kemény, törékeny paradoxon egy olyan intézet léte, amelyet a háború ejtette sebek begyógyítására hoztak létre. Hogy került ez ide? A válasz egy férfi neve. Alexander Papaderoszé. Filozófusdoktor, tanár, politikus, athéni lakos, de ennek a földnek a szülötte. A háború végeztével arra a meggyõzõdésre jutott, hogy a németek és a krétaiak sokat nyújthatnak egymásnak - sokat tanulhatnak egymástól. Hogy példát mutathatnak. Mert ha õk képesek egymásnak megbocsátani és alkotó kapcsolatot létrehozni, akkor minden nép képes rá.
Hogy rövidre fogjam a történetet, Papaderosznak sikerült. Az intézet valóra vált - eszmecsere terepe lett az iszonyat színhelyén -, és valóban alkotó együttmûködés forrásává vált a két ország között. Már több könyvet is írtak azokról az álmokról, amelyek azáltal váltak valóra, amit az egyik nép a másiknak adott e helyen.
Mire én az egyik nyári ülésszakra az intézetbe érkeztem, Alexander Papaderosz már élõ legenda volt. Elég volt egy pillantást vetni rá: energia, fizikai erõ, bátorság, intelligencia, szenvedély és lendület sugárzott belõle. Amikor pedig elbeszélgetett, vagy kezet rázott vele az ember, vagy jelen volt, ahol beszélt, megtapasztalhatta kivételesen felvillanyozó emberségét. Kevés férfiú ér fel saját hírnevéhez, amikor közelebbrõl megismeri az ember. Alexander Papaderosz kivétel ez alól. A görög kultúrával foglalkozó, és a Papaderosz által Görögország minden vidékérõl meghívott értelmiségiek és szakemberek vezette kéthetes szeminárium utolsó délelõttjének utolsó elõadásán Papaderosz felemelkedett a terem végében álló székérõl, elõrement, ott megállt az egyik nyitott ablakon beözönlõ ragyogó görög napfényben, és kinézett. Mi pedig követtük a tekintetét az öblön át egészen a német temetõt jelzõ vaskeresztig. Azután megfordult. És elõadta a rituális gesztust: - Van valakinek kérdése? Csend ülte meg a termet. Ez a két hét egy egész életre elegendõ kérdést vetett fel, de pillanatnyilag csak a csönd létezett.
- Nincs kérdés? - Papaderosz tekintete végigpásztázott a termen. Nos jó. Föltettem a kérdést.
- Dr. Papaderosz, mi az élet értelme?
A szokásos nevetés jött válaszul, mindenki indulásra készen mocorgott. Papaderosz kezével csendet intett, és hosszasan rám nézett, szemével azt firtatva, komolyan kérdeztem-e. A szemembõl pedig azt olvasta ki, hogy igen.
- Rögtön válaszolok a kérdésére. Nadrágzsebébõl elõvette tárcáját, egy darabig egy bõr pénztárcában kotorászott, aztán kihalászott egy apró, kerek tükröt, nagyjából akkorát, mint egy negyeddolláros. És a következõket mondta:
- Kisgyermekkoromban, a háború alatt nagyon szegények voltunk, egy eldugott faluban éltünk. Egy nap az úton találtam egy darabokra tört tükröt. Egy német motorbiciklit lõttek ki azon a helyen. - Megpróbáltam összeszedni a tükör összes darabját, hogy összerakjam, de lehetetlen volt, így csak a legnagyobb darabot tartottam meg. Ezt itt ni. Aztán egy kövön kör alakúra csiszoltam. Játszani kezdtem vele, mint valami játékszerrel, és elbûvölt az, hogy olyan sötét helyekre tükrözhetem vele a fényt, ahova a nap sohasem sütött be - mély lyukakba, repedésekbe és sötét beugrókba. Sportot ûztem abból, hogy fényt bocsássak a legeldugottabb helyekre is.
- Megtartottam a tükröcskét, és ifjúkorom üres pillanataiban elõvettem. És újra elfogadtam a játék nyújtotta kihívást. Amikor férfivá értem, rájöttem, hogy ez nem egyszerûen gyermekjáték, hanem annak a metaforája, hogy mit is kezdhetek az életemmel. Rájöttem, hogy nem én magam vagyok a fény, még csak nem is a fényforrás. De a fény - az igazság, a megértés, a tudás - létezik, és sok sötét helyen csak akkor fog fényleni, ha én odatükrözöm. Csak egy szilánkja vagyok annak a tükörnek, amelynek teljes alakját és formáját nem ismerem. Ennek ellenére azzal, ami a rendelkezésemre áll, fényt tükrözhetek a világ sötét zugaiba - az emberek szívében lévõ fekete foltokra -, és némely emberekben bizonyos dolgokat megváltoztathatok. Ez az, amire én törekszem. Ez az én életem értelme.
Aztán fogta a tükröcskéjét, óvatosan tartva befogta az ablakon beáramló nappali fény sugarait, és az arcomra meg a padon összekulcsolt kezemre irányította.
Sokat elfelejtettem már abból, amit azon a nyáron a görög kultúráról tanultam. De emlékezetem tárcájában még ma is ott hordok egy kicsiny kerek tükröt.

network.hu

Címkék: mese

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

[Törölt felhasználó] üzente 10 éve

Nagyon szép, példamutató történet. Már az is nagy baj, hogy egyesek nevetnek a feltett kérdésen: "Mi az élet értelme". Minden percben úgysem tudunk erre gondolni, és ezen rágódni, de időnként mindenkinek el kell/ene ezen gondolkodni. Mert a megértés és a szeretet piciny morzsái ugyanúgy összegyűlnek, mint az eső cseppjei. Ha ez naponta csak egy "köszönöm", "kérem" formájában, vagy egy gesztus által jelenik meg, máris sokat tettünk egymásért. A világ csakis akkor lesz jobb, ha mi magunk teszünk érte. Ha ezt másoktól várjuk el, bennünket nem boldogít. Sőt, lehet, hogy észre sem vesszük, hogy mások jobbá tették nekünk /is/. De ha mi is hozzájárulunk egy kedves szóval, egy apró figyelmességgel, jól eső örömérzés tölti el a lelkünket. Én legalábbis mindig úgy érzem, ha valakinek segítségére tudtam lenni. És hálás vagyok, mert segíthetek. Ez sokkal jobb érzés, mint segítségre szorultnak lenni. Az darabka tükör, ott kellene, hogy legyen minden zsbben, hogy figyelmeztessen bennünket, ha elfelejtetnénk, hogy a legszebb dolog szeretettel teli szívvel élni.
Simon Józsefné

Válasz

Varga Andrásné Marika üzente 10 éve

Sziasztok én uj témával szeretnék előhozakodni ha szerettek kvizeket játszani szeretném ajánlani a gyorskvizeimet a kvizpart.hu Mezei Mária,Tolnay Klára, Táncdalok 1960-1970 1,2,3, Zalatnay Sarolta, Labdarugás, Albert Györgyi, Hofi Géza, Kabos László, Baross Gábor ,Székely Éva, Kolping Hotel 1, Inter City és helyjegy árak 2009, a halgazdasági kisvasutak, melyik MÁV vonalon közlekednek1, melyik MÁV vonalon találjuk, melyik MÁV vonalon közlekednek az Inter City vonatok 2009 -ben, Sándor Károly,Besenyei Ferenc, Kisdvasútak a vigharsarokban jó szórakozást.Marika

Válasz

Tóth Tünde üzente 10 éve

Nagyon tetszett ez a mese. Köszi szép napot kivánok neked. Atöbbit is elolvastam nagyon ügyi vagy. Tündi

Válasz

Kabarcz Zoltán üzente 10 éve

Tudod, amikor én voltam Krétán, nem volt ott sem konferencia, sem dr. Papaderosz, sem ez a kérdé: mi az élet értelme.
Most te viszavittél Krétára, és ott álltam én is, és bár a német temetőt nem látom, de érzem a csendet, és értem a mondatokat, bármilyen hangon hangoztak is el.
Ez a történet az életem részévé vált, pedig sem dr Papaderoszt nem ismerem, sem téged nem ismerlek, és azt sem tudom, miért olvastam el ezt a sztorit a blogodon.
De azt hiszem azért írtad, hogy elolvassam.
És ezt remélem, nem csak a magam nevében mondom, de ha mégis így lenne... én is elmondomn másoknak ezt a sztorit, és majd mások is, másoknak.és ez nem mese.

Válasz

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu