Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akiben három szív dobogott. Nem tudja senki, hogyan lett ez a három szív: vajon az ember így született, vagy később lett az egy szívéből három. Elég az hozzá, hogy három szíve volt, és ezzel megkeserítette mindenki életét, de legfőképpen a magáét.

Amikor kisfiú volt, épp olyan volt, mint a többi kisgyerek, ezért sem az apja, sem az anyja nem gyanította, hogy három szív növekszik benne. A bajok akkor kezdődtek, amikor nagyobbacska lett, és soha nem tudta eldönteni, mit tegyen. Mindegyik szíve mást akart. Az egyik szív azt mondta neki: „Menj erre!” A másik szív azt: „Menj arra!” A harmadik szív meg azt, hogy ne menjen sehová, hanem maradjon ott, ahol van. A fiú persze mindhárom szívére hallgatott, elindult hát erre, de hamarosan visszafordult, és elindult arra, hogy aztán végül ott maradjon, ahol volt. Ha választania kellett két dolog közül, az egyik szíve azt mondta: „válaszd ezt!”, a másik meg: „válaszd azt!”, a harmadik meg azt: „ne válaszd egyiket sem!” Így a fiú csak kapkodott ide-oda, végül aztán üres kézzel jött el mindenhonnan.

A három szív sokat veszekedett egymással, s mindegyik a magáét hajtogatta: – Úgy csináld, ahogy én akarom! – dörömbölt az egyik. – Ne rá hallgass, hanem rám! – ellenkezett a másik. – Úgy a legjobb, ahogyan én mondom – jelentette ki a harmadik. Szegény fiú, a végén már azt sem tudta eldönteni, mikor cselekszik jól, s mikor rosszul, mert bármit tett is, két szív mindig elégedetlen maradt benne.

A legnagyobb bajba akkor került, amikor feleséget készült választani magának. Mindegyik szíve más menyasszonyt akart. Az egyik szíve a zöld szemű lányhoz húzta, a másik a kék szeműhöz, a harmadik pedig ahhoz, akinek barna szeme volt. A végén persze feleség nélkül maradt, ráadásul mindhárom lány megharagudott rá: a zöld szemű éppúgy, mint a kék szemű meg a barna. Pedig igazából örülniük kellett volna, hogy nem mentek feleségül egy olyan emberhez, akinek három szív dobog a mellkasában, és aki sohasem tudja, mit akar. Mert hogyan is lehetne egyszerre három szívet szeretni? Ez éppúgy lehetetlen, mint három szívvel egyet szeretni.

A háromszívű legénynek attól kezdve, hogy nem tudott magának feleséget választani, semmi nem sikerült. Bármihez nyúlt is, széttört a kezében, és bármit mondott is, mindenütt kinevették. Nem volt hozzá senkinek egy jó szava, és lassan ő sem tudott már senkihez sem szólni kedvesen. Ahogy teltek az évek, az egyik szíve megtelt gonoszsággal, a másik szíve mindent birtokolni akart, a harmadik szíve pedig hiába lett békés és szelíd, a másik kettő sohasem figyelt rá.

A háromszívű ember egyre boldogtalanabbnak érezte magát, mert már végképp nem tudott parancsolni egyik szívének sem. Így hol a gonosz szíve kerekedett felül, hol pedig a mindent birtokolni akaró, s néha – igaz, csak rövid időre – a szeretni tudó szív is hallatta szavát. Amikor a gonosz szív dobogott a leghangosabban, a háromszívű ember rengeteg gonoszságot csinált: kiabált, veszekedett, csalt és hazudott, bántott mindenkit, aki a közelébe került. Amikor pedig a birtokolni vágyó szívnek sikerült arrébb szorítania a gonosz szívet, az ember mindent magának akart: pénzt, hatalmat, törődést, figyelmet, de hiába kért, követelt, toporzékolt és fenyegetőzött, addigra már mindenki elmenekült mellőle.

A szeretni tudó szív nem veszekedett a másik két szívvel, és nem is akarta kiszorítani őket. Megvárta, amíg azok elfáradnak, és amikor a gonosz meg a mindent birtokolni akaró szív nagy nehezen elaludt, hangosabban kezdett dobogni. Ilyenkor a háromszívű ember elmosolyodott, és kedve lett volna megsimogatni valakit, de már senki sem volt mellette. Mire pedig talált volna valakit, akit megsimogathatott volna, a másik két szív új erőre kapott és folytatta az ádáz küzdelmet.

Így ment ez, ki tudja, mióta, és így is maradt volna, ki tudja meddig, ha egy napon a háromszívű ember meg nem betegszik. De megbetegedett, és senki nem tudta meggyógyítani. Messze földről jöttek hozzá a híres csodadoktorok, az egyik csodaorvossággal itatta meg, a másik csodabalzsammal kente be, a harmadik csodavarázs igét mondott neki. De semmiféle csoda nem használt, a háromszívű ember egyre betegebb lett.

Az egyik csodadoktor azt tanácsolta neki, hogy keresse fel azt az anyókát, aki mindent tud az emberi szívekről, még olyasmit is, amit a szív gazdája nem. Ő biztosan tud rajta segíteni. Azt persze nem tudta megmondani, hol találhatná a híres öregasszonyt, ezért a háromszívű ember úgy határozott, hogy elindul valamerre, majd csak megtalálja az utat. No, több se kellett a három szívnek! Amint az ember útnak indult, megint éktelen veszekedésbe kezdtek, és egymást túlkiabálva üvöltötték: „Erre menj! Arra menj! Így csináld! Úgy csináld!” De a háromszívű ember annyira szeretett volna meggyógyulni, hogy életében először rákiabált a szívekre: – Elég legyen a kiabálásból! Hallgassatok! Vegyétek tudomásul, hogy most az egyszer nélkületek is megtalálom az utat!

A három szív úgy meglepődött ezen a kijelentésen, hogy rögtön elhallgatott. Az ember pedig ment, amerre a lába vitte. Ha egy öregasszonnyal találkozott, rögvest megszólította, és megkérdezte tőle, hogy meg tudná-e az ő nagy baját gyógyítani, de az öregasszonyok csak nevettek rajta, és azt mondták: „De hiszen semmi bajod nincs!” A háromszívű ember már nemigen reménykedett abban, hogy megtalálja azt az anyókát, akiről a híres csodadoktor mesélt neki, ám egyszer egy csodaszép kerthez érkezett. Pompás gyümölcsök csüngtek a fákról, és sosem látott virágok virítottak a fűben. A háromszívű ember leheveredett az egyik fa alá, és már majdnem elaludt, amikor egy öreg anyókát pillantott meg. Az anyóka egyenesen feléje tartott, megállt előtte, szemügyre vette tetőtől talpig, majd azt mondta neki:

– Én tudom, mi bajod van. A három szíved betegített meg.

– Honnan tudsz te a három szívemről? – lepődött meg az ember.

– Látom őket – mondta az anyóka. – Akkorára nőttek már, hogy alig férnek el benned.

– És mit tanácsolsz, mitévő legyek? – kérdezte az ember.

– Csak akkor gyógyulsz meg, ha két szívet odaadsz nekem. De egyet megtarthatsz magadnak.

No, csak ez kellett a három szívnek! Akkora vihar kerekedett öreganyó szavai hallatán, amekkora talán még sosem. Még akkor sem, amikor a háromszívű ember feleséget készült választani magának.

– Engem válassz! – dörögte a gonosz szív. – Ha velem maradsz, rettegni fognak tőled, és mindenki ura lehetsz!

– Nehogy őt válaszd! – harsogta a mindent birtokolni akaró szív. – Ugyan mit ér az életed, ha rettegnek tőled az emberek, de egy árva fityinged sincs? Ha engem választasz, minden kincs és hatalom a tiéd lehet!

A harmadik szív nem szólt semmit. Úgy megszokta már a hallgatást, hogy inkább most is csöndben maradt. A háromszívű ember tanácstalanul fordult az anyóka felé:

– Hallhattad, mi folyik a mellkasomban – mondta. – Kérlek, segíts nekem, hogy választani tudjak!

– Abban nem segíthetek – válaszolta az anyóka. – Neked kell eldöntened, hogy mit akarsz.

– De hiszen épp attól lettem beteg, hogy soha nem tudtam ezt – keseredett el az ember. – Miért éppen most tudnám?

– Tudnod kell – mondta határozottan az anyó. – Különben sosem gyógyulsz meg! De mivel látom, hogy milyen nagy bajban vagy, megengedem, hogy három próbát tégy.

Az ember nagyot sóhajtott.

– Rendben. Reggelre eldöntöm, hogy melyik szívet választom.

Az öreganyó bólintott, és úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

A háromszívű ember pedig gondolkodni kezdett. Egész éjjel le sem hunyta a szemét, s hol az egyik szívet akarta megtartani magának, hol a másikat. A három szív ijedten lapult a mellkasában, egyikőjük sem mert megszólalni. Attól féltek, hogy ha csak egyetlen szót szólnak is, gazdájuk olyan dühbe gurul, hogy azonnal megválik attól, aki feldühítette. Ám a háromszívű ember egyre nyugodtabbnak látszott, s amikor anyóka reggel megjelent előtte, azt mondta neki:

– A mindent birtokló szívemet tartom meg.

– Te akartad – válaszolta anyóka, s abban a pillanatban óriási szélvihar kerekedett. A szél felemelte az embert a földről, és elrepítette messzi országok felett. Röpült, röpült az ember a magasban, és amikor lenézett, hatalmas palotákat, drágakövekkel kirakott udvarokat és ínycsiklandó gyümölcsöktől roskadozó kerteket látott. „Ez mind az enyém!” – gondolta magában, és így is volt. Övé volt minden palota, minden drágaköves udvar, pompázatos kert és arannyal telerakott kincstár. Örült is az ember, akinek immár csak egy szíve volt, úgy érezte, nincs nála boldogabb kerek e világon. Így éldegélt csodálatos palotájában, és mindennap hálásan gondolt az anyókára, aki kigyógyította őt igen nagy bajából.

Igen ám, de egy napon váratlanul ellenség támadta meg az országot, és az ember egy csapásra minden vagyonát elveszítette. Üres kézzel és üres zsebbel üldögélt az árokparton, és arcát a kezébe temette.

– Mégiscsak a gonosz szívet kellett volna választanom – kesergett magában. – Akkor biztosan meg tudtam volna védeni magamat meg a temérdek kincsemet is. És akkor nem lennék ilyen földönfutó, mint amilyen most vagyok.

Az ember, akinek valaha három szíve volt, útnak indult, hogy megkeresse az anyókát, és visszaadja neki a mindent birtokló szívet. Azt tervezte, hogy cserébe elkéri tőle a gonosz szívet, hiszen az azt ígérte neki, hogy a világ urává teszi őt. Nem kellett sokat vándorolnia. Az anyóka hamarosan megjelent előtte, és így szólt:

– Tudom, mi történt veled, és azt is tudom, miért indultál útnak. Szeretnél szívet cserélni, igaz? No, nem bánom, úgyis három próbát ígértem neked. Melyik szívedet szeretnéd visszakapni?

Az ember nem sokat teketóriázott:

– Azt, amelyik hatalmat ígért nekem.

– Te akartad – mondta az anyóka, s megint óriási szélvihar kerekedett. Villámok cikáztak az égen, és szakadatlanul mennydörgött. De az ember, akinek valaha három szíve volt, nem félt, mert a villámok fényében meglátta magát, amint kivont karddal lépdel át a világon. Mindenki térdre borult, amerre ment, s úgy könyörgött hozzá kegyelemért. De a zsarnok és gonosz szív nem engedte meg, hogy gazdája könyörületes legyen, ezért az emberek hamarosan meggyűlölték őt, és átkokat szórtak felé mindenütt. Aki csak tehette, elmenekült a közeléből. Így történhetett, hogy egy napon, amikor egyedül üldögélt arannyal borított trónusa közepén, egyszer csak felsóhajtott:

– Ó, bárcsak ne lennék ennyire egyedül...

A gonosz szív azonnal támadásba lendült:

– Már miért lennél te egyedül? Hiszen itt vagyok neked én, s mindig megmondom, mit tegyél! Hát nem látod, hogy a világ ura lettél? Nem látod, hogy mindenki retteg tőled, és nincs senki, aki legyőzhetne?

– Látom – mondta az ember –, de azt is látom, hogy mit sem ér így az egész... Hiszen nem tudok szólni senkihez, és hozzám sem szól senki...

– Örülj neki – mondta a szív –, így legalább még a gondolataidat sem kell megosztanod senkivel.

De az ember nem örült. Ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy érezte, hogy rosszul választott, és nagyon szerette volna megkeresni az anyókát, aki a harmadik szívét őrizte. Az anyóka azonban – mintha most is kitalálta volna gondolatát – egy reggelen megjelent előtte, és azt mondta:

– Látom, ezzel a szívvel sem boldogulsz. Elhoztam hát neked a harmadik szívedet, de tudd meg, hogy ha ezt választod, nem lesz sem hatalmad, sem kincsed. Jól gondold meg, mielőtt lecserélnéd a szívet, amely a világ urává tett! És ne feledd, ez az utolsó próbád, többet én nem segíthetek.

Az ember, akinek valaha három szíve volt, nem sokat tétovázott. Az anyóka kezében lévő harmadik szívére mutatott, s abban a pillanatban máris egy végtelen homoksivatag közepén találta magát. Mindenütt csak homokot látott maga előtt, s a homokot úgy borzolta a szél, mint a tenger hullámait a szélvihar. Hullámzott a homoksivatag, millió homokszem kavargott a levegőben, s bár sehol nem látszott egyetlen élőlény, egyetlen teremtmény, fű, fa, virág vagy akár csak egyetlen apró moha sem, az ember felsóhajtott: – Milyen szép! – És leült a homoksivatag kellős közepére, és hosszan bámulta a homokszemek táncát ég és föld között. Így üldögélt volna akár napokon keresztül is, ha egyszer csak nem hasít gyomrába az éhség. – Éhes vagyok – mondta hangosan, és körülnézett, hol szerezhetne magának táplálékot. Ijedten látta, hogy sem élelem, sem víz nincs a közelben. Nem tudta, mitévő legyen, hiszen amíg a mindent birtokló szív dobogott a mellkasában, minden az övé lehetett, nem volt gondja semmire, amikor pedig a gonosz szív vette át az irányítást, mindent megszerezhetett magának. De mit kezdjen most, az éh- és szomjhalál küszöbén szelíd és mindenkit szerető szívével? Fáradtan és minden reményét elveszítve dőlt a homokdűnék közé. Új szíve azonban nem hagyta magára. Így beszélt hozzá:

– Tudom, most azt hiszed, hogy nem jól választottál. Mert hiába látod szépnek a homoksivatagot, és hiába szereted benne a legapróbb élőlényt is, ha semmi nem lehet a tiéd, és senkit nem hajthatsz rabigád alá. De vajon a homoksivatag közepén tudnál-e mit kezdeni a kincseiddel és a hatalmaddal? Vehetnél-e vizet az aranyaidért, s lehetnél-e a végtelen homoktengeren kívül másnak az ura?

Az ember, akinek valaha három szíve volt, így válaszolt:

– Nem akarok én már kincseket, és nem akarok uralkodni senkin. Szeretnék nyugalmat találni végre.

A mindenkit szerető szív nem szólt semmit. Lassan és szelíden dobogott az ember mellkasában, és elvezette őt az oázishoz, ahol zöldellő pálmák alatt pihenhetett, majd karavánszerájokhoz csatlakozhatott és hallgathatta a sivatagi vándorok véget nem érő énekét. Hosszú hónapokon át barangolt a forró homokdűnék között, aztán dús ligetekhez és sűrű erdőkhöz ért. Madarakkal és állatokkal találkozott, folyóvizeket és tengereket ismert meg, és addig járta a világot, amíg minden szeglete ismerőssé nem vált a számára. A harmadik szív sokszor szeretett volna beszédbe elegyedni vele, de az ember szótlanná vált, egyre többet üldögélt magában, és egyre nagyobbakat sóhajtozott. A szív egyszer csak nem bírta tovább, és megszólította:

– Megtaláltad hát a nyugalmadat? – kérdezte bátortalanul.

Az ember sokáig nem válaszolt. Átnézett a távolban kéklő hegyekre, beletemette arcát az onnan érkező szelekbe, majd két karját egymásba fonva annyit mondott csak:

– Nem.

A szív nem értette az ember válaszát, de nem mert kérdezősködni, félt, hogy valami gorombaságot fog hallani. Az ember azonban kérdés nélkül is folytatta:

– Unalmas élet ez így. Mindig csak menni, vándorolni a világban föl és le, előre és hátra, mintha keresnék valamit... Pedig már réges-rég nincs mit megtalálnom. Ismerek mindent, láttam már mindent, enyém az egész világ, anélkül, hogy bármit el akarnék venni belőle.

A mindenkit szerető szív egy szót sem értett abból, amit az ember mondott. Ő boldog és elégedett volt, amióta nem kellett veszekednie a gonosz és a mindent birtokolni akaró szívvel. Örült annak, hogy bebarangolhatta a világot, és szerethetett mindenkit, aki az útjába került. Még elgondolni sem tudta, miért tartja unalmasnak ezt az életet az ember, akinek valaha három szív dobogott a mellkasában.

– Bárcsak találkozhatnék még egyszer, egyetlenegyszer az anyókával, aki meg akart gyógyítani engem! – sóhajtotta az ember.

A szív nagyon megijedt. Csak nem a gonosz szívet akarja visszakérni az ő gazdája? Vagy talán a mindent birtokló szívre vágyik? De hiszen az anyóka azt mondta, hogy csak három próbát tehet!

Az ember sóhaja pedig csak szállt, szállt át a hegyeken, és elérkezett ahhoz az anyókához, aki évek óta gondosan őrizte az ember másik két szívét. Az anyóka is sóhajtott egy nagyot, gondolkodott egy ideig, majd felkerekedett, hogy még egyszer, egyetlenegyszer találkozzon az emberrel, aki a harmadik szívével sem talált nyugalmat.

– Hívtál, itt vagyok – mondta, amint megérkezett.

Az ember még csak nem is csodálkozott azon, hogy az anyóka elébe toppant. Nyugodt hangon így szólt hozzá:

– Köszönöm, hogy ilyen jó voltál hozzám, és megengedted, hogy három próbát tegyek. De be kell vallanom neked, hogy a harmadik szívemet sem szeretném megtartani.

– Hát mit szeretnél? – kérdezte az anyóka.

– Azt, hogy egyetlen szívem se legyen – hangzott a felelet.

Az anyóka elborzadt. Ezer éve őrizte már az emberi szíveket, de soha senki nem kért tőle még ilyet! Az emberek nagyon is jól tudták, milyen szívet szeretnének maguknak! Ki hallott már ilyet, hogy valaki szív nélkül szeretne élni?

Óvatosan közelebb hajolt az emberhez.

– És miért szeretnél szív nélkül élni? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – válaszolta őszintén az ember –, de azt remélem, hogy sokkal könnyebb lesz úgy. Végre nem kell figyelnem senkire, s azt tehetem majd, amit én akarok. És még az is megtörténhet, hogy valahol találok magamnak egy negyedik szívet.

Az anyókát mély szomorúság öntötte el ezekre a szavakra, de nem kérdezősködött tovább. Lehunyta szemét, és annyit mondott:

– Te akartad.

Abban a pillanatban az ember egy óriási hegy tetején találta magát. Nem volt körülötte más, csak hatalmas szirtek, vastag hóval borított sziklafalak és égbe nyúló, szélcsipkézte ormok. Rettentő hideg volt ezen a hegyen, de a szív nélküli ember nem fázott. Körülnézett, hogy merre induljon tovább, s amikor szemével felfedezett egy keskeny hegyi ösvényt, amely lefelé vezetett, gondolkodás nélkül arra vette az irányt.

Senki nem látta azóta. De mégis mindenki tudja, hogy él a világon egy szív nélküli ember, aki negyedik szívét keresve vándorol szakadatlanul, egyik hegyről le, a másikra föl, egyik városból ki, a másikba be. Ahogy múlnak az évek, az ember mellkasa egyre nehezebb lesz, mintha egyszer, valamikor régen, talán az idők kezdetén belekerült volna egy apró kis porszem, amely a vándorlás közben egyre nagyobbra nőtt, s egyre nehezebb lett. Amikor az ember szív nélkül maradt, a porszem megkeményedett, s lett egyre keményebb és hidegebb. Amikor az ember már hétszáznegyvenhétszer körbejárta a világot, s negyedik szívét még mindig nem találta meg, a megkeményedett és hideg csomó egyszer csak dobogni kezdett. Minden egyes lépésnél keményebb és hidegebb lett, és egyre hangosabban dobogott, de csak azért, hogy a szív nélküli embert mindenki messziről fölismerje arról, hogy üres mellkasában szív helyett egy rozsdás vasgolyó dübörög.

Boldizsár Ildikó