Köszönöm, egyszer már hallottam ezt a történetet,köszi hogy elhoztad ide is, nagyon tetszik.

Válasz

 Nagyon bölcs és igaz történet.Nem is mese,hanem ez maga a valóság! Kár,h kevesen ismerik fel mi a fontos az életükben és mi nem annyira! Köszi szépen,h elküldted.

Válasz

Ezt a történetet egyszer akkor kaptam egy barátomtól, mikor nagyon el voltam keseredve. Semmi nem sikerült és el nem tudtam képzelni, hogy még öröm is érhet. Nagyon nagy ajándékot kaptam! Azóta is ha erõre van szükségem:újra elõveszem és segít! Segítsen Nektek is:Egy filozófia professzor az elõadását úgy kezdte, hogy fogott egy konzerv-üveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérõjû kövekkel.Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg ? - Igen - volt a válasz.Ezután elõvett egy dobozt, tele apró kaviccsal, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van.A professzor ezután elõvett egy dobozt homokkal és azt kezdte betölteni az üvegbe. Természetesen a homok minden kis rést kitöltött. "És most " - mondta prof, "vegyék észre, hogy ez az Önök élete. A kövek a fontos dolgok - a családod, a partnered, a gyerekeid, az egészséged - ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna.A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak, mint a munkád, a házad, az autód. A homok az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltöd be elõször, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idõdet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak számodra.Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetõek a boldogságod érdekében. Játssz a gyerekeiddel. Szakíts idõt orvosi ellenõrzésre. Vidd el a párodat táncolni. Mindig lesz idõd dolgozni, takarítani, vendégeket hívni, rendet rakni. Elõször a kövekre figyelj, azokra amik igazán számítanak. Állítsd be a prioritásokat. A többi csak homok!

Válasz

Egy tanulságos tanmese: "Mendegélt az úton egy ember, a lova meg a kutyája. Egyszer egy hatalmas vihar kerekedett, és mellettük belecsapott egy fába a villám. Mindhárman meghaltak. De az ember nem vette észre, hogy már elhagyta az élők világát, és tovább bandukolt a két állattal. Néha időbe telik, míg a halottak megszokják új helyzetüket... Nagyon hosszú volt az út, emelkedőn kellett menniük, a nap is erősen tűzött, csorgott róluk a verejték, és rettentő szomjasok voltak. Az egyik kanyarban végre észrevettek egy hatalmas márványkaput, amely egy arannyal kikövezett térre nyílt. A tér közepén egy kút állott, amelyből kristálytiszta víz csordogált. A kapuban egy férfi őrködött. A vándor odament hozzá, és megszólította: - Jó napot. - Jó napot - felelte az őr. - Miféle hely ez, hogy ilyen gyönyörű? - Ez itt a mennyország. - Milyen jó, hogy a mennyországba jutottunk! Nagyon szomjasak vagyunk. - Lépjen be nyugodtan, itt annyit ihat, amennyit csak akar. Az őr a kútra mutatott - A lovam és a kiskutyám is szomjasak. - Nagyon sajnálom - mondta az őr. - Állatok nem léphetnek be ide. Az ember nagyon elkeseredett, mert rettenetesen kínozta a szomjúság, de nem akart egyedül inni. Megköszönte hát az őrnek, és továbbment. Megint sokat gyalogoltak fölfelé, és már teljesen ki voltak merülve, amikor megérkeztek egy másik helyre, amelynek egy ócska kapu volt a bejárata. Mögötte poros földút volt, kétoldalt fákkal. Az egyik fa árnyékában hevert egy férfi, az arcát eltakarta a kalapja, valószínűleg aludt. - Jó napot - köszöntötte a vándor. A férfi félretolta a kalapját, és biccentett. - Nagyon szomjasak vagyunk, én, a lovam és a kiskutyám. - Van ott egy forrás a kövek között - mondta a férfi, és megmutatta nekik a helyet. - Igyanak csak kedvükre. Az ember, a lova meg a kutyája odamentek a forráshoz, és sokáig ittak. Aztán az ember visszament a férfihoz, hogy köszönetet mondjon neki. - Jöjjenek csak nyugodtan, bármikor - felelte a férfi. - Egyébként hogy hívják ezt a helyet? - Mennyország. - Mennyország? Az nem lehet! A márványkapu őre azt mondta, hogy az ott a mennyország! - Az nem a mennyország. Az a pokol. A vándor megdöbbent. - Meg kellene tiltaniuk, hogy ők is ugyanezt a nevet használják! Ez a téves információ óriási zűrzavart okozhat! - Bizonyos szempontból viszont nagy szolgálatot tesznek nekünk. Ugyanis ott maradnak azok, akik képesek elhagyni a legjobb barátaikat..." 

Válasz

Szia agnia!Gyönyörű a meséd!

Válasz

A Nap és Föld meséjeRégen, réges-régen nem volt más az égen, csak a Nap meg a Föld. A Nap minden nap körbeszaladta a Földet, becézgette, cirógatta sugaraival, mígnem élet sarjadt rajta. Az ám, csakhogy ez a mindennapos szaladgálás nagyon fárasztó dolog volt! A Nap sosem hunyhatta le a szemét, hisz te is tudod biztosan, hogy ha nálunk este van, a Föld másik felét ragyogják be sugarai. Így aztán igen elfáradt a Nap, el is sírta magát néhanapján... Azaz sírta volna - hisz oly forró volt, hogy könnyei, mihelyt kigördültek szép szeméből, menten gőzzé, párává foszlottak. Hanem a Föld, akin kisarjadt az élet, mindenkinél jobban szerette a Napot - ami nem is csoda, hiszen csak ők ketten voltak az égen -, s mikor meglátta a Nap szemén a párafelhőket, nyomban tudta, mi a baj. Nagyon szeretett volna segíteni rajta, ezért egyszer, mikor jólesően végigsimítottak rajta a sugarak, magába fogadta a Nap erejét, s hogy, hogy nem, huszonnyolc nap múltán egy gyönyörű lánynak adott életet. Gömbölyű volt, mint ő maga s a Nap. Melengette további huszonnyolc napon át. Nőtt, növekedett a leány, egyre szebb lett, egyre kedvesebb. A Földön sarjadt élet, amely születése óta sokezer színre bomlott - így születtek a növények, majd az állatok -, csodálkozva vette szemügyre. A lány cirógatta a növényeket, eljátszott az állatokkal, s azok egyre jobban megkedvelték. Sápadt volt ugyan, s fénye hideg, de ha hűsre volt valamelyik teremtménynek szüksége, ő mindegyiket szívesen fogadta. Nála megpihenhetett az egész világ. Mikor anyja elérkezettnek látta az időt, így szólt hozzá: - Látom, lányom, szép is vagy, jó is vagy. Itt az ideje, hogy munkához láss a világban. Felnőttél, s vár a feladat. - Soha nem játszhatok többé? - Ha jól végzed a munkád, meglátjuk. A neved mától fogva Hold. Jól figyelj rám! Látod azt a magas hegyet? - Igen, Földanyám. - Arra a hegyre kell fölkapaszkodnod. - De anyám, hisz kerek vagyok! Legurulok. - Ne aggódj! A növények és állatok segíteni fognak utadon, mert szeretted őket. Aztán ha fölértél, látni fogsz egy nagy medencét. Tüzes folyadék kavarog benne. Ne félj tőle! Ugorj csak bele bátran! Én a tüzes folyadék alatt leszek, karomba kaplak és feldoblak az égre. Ha fenn vagy, állj bátran a Nap elé. ő az édesapád. Öleld meg a nevemben, s hagyd, hogy árnyékodban megpihenjen! A többit majd meglátod. Elindult a lány, búsult kicsit, hogy itt kell hagynia a földi világot, de valóban segítették útján. Az állatok követ görgettek mögé, hogy vissza ne guruljon, a növények erős kötéllé fonódtak, amelyben megkapaszkodhatott. Minden úgy volt, ahogy édesanyja mondta. Azaz majdnem: valahol ugyanis hiba csúszott a dologba. A tüzes folyadék nem akarta elengedni, szép, sima testére tapadt, s ettől csupa ránc lett. Csak szemei ragyogtak a régi fénnyel. Megállt a Nap előtt és így szólt: - Jó napot, édesapám! Hold vagyok, a lányod. eljöttem, hogy te megpihenj. Ezentúl én is veled járom az utat, s ha úgy tartja kedved, árnyékomban megpihenhetsz. - Te nem lehetsz a lányom! - mordult rá a Nap. - Az én lányom, úgy hallottam a földön, szép, kerek, sima. Te pedig ráncos vagy és csúnya. Eredj előlem! A Hold sírni kezdett, peregtek szeméből a könnyek, s lenn a Földön tengerek születtek belőlük. Elmaradt apja mögött az égi úton, s fogyott, egyre fogyott. Tizennégy nap múlva elfogyott teljesen. Szomorúan nézte Földanyja. A Nap szemei előtt pedig továbbra is párafelhők lebegtek, le nem hunyhatta őket egy pillanatra sem. Ekkor megszólította a Föld: - Kedvesem, miért nem fogadtad illően a lányod? Hisz kemény szíved miatt egészen elfogyott! Szép volt, kerek, sima, ahogyan itt beszéltünk róla, de a hegy, a tűzhányó hegy,ahonnan az égre perdült, oly igen szerette, hogy nem tudott elszakadni tőle teljesen. Ettől kapta ráncait. De hisz a szemébe sem néztél! Pedig abból megismerted volna, hogy a te lányod ő. Mert tudd meg, hogy hetven napja megszántalak a szemeid körül lebegő párafelhők miatt, s egy leánynak adtam életet. Te azonban elutasítottad őt, s most fél a szemed elé kerülni. Egészen belefogyott bánatába! Elbúsult a Nap, hisz tulajdonképpen egyáltalán nem volt ô olyan keményszívű. - Ó, bárcsak jóvátehetném a botlásomat! - No, ez igazán nem nehéz dolog. Cirógass csak végig! Segítünk azon is! A cirógatásra előperdült a Hold. Igaz, nagyon sovány volt még, de egyre telt az örömtől, hogy elfogadták. A második cirógatásra megszületett a Hajnalcsillag, a harmadikra az Esthajnalcsillag, majd mind a Föld s Hold szomszédai, mind a többi nyolc bolygó. Voltak immár Holdnak játszótársai is. Mikor eljött az idő, odaállt apja és anyja közé, s árnyékában néhány percre megpihent a Nap. Ez elég volt addig, míg újra meg nem látogatta a lánya. De azért a nagy bánatot nem tudta feledni a gyermek. Minden hónapban egyszer elfogyott, de aztán újra megtelt az örömtől, mert a visszautasítás után szeretet fogadta. Így hát tovább játszott pajtásaival, a bolygókkal, a Nap és a Föld gyermekeivel. Boldogok voltak, mert szerették egymást, s te is tudhatod, hogy ez a legjobb dolog a világon.

Válasz

Nagyon szép!Előzmény: Kopciherci, 2007-10-12 20:46Komáromi JánosA magányról  Szemét a zöld tisztáson nyugtatta. A napfényben fürdő réten a fű között rengeteg apró virág virított. Többnyire fehérek voltak, de a sárga, a piros és a kék sziromlevélkék is számosan süttették magukat a simogató fényözönben. Természetesen a rengeteg lengedező virágfejecske körül óriási volt a sürgés forgás. Rovarok ezrei vették körül, becézgették, cirógatták őket, hogy végül néhány szem virágporral a testükön tova röppenjenek. A tisztás szélén egy fa alatt ült. Hátát a fa kérgének támasztotta. Nézte ezt a békés, derűs forgatagot. Nagyokat szippantott a friss levegőből és enyhén elmosolyodott. Nem vidáman, még csak nem is elnéző szeretettel, inkább kicsit fájdalmasan, beletörődően. Valahogy úgy, mint amikor egy anya búcsúzik gyermekétől az esküvő napján. Tudja, hogy így kell lennie, hogy így van rendjén, így van jól, de mégis fáj... A nyugalomról, a virágokról eszébe jutott egy virágszál. Lehunyta a szemét és már látta is maga előtt azt a régi képet. Kopár völgyön kelt akkor éppen át. Még fű sem igen nőtt. Mindenütt csak száraz felrepedezett földkéreg. Mint a hámló bőr úgy kunkorodtak fel a repedés szélei. A sima felületről látszott, hogy valami régi eső simította el a felszínt, azután a kegyetlenül forró napsugár kiszárította.Lassan léptetett. Nem is nagyon figyelt a körülötte lévő tájra. De hírtelen valami furcsát vett észre. Megállította lovát, leszállt és gyalog indult el. Nem kellett messze mennie, csak pár métert. Megállt és a meglepetten nézte a lábai előtt hajladozó csöppnyi virágot. Apró fehér virág volt. Kissé hitetlenkedve nézett körbe, de sehol egyetlen másik fehér csillagot sem látott. Leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse.A virág csöppnyi szirmai táncoltak a szélben, mint valami vidám pillangó. Egészen halk rezdülés törte meg a csendet. Egy valódi pillangó érkezett. Leszállt a virágra, amely kicsit meghajolt alatta. Szárnyait összezárta, majd ismét szétnyitotta. Felszívott néhány csepp nektárt a szirmok tövéből és máris tovább lebegett. Ő csendben figyelte a jelenetet. Sokáig nézett a pillangó után, amíg végül teljesen eltűnt, szinte feloldódott az ég színében. Hírtelen apró sötét foltok jelentek meg a száraz, szürke talajon. Parányi cseppekben hullni kezdett az eső. Alig néhány csepp, még annyi sem, hogy egyenletesen átszínezze a földet. Az egyik esőcsepp éppen a virágra hullott. Az elkapta, majd lassan meghajolt és a földre, a saját tövébe ejtette a vizet. Felállt és vissza ballagott a lovához. Amint távolodott, még hátranézett. A lágyan hajladozó kis virág már alig látszott. Lova nyugodtan lépkedett, ő pedig lehunyta a szemét és elmosolyodott. Fájdalmasan és megértőn.Arra gondolt akkor, hogy mennyire magányos is lehet egy ilyen virágszál egyedül a kietlen, közönyös puszta közepén. Most, sok-sok évvel az eset után, ott ült a tisztás szélén, a fa tövében. Nézte a számtalan színes virágot és a magányra gondolt. Arra, hogy az a kis virág semmit sem tudhatott a magányról. Mint virág egyedül volt a pusztában, de a magányról nem tudhatott semmit. Természetes volt, hogy egyedül van. Az egyedül lét és a magány teljesen más. A virág egyedül volt, de nem társtalanul, hiszen meglátogatta őt a szél, beszélgethettek egymással. Mennyit hintáztatta, ringatta az a kópé szellő, csak vele foglalkozott. Vagy ha arra tévedt egy-egy rovar, pillangó mennyire örült neki. Boldogok és hálásak voltak, amiért megpihenhettek és ehettek valamit. Az eső is egészen másként esett rá, mint a földre. Lágyan huppant a szirmai közé, hogy később finoman simuljon a tövéhez. A virág ott a pusztában nem volt magányos. Nem voltak virág-társai, de boldog volt, hiszen érezte, hogy fontos, hogy örülnek neki, hogy különleges. A magány nem ott van, ahol egyedül lét van. A magány a társak között van. Akkor, amikor körbe vesznek bennünket. Hányszor élte már át Ő is a magányt. Ült egy asztalnál, ahol sokan foglaltak helyet és mégis úgy érezte, mintha Ő nem lenne ott, nem illene oda. Állt az emberek között és nem érezte, hogy hozzájuk tartozik. Amikor sokan veszik körül az embert, akkor találhatja csak meg az igazi, a mélységesen mély magányt. Amikor nincs akihez úgy szólhatna, hogy tudja, megértik. Amikor hiába beszél, hiába mondja el gondolatait, hiába tárulkozik ki őszintén, csupán meghallgatják, de valójában nem figyelnek rá. Amikor megpróbál tenni, de senki nem veszi észre. Amikor mindenki lelkesedik, de Ő nem érti miért. Amikor Ő ég a felfedezés, a ráismerés, a megértés lázában és a többiek nem látják, nem érzik, nem értik ugyan azt, mint Ő. Amikor szeret, de ezt nem viszonozzák. Amikor annyira hiányzik egyetlen őszinte szó, egyetlen önzetlen ölelés és nem talál ilyet. Hosszú utat járt be azóta, hogy a kis virággal találkozott. Sok mindent látott és sok mindent megértett. De mindig egyedül volt. Egyedül volt akkor, amikor utazott és egyedül volt akkor is amikor megérkezett valahova, vagy visszaérkezett valahonnan. Egyedül volt a pusztán, a hegyek között, vagy amikor az erdőben barangolt, de ilyenkor soha nem érezte magányosnak magát. Magányos csak az emberek között volt. A kis virág azért nem volt magányos a pusztában, mert "más" volt, különleges. Ő azért volt magányos az emberek között, mert "más" volt. Ezt mindig érezte. Nem tudta, hogy jobb vagy rosszabb mint a többi ember, de azt tudta, hogy "más" és mostanra megértette, hogy ezen nem tud változtatni.

Válasz

Válasz

Komáromi JánosA magányról  Szemét a zöld tisztáson nyugtatta. A napfényben fürdő réten a fű között rengeteg apró virág virított. Többnyire fehérek voltak, de a sárga, a piros és a kék sziromlevélkék is számosan süttették magukat a simogató fényözönben. Természetesen a rengeteg lengedező virágfejecske körül óriási volt a sürgés forgás. Rovarok ezrei vették körül, becézgették, cirógatták őket, hogy végül néhány szem virágporral a testükön tova röppenjenek. A tisztás szélén egy fa alatt ült. Hátát a fa kérgének támasztotta. Nézte ezt a békés, derűs forgatagot. Nagyokat szippantott a friss levegőből és enyhén elmosolyodott. Nem vidáman, még csak nem is elnéző szeretettel, inkább kicsit fájdalmasan, beletörődően. Valahogy úgy, mint amikor egy anya búcsúzik gyermekétől az esküvő napján. Tudja, hogy így kell lennie, hogy így van rendjén, így van jól, de mégis fáj... A nyugalomról, a virágokról eszébe jutott egy virágszál. Lehunyta a szemét és már látta is maga előtt azt a régi képet. Kopár völgyön kelt akkor éppen át. Még fű sem igen nőtt. Mindenütt csak száraz felrepedezett földkéreg. Mint a hámló bőr úgy kunkorodtak fel a repedés szélei. A sima felületről látszott, hogy valami régi eső simította el a felszínt, azután a kegyetlenül forró napsugár kiszárította.Lassan léptetett. Nem is nagyon figyelt a körülötte lévő tájra. De hírtelen valami furcsát vett észre. Megállította lovát, leszállt és gyalog indult el. Nem kellett messze mennie, csak pár métert. Megállt és a meglepetten nézte a lábai előtt hajladozó csöppnyi virágot. Apró fehér virág volt. Kissé hitetlenkedve nézett körbe, de sehol egyetlen másik fehér csillagot sem látott. Leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse.A virág csöppnyi szirmai táncoltak a szélben, mint valami vidám pillangó. Egészen halk rezdülés törte meg a csendet. Egy valódi pillangó érkezett. Leszállt a virágra, amely kicsit meghajolt alatta. Szárnyait összezárta, majd ismét szétnyitotta. Felszívott néhány csepp nektárt a szirmok tövéből és máris tovább lebegett. Ő csendben figyelte a jelenetet. Sokáig nézett a pillangó után, amíg végül teljesen eltűnt, szinte feloldódott az ég színében. Hírtelen apró sötét foltok jelentek meg a száraz, szürke talajon. Parányi cseppekben hullni kezdett az eső. Alig néhány csepp, még annyi sem, hogy egyenletesen átszínezze a földet. Az egyik esőcsepp éppen a virágra hullott. Az elkapta, majd lassan meghajolt és a földre, a saját tövébe ejtette a vizet. Felállt és vissza ballagott a lovához. Amint távolodott, még hátranézett. A lágyan hajladozó kis virág már alig látszott. Lova nyugodtan lépkedett, ő pedig lehunyta a szemét és elmosolyodott. Fájdalmasan és megértőn.Arra gondolt akkor, hogy mennyire magányos is lehet egy ilyen virágszál egyedül a kietlen, közönyös puszta közepén. Most, sok-sok évvel az eset után, ott ült a tisztás szélén, a fa tövében. Nézte a számtalan színes virágot és a magányra gondolt. Arra, hogy az a kis virág semmit sem tudhatott a magányról. Mint virág egyedül volt a pusztában, de a magányról nem tudhatott semmit. Természetes volt, hogy egyedül van. Az egyedül lét és a magány teljesen más. A virág egyedül volt, de nem társtalanul, hiszen meglátogatta őt a szél, beszélgethettek egymással. Mennyit hintáztatta, ringatta az a kópé szellő, csak vele foglalkozott. Vagy ha arra tévedt egy-egy rovar, pillangó mennyire örült neki. Boldogok és hálásak voltak, amiért megpihenhettek és ehettek valamit. Az eső is egészen másként esett rá, mint a földre. Lágyan huppant a szirmai közé, hogy később finoman simuljon a tövéhez. A virág ott a pusztában nem volt magányos. Nem voltak virág-társai, de boldog volt, hiszen érezte, hogy fontos, hogy örülnek neki, hogy különleges. A magány nem ott van, ahol egyedül lét van. A magány a társak között van. Akkor, amikor körbe vesznek bennünket. Hányszor élte már át Ő is a magányt. Ült egy asztalnál, ahol sokan foglaltak helyet és mégis úgy érezte, mintha Ő nem lenne ott, nem illene oda. Állt az emberek között és nem érezte, hogy hozzájuk tartozik. Amikor sokan veszik körül az embert, akkor találhatja csak meg az igazi, a mélységesen mély magányt. Amikor nincs akihez úgy szólhatna, hogy tudja, megértik. Amikor hiába beszél, hiába mondja el gondolatait, hiába tárulkozik ki őszintén, csupán meghallgatják, de valójában nem figyelnek rá. Amikor megpróbál tenni, de senki nem veszi észre. Amikor mindenki lelkesedik, de Ő nem érti miért. Amikor Ő ég a felfedezés, a ráismerés, a megértés lázában és a többiek nem látják, nem érzik, nem értik ugyan azt, mint Ő. Amikor szeret, de ezt nem viszonozzák. Amikor annyira hiányzik egyetlen őszinte szó, egyetlen önzetlen ölelés és nem talál ilyet. Hosszú utat járt be azóta, hogy a kis virággal találkozott. Sok mindent látott és sok mindent megértett. De mindig egyedül volt. Egyedül volt akkor, amikor utazott és egyedül volt akkor is amikor megérkezett valahova, vagy visszaérkezett valahonnan. Egyedül volt a pusztán, a hegyek között, vagy amikor az erdőben barangolt, de ilyenkor soha nem érezte magányosnak magát. Magányos csak az emberek között volt. A kis virág azért nem volt magányos a pusztában, mert "más" volt, különleges. Ő azért volt magányos az emberek között, mert "más" volt. Ezt mindig érezte. Nem tudta, hogy jobb vagy rosszabb mint a többi ember, de azt tudta, hogy "más" és mostanra megértette, hogy ezen nem tud változtatni.

Válasz

FésűvirágSZerelemvirágFényvirágÉjjel nyiló rózsa

Válasz