Köszönöm, egyszer már hallottam ezt a történetet,köszi hogy elhoztad ide is, nagyon tetszik.

Válasz

 Nagyon bölcs és igaz történet.Nem is mese,hanem ez maga a valóság! Kár,h kevesen ismerik fel mi a fontos az életükben és mi nem annyira! Köszi szépen,h elküldted.

Válasz

Ezt a történetet egyszer akkor kaptam egy barátomtól, mikor nagyon el voltam keseredve. Semmi nem sikerült és el nem tudtam képzelni, hogy még öröm is érhet. Nagyon nagy ajándékot kaptam! Azóta is ha erõre van szükségem:újra elõveszem és segít! Segítsen Nektek is:Egy filozófia professzor az elõadását úgy kezdte, hogy fogott egy konzerv-üveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérõjû kövekkel.Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg ? - Igen - volt a válasz.Ezután elõvett egy dobozt, tele apró kaviccsal, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van.A professzor ezután elõvett egy dobozt homokkal és azt kezdte betölteni az üvegbe. Természetesen a homok minden kis rést kitöltött. "És most " - mondta prof, "vegyék észre, hogy ez az Önök élete. A kövek a fontos dolgok - a családod, a partnered, a gyerekeid, az egészséged - ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna.A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak, mint a munkád, a házad, az autód. A homok az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltöd be elõször, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idõdet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak számodra.Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetõek a boldogságod érdekében. Játssz a gyerekeiddel. Szakíts idõt orvosi ellenõrzésre. Vidd el a párodat táncolni. Mindig lesz idõd dolgozni, takarítani, vendégeket hívni, rendet rakni. Elõször a kövekre figyelj, azokra amik igazán számítanak. Állítsd be a prioritásokat. A többi csak homok!

Válasz

Egy tanulságos tanmese: "Mendegélt az úton egy ember, a lova meg a kutyája. Egyszer egy hatalmas vihar kerekedett, és mellettük belecsapott egy fába a villám. Mindhárman meghaltak. De az ember nem vette észre, hogy már elhagyta az élők világát, és tovább bandukolt a két állattal. Néha időbe telik, míg a halottak megszokják új helyzetüket... Nagyon hosszú volt az út, emelkedőn kellett menniük, a nap is erősen tűzött, csorgott róluk a verejték, és rettentő szomjasok voltak. Az egyik kanyarban végre észrevettek egy hatalmas márványkaput, amely egy arannyal kikövezett térre nyílt. A tér közepén egy kút állott, amelyből kristálytiszta víz csordogált. A kapuban egy férfi őrködött. A vándor odament hozzá, és megszólította: - Jó napot. - Jó napot - felelte az őr. - Miféle hely ez, hogy ilyen gyönyörű? - Ez itt a mennyország. - Milyen jó, hogy a mennyországba jutottunk! Nagyon szomjasak vagyunk. - Lépjen be nyugodtan, itt annyit ihat, amennyit csak akar. Az őr a kútra mutatott - A lovam és a kiskutyám is szomjasak. - Nagyon sajnálom - mondta az őr. - Állatok nem léphetnek be ide. Az ember nagyon elkeseredett, mert rettenetesen kínozta a szomjúság, de nem akart egyedül inni. Megköszönte hát az őrnek, és továbbment. Megint sokat gyalogoltak fölfelé, és már teljesen ki voltak merülve, amikor megérkeztek egy másik helyre, amelynek egy ócska kapu volt a bejárata. Mögötte poros földút volt, kétoldalt fákkal. Az egyik fa árnyékában hevert egy férfi, az arcát eltakarta a kalapja, valószínűleg aludt. - Jó napot - köszöntötte a vándor. A férfi félretolta a kalapját, és biccentett. - Nagyon szomjasak vagyunk, én, a lovam és a kiskutyám. - Van ott egy forrás a kövek között - mondta a férfi, és megmutatta nekik a helyet. - Igyanak csak kedvükre. Az ember, a lova meg a kutyája odamentek a forráshoz, és sokáig ittak. Aztán az ember visszament a férfihoz, hogy köszönetet mondjon neki. - Jöjjenek csak nyugodtan, bármikor - felelte a férfi. - Egyébként hogy hívják ezt a helyet? - Mennyország. - Mennyország? Az nem lehet! A márványkapu őre azt mondta, hogy az ott a mennyország! - Az nem a mennyország. Az a pokol. A vándor megdöbbent. - Meg kellene tiltaniuk, hogy ők is ugyanezt a nevet használják! Ez a téves információ óriási zűrzavart okozhat! - Bizonyos szempontból viszont nagy szolgálatot tesznek nekünk. Ugyanis ott maradnak azok, akik képesek elhagyni a legjobb barátaikat..." 

Válasz

Szia agnia!Gyönyörű a meséd!

Válasz

A Nap és Föld meséjeRégen, réges-régen nem volt más az égen, csak a Nap meg a Föld. A Nap minden nap körbeszaladta a Földet, becézgette, cirógatta sugaraival, mígnem élet sarjadt rajta. Az ám, csakhogy ez a mindennapos szaladgálás nagyon fárasztó dolog volt! A Nap sosem hunyhatta le a szemét, hisz te is tudod biztosan, hogy ha nálunk este van, a Föld másik felét ragyogják be sugarai. Így aztán igen elfáradt a Nap, el is sírta magát néhanapján... Azaz sírta volna - hisz oly forró volt, hogy könnyei, mihelyt kigördültek szép szeméből, menten gőzzé, párává foszlottak. Hanem a Föld, akin kisarjadt az élet, mindenkinél jobban szerette a Napot - ami nem is csoda, hiszen csak ők ketten voltak az égen -, s mikor meglátta a Nap szemén a párafelhőket, nyomban tudta, mi a baj. Nagyon szeretett volna segíteni rajta, ezért egyszer, mikor jólesően végigsimítottak rajta a sugarak, magába fogadta a Nap erejét, s hogy, hogy nem, huszonnyolc nap múltán egy gyönyörű lánynak adott életet. Gömbölyű volt, mint ő maga s a Nap. Melengette további huszonnyolc napon át. Nőtt, növekedett a leány, egyre szebb lett, egyre kedvesebb. A Földön sarjadt élet, amely születése óta sokezer színre bomlott - így születtek a növények, majd az állatok -, csodálkozva vette szemügyre. A lány cirógatta a növényeket, eljátszott az állatokkal, s azok egyre jobban megkedvelték. Sápadt volt ugyan, s fénye hideg, de ha hűsre volt valamelyik teremtménynek szüksége, ő mindegyiket szívesen fogadta. Nála megpihenhetett az egész világ. Mikor anyja elérkezettnek látta az időt, így szólt hozzá: - Látom, lányom, szép is vagy, jó is vagy. Itt az ideje, hogy munkához láss a világban. Felnőttél, s vár a feladat. - Soha nem játszhatok többé? - Ha jól végzed a munkád, meglátjuk. A neved mától fogva Hold. Jól figyelj rám! Látod azt a magas hegyet? - Igen, Földanyám. - Arra a hegyre kell fölkapaszkodnod. - De anyám, hisz kerek vagyok! Legurulok. - Ne aggódj! A növények és állatok segíteni fognak utadon, mert szeretted őket. Aztán ha fölértél, látni fogsz egy nagy medencét. Tüzes folyadék kavarog benne. Ne félj tőle! Ugorj csak bele bátran! Én a tüzes folyadék alatt leszek, karomba kaplak és feldoblak az égre. Ha fenn vagy, állj bátran a Nap elé. ő az édesapád. Öleld meg a nevemben, s hagyd, hogy árnyékodban megpihenjen! A többit majd meglátod. Elindult a lány, búsult kicsit, hogy itt kell hagynia a földi világot, de valóban segítették útján. Az állatok követ görgettek mögé, hogy vissza ne guruljon, a növények erős kötéllé fonódtak, amelyben megkapaszkodhatott. Minden úgy volt, ahogy édesanyja mondta. Azaz majdnem: valahol ugyanis hiba csúszott a dologba. A tüzes folyadék nem akarta elengedni, szép, sima testére tapadt, s ettől csupa ránc lett. Csak szemei ragyogtak a régi fénnyel. Megállt a Nap előtt és így szólt: - Jó napot, édesapám! Hold vagyok, a lányod. eljöttem, hogy te megpihenj. Ezentúl én is veled járom az utat, s ha úgy tartja kedved, árnyékomban megpihenhetsz. - Te nem lehetsz a lányom! - mordult rá a Nap. - Az én lányom, úgy hallottam a földön, szép, kerek, sima. Te pedig ráncos vagy és csúnya. Eredj előlem! A Hold sírni kezdett, peregtek szeméből a könnyek, s lenn a Földön tengerek születtek belőlük. Elmaradt apja mögött az égi úton, s fogyott, egyre fogyott. Tizennégy nap múlva elfogyott teljesen. Szomorúan nézte Földanyja. A Nap szemei előtt pedig továbbra is párafelhők lebegtek, le nem hunyhatta őket egy pillanatra sem. Ekkor megszólította a Föld: - Kedvesem, miért nem fogadtad illően a lányod? Hisz kemény szíved miatt egészen elfogyott! Szép volt, kerek, sima, ahogyan itt beszéltünk róla, de a hegy, a tűzhányó hegy,ahonnan az égre perdült, oly igen szerette, hogy nem tudott elszakadni tőle teljesen. Ettől kapta ráncait. De hisz a szemébe sem néztél! Pedig abból megismerted volna, hogy a te lányod ő. Mert tudd meg, hogy hetven napja megszántalak a szemeid körül lebegő párafelhők miatt, s egy leánynak adtam életet. Te azonban elutasítottad őt, s most fél a szemed elé kerülni. Egészen belefogyott bánatába! Elbúsult a Nap, hisz tulajdonképpen egyáltalán nem volt ô olyan keményszívű. - Ó, bárcsak jóvátehetném a botlásomat! - No, ez igazán nem nehéz dolog. Cirógass csak végig! Segítünk azon is! A cirógatásra előperdült a Hold. Igaz, nagyon sovány volt még, de egyre telt az örömtől, hogy elfogadták. A második cirógatásra megszületett a Hajnalcsillag, a harmadikra az Esthajnalcsillag, majd mind a Föld s Hold szomszédai, mind a többi nyolc bolygó. Voltak immár Holdnak játszótársai is. Mikor eljött az idő, odaállt apja és anyja közé, s árnyékában néhány percre megpihent a Nap. Ez elég volt addig, míg újra meg nem látogatta a lánya. De azért a nagy bánatot nem tudta feledni a gyermek. Minden hónapban egyszer elfogyott, de aztán újra megtelt az örömtől, mert a visszautasítás után szeretet fogadta. Így hát tovább játszott pajtásaival, a bolygókkal, a Nap és a Föld gyermekeivel. Boldogok voltak, mert szerették egymást, s te is tudhatod, hogy ez a legjobb dolog a világon.

Válasz

Nagyon szép!Előzmény: Kopciherci, 2007-10-12 20:46Komáromi JánosA magányról  Szemét a zöld tisztáson nyugtatta. A napfényben fürdő réten a fű között rengeteg apró virág virított. Többnyire fehérek voltak, de a sárga, a piros és a kék sziromlevélkék is számosan süttették magukat a simogató fényözönben. Természetesen a rengeteg lengedező virágfejecske körül óriási volt a sürgés forgás. Rovarok ezrei vették körül, becézgették, cirógatták őket, hogy végül néhány szem virágporral a testükön tova röppenjenek. A tisztás szélén egy fa alatt ült. Hátát a fa kérgének támasztotta. Nézte ezt a békés, derűs forgatagot. Nagyokat szippantott a friss levegőből és enyhén elmosolyodott. Nem vidáman, még csak nem is elnéző szeretettel, inkább kicsit fájdalmasan, beletörődően. Valahogy úgy, mint amikor egy anya búcsúzik gyermekétől az esküvő napján. Tudja, hogy így kell lennie, hogy így van rendjén, így van jól, de mégis fáj... A nyugalomról, a virágokról eszébe jutott egy virágszál. Lehunyta a szemét és már látta is maga előtt azt a régi képet. Kopár völgyön kelt akkor éppen át. Még fű sem igen nőtt. Mindenütt csak száraz felrepedezett földkéreg. Mint a hámló bőr úgy kunkorodtak fel a repedés szélei. A sima felületről látszott, hogy valami régi eső simította el a felszínt, azután a kegyetlenül forró napsugár kiszárította.Lassan léptetett. Nem is nagyon figyelt a körülötte lévő tájra. De hírtelen valami furcsát vett észre. Megállította lovát, leszállt és gyalog indult el. Nem kellett messze mennie, csak pár métert. Megállt és a meglepetten nézte a lábai előtt hajladozó csöppnyi virágot. Apró fehér virág volt. Kissé hitetlenkedve nézett körbe, de sehol egyetlen másik fehér csillagot sem látott. Leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse.A virág csöppnyi szirmai táncoltak a szélben, mint valami vidám pillangó. Egészen halk rezdülés törte meg a csendet. Egy valódi pillangó érkezett. Leszállt a virágra, amely kicsit meghajolt alatta. Szárnyait összezárta, majd ismét szétnyitotta. Felszívott néhány csepp nektárt a szirmok tövéből és máris tovább lebegett. Ő csendben figyelte a jelenetet. Sokáig nézett a pillangó után, amíg végül teljesen eltűnt, szinte feloldódott az ég színében. Hírtelen apró sötét foltok jelentek meg a száraz, szürke talajon. Parányi cseppekben hullni kezdett az eső. Alig néhány csepp, még annyi sem, hogy egyenletesen átszínezze a földet. Az egyik esőcsepp éppen a virágra hullott. Az elkapta, majd lassan meghajolt és a földre, a saját tövébe ejtette a vizet. Felállt és vissza ballagott a lovához. Amint távolodott, még hátranézett. A lágyan hajladozó kis virág már alig látszott. Lova nyugodtan lépkedett, ő pedig lehunyta a szemét és elmosolyodott. Fájdalmasan és megértőn.Arra gondolt akkor, hogy mennyire magányos is lehet egy ilyen virágszál egyedül a kietlen, közönyös puszta közepén. Most, sok-sok évvel az eset után, ott ült a tisztás szélén, a fa tövében. Nézte a számtalan színes virágot és a magányra gondolt. Arra, hogy az a kis virág semmit sem tudhatott a magányról. Mint virág egyedül volt a pusztában, de a magányról nem tudhatott semmit. Természetes volt, hogy egyedül van. Az egyedül lét és a magány teljesen más. A virág egyedül volt, de nem társtalanul, hiszen meglátogatta őt a szél, beszélgethettek egymással. Mennyit hintáztatta, ringatta az a kópé szellő, csak vele foglalkozott. Vagy ha arra tévedt egy-egy rovar, pillangó mennyire örült neki. Boldogok és hálásak voltak, amiért megpihenhettek és ehettek valamit. Az eső is egészen másként esett rá, mint a földre. Lágyan huppant a szirmai közé, hogy később finoman simuljon a tövéhez. A virág ott a pusztában nem volt magányos. Nem voltak virág-társai, de boldog volt, hiszen érezte, hogy fontos, hogy örülnek neki, hogy különleges. A magány nem ott van, ahol egyedül lét van. A magány a társak között van. Akkor, amikor körbe vesznek bennünket. Hányszor élte már át Ő is a magányt. Ült egy asztalnál, ahol sokan foglaltak helyet és mégis úgy érezte, mintha Ő nem lenne ott, nem illene oda. Állt az emberek között és nem érezte, hogy hozzájuk tartozik. Amikor sokan veszik körül az embert, akkor találhatja csak meg az igazi, a mélységesen mély magányt. Amikor nincs akihez úgy szólhatna, hogy tudja, megértik. Amikor hiába beszél, hiába mondja el gondolatait, hiába tárulkozik ki őszintén, csupán meghallgatják, de valójában nem figyelnek rá. Amikor megpróbál tenni, de senki nem veszi észre. Amikor mindenki lelkesedik, de Ő nem érti miért. Amikor Ő ég a felfedezés, a ráismerés, a megértés lázában és a többiek nem látják, nem érzik, nem értik ugyan azt, mint Ő. Amikor szeret, de ezt nem viszonozzák. Amikor annyira hiányzik egyetlen őszinte szó, egyetlen önzetlen ölelés és nem talál ilyet. Hosszú utat járt be azóta, hogy a kis virággal találkozott. Sok mindent látott és sok mindent megértett. De mindig egyedül volt. Egyedül volt akkor, amikor utazott és egyedül volt akkor is amikor megérkezett valahova, vagy visszaérkezett valahonnan. Egyedül volt a pusztán, a hegyek között, vagy amikor az erdőben barangolt, de ilyenkor soha nem érezte magányosnak magát. Magányos csak az emberek között volt. A kis virág azért nem volt magányos a pusztában, mert "más" volt, különleges. Ő azért volt magányos az emberek között, mert "más" volt. Ezt mindig érezte. Nem tudta, hogy jobb vagy rosszabb mint a többi ember, de azt tudta, hogy "más" és mostanra megértette, hogy ezen nem tud változtatni.

Válasz

Válasz

Komáromi JánosA magányról  Szemét a zöld tisztáson nyugtatta. A napfényben fürdő réten a fű között rengeteg apró virág virított. Többnyire fehérek voltak, de a sárga, a piros és a kék sziromlevélkék is számosan süttették magukat a simogató fényözönben. Természetesen a rengeteg lengedező virágfejecske körül óriási volt a sürgés forgás. Rovarok ezrei vették körül, becézgették, cirógatták őket, hogy végül néhány szem virágporral a testükön tova röppenjenek. A tisztás szélén egy fa alatt ült. Hátát a fa kérgének támasztotta. Nézte ezt a békés, derűs forgatagot. Nagyokat szippantott a friss levegőből és enyhén elmosolyodott. Nem vidáman, még csak nem is elnéző szeretettel, inkább kicsit fájdalmasan, beletörődően. Valahogy úgy, mint amikor egy anya búcsúzik gyermekétől az esküvő napján. Tudja, hogy így kell lennie, hogy így van rendjén, így van jól, de mégis fáj... A nyugalomról, a virágokról eszébe jutott egy virágszál. Lehunyta a szemét és már látta is maga előtt azt a régi képet. Kopár völgyön kelt akkor éppen át. Még fű sem igen nőtt. Mindenütt csak száraz felrepedezett földkéreg. Mint a hámló bőr úgy kunkorodtak fel a repedés szélei. A sima felületről látszott, hogy valami régi eső simította el a felszínt, azután a kegyetlenül forró napsugár kiszárította.Lassan léptetett. Nem is nagyon figyelt a körülötte lévő tájra. De hírtelen valami furcsát vett észre. Megállította lovát, leszállt és gyalog indult el. Nem kellett messze mennie, csak pár métert. Megállt és a meglepetten nézte a lábai előtt hajladozó csöppnyi virágot. Apró fehér virág volt. Kissé hitetlenkedve nézett körbe, de sehol egyetlen másik fehér csillagot sem látott. Leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse.A virág csöppnyi szirmai táncoltak a szélben, mint valami vidám pillangó. Egészen halk rezdülés törte meg a csendet. Egy valódi pillangó érkezett. Leszállt a virágra, amely kicsit meghajolt alatta. Szárnyait összezárta, majd ismét szétnyitotta. Felszívott néhány csepp nektárt a szirmok tövéből és máris tovább lebegett. Ő csendben figyelte a jelenetet. Sokáig nézett a pillangó után, amíg végül teljesen eltűnt, szinte feloldódott az ég színében. Hírtelen apró sötét foltok jelentek meg a száraz, szürke talajon. Parányi cseppekben hullni kezdett az eső. Alig néhány csepp, még annyi sem, hogy egyenletesen átszínezze a földet. Az egyik esőcsepp éppen a virágra hullott. Az elkapta, majd lassan meghajolt és a földre, a saját tövébe ejtette a vizet. Felállt és vissza ballagott a lovához. Amint távolodott, még hátranézett. A lágyan hajladozó kis virág már alig látszott. Lova nyugodtan lépkedett, ő pedig lehunyta a szemét és elmosolyodott. Fájdalmasan és megértőn.Arra gondolt akkor, hogy mennyire magányos is lehet egy ilyen virágszál egyedül a kietlen, közönyös puszta közepén. Most, sok-sok évvel az eset után, ott ült a tisztás szélén, a fa tövében. Nézte a számtalan színes virágot és a magányra gondolt. Arra, hogy az a kis virág semmit sem tudhatott a magányról. Mint virág egyedül volt a pusztában, de a magányról nem tudhatott semmit. Természetes volt, hogy egyedül van. Az egyedül lét és a magány teljesen más. A virág egyedül volt, de nem társtalanul, hiszen meglátogatta őt a szél, beszélgethettek egymással. Mennyit hintáztatta, ringatta az a kópé szellő, csak vele foglalkozott. Vagy ha arra tévedt egy-egy rovar, pillangó mennyire örült neki. Boldogok és hálásak voltak, amiért megpihenhettek és ehettek valamit. Az eső is egészen másként esett rá, mint a földre. Lágyan huppant a szirmai közé, hogy később finoman simuljon a tövéhez. A virág ott a pusztában nem volt magányos. Nem voltak virág-társai, de boldog volt, hiszen érezte, hogy fontos, hogy örülnek neki, hogy különleges. A magány nem ott van, ahol egyedül lét van. A magány a társak között van. Akkor, amikor körbe vesznek bennünket. Hányszor élte már át Ő is a magányt. Ült egy asztalnál, ahol sokan foglaltak helyet és mégis úgy érezte, mintha Ő nem lenne ott, nem illene oda. Állt az emberek között és nem érezte, hogy hozzájuk tartozik. Amikor sokan veszik körül az embert, akkor találhatja csak meg az igazi, a mélységesen mély magányt. Amikor nincs akihez úgy szólhatna, hogy tudja, megértik. Amikor hiába beszél, hiába mondja el gondolatait, hiába tárulkozik ki őszintén, csupán meghallgatják, de valójában nem figyelnek rá. Amikor megpróbál tenni, de senki nem veszi észre. Amikor mindenki lelkesedik, de Ő nem érti miért. Amikor Ő ég a felfedezés, a ráismerés, a megértés lázában és a többiek nem látják, nem érzik, nem értik ugyan azt, mint Ő. Amikor szeret, de ezt nem viszonozzák. Amikor annyira hiányzik egyetlen őszinte szó, egyetlen önzetlen ölelés és nem talál ilyet. Hosszú utat járt be azóta, hogy a kis virággal találkozott. Sok mindent látott és sok mindent megértett. De mindig egyedül volt. Egyedül volt akkor, amikor utazott és egyedül volt akkor is amikor megérkezett valahova, vagy visszaérkezett valahonnan. Egyedül volt a pusztán, a hegyek között, vagy amikor az erdőben barangolt, de ilyenkor soha nem érezte magányosnak magát. Magányos csak az emberek között volt. A kis virág azért nem volt magányos a pusztában, mert "más" volt, különleges. Ő azért volt magányos az emberek között, mert "más" volt. Ezt mindig érezte. Nem tudta, hogy jobb vagy rosszabb mint a többi ember, de azt tudta, hogy "más" és mostanra megértette, hogy ezen nem tud változtatni.

Válasz

FésűvirágSZerelemvirágFényvirágÉjjel nyiló rózsa

Válasz

Gyönyörű szép a Tündérket!Kettős szivárvány Elült a zápor, elnyugodott a szél, Felhő-barlangok tömbjei omlanak, S a hegy dicsőült homlokáról Felkel a nap biboros korongja. Jöjj, nézz a napba, nézd: csupa láng, csupa Szépségig-érett végig-elég öröm, Pedig már fonja szemfedőjét A konok ég könyörtelen ujja. De ő nem bánja; mit neki éjszaka, Mit a halál is! Él, amig él, ragyog S szépsége édes aranyával Önti el a keserű világot. Nézd, nézd a felhők mámoros ünnepét, A szépség színes templomi zászlait Hogy lengetik, hogy bontogatják Tornyosodó meseváraikból. Nézd a szivárványt: kétfonatú öve Kétszer karolja át a kitárt eget! Nézd, és öleld, öleld, halálig, Ezt a szegény gyönyörű világot! Sík Sándor

Válasz

 A Tündérkert virágai A Tündérkertbe a Tündérkapun át léphetünk be.A Kapuhoz Tündérlépcsők vezetnek, amelyeken járva sohasem fáradunk el, s amelyek éjjel arany-fénnyel világítanak, hogy biztosan odataláljunk a Kapuhoz.A Tündérlépcsőket Tündérfák és Tündérbokrok szegélyezik, s bár lombjukon átsüt a nap, alatta hűs illatok szállnak. A fák alatt Tündérpadok sorakoznak, s ha leülünk rájuk, megsimogatnak, átölelnek és kedves szavakkal beszélnek hozzánk.A Tündérfák alatt Tündérfű sarjad, mindig frissen, meleg-zölden, hívogatóan.A Tündérkert virágai igen sokfélék és változékonyak. Hol ilyenek, hol olyanok, mindig illatoznak, ha úgy tartja kedvük, táncolnak és énekelnek, vagy átöltöznek másik szirom-ruhába, s akkor másféle virágok lesznek. A Tündérvirágok szeretnek játszani, hogy aki megáll mellettük örömmel nézze őket és továbbmenve boldog legyen. A Kertben mindenütt nyílik valamilyen Virág. Nappal több, éjjel kevesebb, mert akkor a legtöbbjük - hasonlóan a Kert-lakó Tündérekhez - alszik. Akik virrasztanak, az éj csendjéről beszélnek, a csillagok erejéről és a Fényről, amely belőlük árad.a Fény-virágok világítanaka Dal-virágok énekelneka Fésű-virágokkal fésülködnek a Tündérlányok, de néha üvegmosónak is használják a Tündérházak konyháibana Mese-virágok elmondják, milyen a szerelema Szivárvány-virágok adják a színeketa Bánat-virágok a szomorúságota Harang-virágok a kacagásta Csillag-virágok az éj fényeita Fehér-virágok a lelketa Piros- vagy Szerelemvirágok a szerelmeta Tarka-virágok a táncota Nyíló-virágok a tavasztaz Alvó-virágok pedig az őszt idézika Hó-virágok a kíváncsi szemeket mutatjáka Szellő-virágok a szárnyakataz Éj-virágok szemének bársony sugaráta Karcsú-virágok kedves kezéta Legszebb-virágok Őt...s az Éjjel Nyíló Rózsa mellett van a Titkok Ablaka, amelyen át másik világokba léphetünk át. Ezeken kívül még számtalan szebbnél szebb virág pompázik a Tündérkertben, annyi, hogy felsorolni is lehetetlen... (Őri István:A Tündérkert virágai)

Válasz

Mese egy kisfiúrólbkatus13 , 8 percen belül Történet, amit érdemes elolvasni!Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni amaradékajándékokat, amiket korábban nem tudtam.Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: " Egyörökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kellenemennem"A Karácsony kezd egyre idegesitőbbé válni minden egyes évvel.Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet! Végül át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtemátkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani isfognakezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon,észrevettem egykisfiút aki olyan öt éves forma lehetett, egy babát szorítva amellkasához.Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán akisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:"Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem hogy megvegyem ezt a babát?" Az idős hölgy ezt felelte: " Tudod te is: nincs elégpénzedhogymegvedd ezt a babát, kedveském"Aztán megkérte a fiút, hogy várjon itt pár percet, amíg elmegyszétnézni.Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni eztababát?"Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozzaneki."Azt válaszoltam hogy talán a Télapó tényleg el is viszi neki, de akisfiúsajnálkozva válaszolt."Nem, Télapó nem viheti oda neki ahol most ő van. Oda kell ahhoz adnomanyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak amikor odamegy. "A szemei olyan szomorúak voltak amíg ezt mondta."A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen.Apa az mondja hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz."Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppennevetett. Aztán azt mondta nekem: "És meg azt is akarom, hogy Anyaelvigyeneki ezta képet is, így soha nem fog engem elfelejteni. Szeretem anyukámat ésaztkívánombárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja hogy el kellmennie, hogy a húgommal legyen." Aztán ismét a babára nézett a szomorúszemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan apénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt ésmegkérdeztem afiút:"Mi lenne ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?"Oké - mondta. "Remélem van elég." Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz,anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást.Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.A fiú ezt mondta: "Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt." Aztán rám nézett és hozzátette: "Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtemaludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt ababát,így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettemvolnaannyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, deazértazt már nem mertem kérni Istentől. De ő mégis adott nekem eleget, hogymegvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehérrózsát."Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak.Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogyelkezdtem.Sehogysem tudtam kiverni a kisfiút a fejemből.Aztán eszembe jutott egy helyi újságcikk két nappal ezelőttről, amelyikemlített egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelybenegyfiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anyakritikusállapotban van.A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudnafelkelni akómából, amibe esett.Ez a család lenne a kisfiú családja?Két nap múlva hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatal asszony elhunyt.Nem tudtam megállni, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majda ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony volt, hogy búcsútvehessenek tőle barátok, ismerősök.Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében afotóval,a baba a mellkasára volt helyezve.Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve hogy az életem örökremegváltozott.Azt a szeretetet amit ez a kisfiú érzett az anyukája és a húga iránt -amai napig nehéz elképzelnem.Viszont a másodperc törtrésze alatt mindezt egy részeg ember elvettetőle.

Válasz

Ezért a szép történetért küldöm neked a mai legfrissebb virágaimat a Börzsönyböl. Puszi M.

Válasz

Hamvas Béla: Oszd meg amid van! A legenda beszéli, hogy négy bölcs addig imádkozott, amíg elérte amit kívánt: a mennyországba léphetett az üdvözültek közé. Teljes napot tölthettek itt a boldogok között, napkeltétől napnyugtáig élhettek elíziumi életet. - Az első bölcs az élményt nem bírta el, és belehalt; - a második elméjében megzavarodott; - a harmadik az élményt magába zárta, őrizte élete végéig, s a megszerzett boldogságot magának tartotta meg. - Csak a negyedik bölcs távozott egészségesen és épen, mert a látottakat arra használta fel, hogy azon, aki hozzáfordult, segítsen. A szenvedés köréből mindenki szabadon kiléphet, ahogy tud, és a boldogságot elérheti. De azoknak, akik az üdvözültek világát megismerik, negyedrésze a nagy élményt nem tudja elviselni és belepusztul. Minden nap látni olyan embert aki a mennyország kapujában összeesett és meghalt. A másik negyedrész megkótyagosodik. Ilyen fanatikus bolondot is látni eleget. A harmadik negyed rész a boldogságot magába zárja és önmagának tartja meg, és nem ad belőle másnak...A boldogságot csak a negyedik bölcs bírta el. Mert a gazdagságot, örömet, tehetséget meg szabad szerezni, de jaj annak, aki hozzá nem elég erős. Egy része belehal, egy része eszét veszti, egy része a kincset magába ássa, és senkinek sem ad belőle. Az elíziumi kertek fénye benne sötétséggé változik. A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle...Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg.Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik...

Válasz

Nagy Judit: Adni mindig lehetÜlt az ember, nézte az egetA hatalmas kékellő teretFigyelte, hogy mit tehetAz égtől el, mit vehet?De nem volt ott semmi Nem volt mit elvenni.Ha kiszúrod szemét a vaknakHa elnémítod szavát a halnakHa elgáncsolod a bénátHa elvágod holton a vénátMire mész?S az ember kigondolt valamitCsak egy igazán parányitSzívét, s lelkét odaadtaÉs most fel, az égre rakta.S ült a bölcs, nézte az egetNézte, még mit tehetTudta, adni mindig lehetIstennek egy keveset...

Válasz

Gabriel García Márquez levele (bár valójában senki sem tudja biztosan, ő írta-e ezeket a szép gondolatokat)Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam tőletek, emberek... Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik. Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek. Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod". Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat,amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.

Válasz

Minden nő szép, aki szeret...Mama miért sírsz? - kérdezi a kisfiú az édesanyját:- Mert én nő vagyok - válaszolta az asszony.- Ezt nem értem! - mondja a kisfiú.- És ezt soha nem is fogod megérteni ...- válaszolta gyermekét átölelve az anya.Később megkérdezte a fiúcska az édesapját is.- Papa, miért sír a mama látszólag minden ok nélkül?- Minden nő ok nélkül sír. - Ez volt minden, amit az apa válaszolt.A fiúcska felnőtt, férfi lett, és még mindig kereste a választ, vajon miért sírnak időközönként a nők.Egyszer megkérdezte a Legfelsőbb Hatalmat.- Mondd Atyám, miért sírnak a nők olyan könnyen?Az Atya elgondolkozva válaszolt:-Amikor a nőt teremtettem, valami különlegeset alkottam. Oly erőssé tettem a vállát, hogy a világ terheit elbírja, mégis oly gyengéddé, hogy vigasztalást is tudjon adni. Oly belső erőt adtam neki, ami lehetővé teszi, hogy akkor is tovább menjen, amikor már mindenki más feladja, hogy a betegségek és a bánat idején is ellássa családját panaszkodás nélkül. Oly mély érzéseket adtam neki, amelyekkel gyermekeit mindig és minden körülmények között szereti, még akkor is, hogyha a gyermek őt mélyen megbántotta. Oly erőt adtam neki, mellyel a férjét minden hibájával együtt szereti és elviseli, és azért alkottam a férfi oldalbordájából, hogy vigyázzon férje szívére. Oly bölcsességet adtam neki, hogy tudja egy jó férj soha nem sérti meg a feleségét, mégis néha próbára teszi a nő érzéseit, határozottságát és kitartását, hogy sziklaszilárdan férje mellett áll-e?És végezetül könnyeket is adtam neki, hogy sírhasson. A könnyek kizárólag csak az övéi, és annyit használ belőlük, amennyire csak szüksége van.Látod: Egy nő szépsége tehát nem a ruhájától függ, amit éppen visel, vagy az alakjától amilyen az ő formássága, de még nem is attól, ahogyan a haját viseli. Egy nő szépségét a szemeiben ismered fel, mert ez a szíve kapuja, ahol a szeretet lakozik.

Válasz

Lehetett volna...Él egy régi történet egy fiatalemberről, akinél hogy, hogy nem, de egy éjjel megjelent egy angyal és csodálatos dolgokról mesélt neki, amelyek az életben várnak rá. Minden lehetőség adott lesz számára, hogy hatalmas vagyonra tegyen majd szert, a társadalom megbecsült tagja lehessen, és egy gyönyörű nőt vegyen feleségül. Emberünk egész életében várta, hogy az ígért csodálatos dolgok valóra váljanak, de nem történt semmi és végül egyedül, és szegényen halt meg. Amikor a Mennyország kapujához ért, meglátta az angyalt, aki sok-sok évvel ezelőtt meglátogatta álmában, és felelősségre vonta: "Te hatalmas vagyont ígértél nekem, társadalmi rangot és gyönyörű feleséget. Egész életemben vártam, ... de nem történt semmi." "Én neked nem ígértem ezt - válaszolt az angyal. - Én ezeknek a dolgoknak a lehetőségét ígértem neked, de te elmulasztottál élni ezekkel a lehetőségekkel." Az ember megdöbbent. "El sem tudom képzelni, miről beszélsz!" - mondta. "Emlékszel, egyszer volt egy ötleted, de te féltél, hogy nem sikerül, ezért nem tettél semmit? - kérdezte az angyal. Az ember bólintott. "Mivel te visszautasítottad a megvalósítást, az ötletet néhány év múlva egy másik embernek adták, aki nem ijedt meg a nehézségektől, és ha visszaemlékszel, akkor ez az ember az egyik leggazdagabb ember lett a környéken." "És arra emlékszel-e, - folytatta az angyal - volt egy eset, amikor a várost óriási pusztítás érte, sok ház romba dőlt, sok ezer ember nem tudott szabadulni a romok alól. Neked lehetőséged lett volna segíteni a bajba jutottakon és a túlélőket kimenteni, de te féltél, hogy ha elmész otthonról, akkor betörnek hozzád és kirabolják a házadat, ezért nem mentél el segíteni a hívó szóra, hanem otthon maradtál." Az ember szégyenkezve bólintott. "Ez egy hatalmas lehetőség volt, hogy száz és száz ember életét megmentsd, a város összes életben maradt lakója tisztelt volna téged." - mondta az angyal. "És emlékszel arra az asszonyra, arra a fekete hajú nőre, aki neked annyira tetszett? Nem hasonlított egyik nőre sem, akikkel korábban, vagy későbbi életedben találkoztál, de azt gondoltad, hogy sose menne férjhez egy olyan emberhez,mint te, féltél, hogy elutasít, és elmentél mellette." Az ember újra bólintott, de már sírt. "Igen barátom, - mondta az angyal - ő a feleséged lett volna, vele sok gyermeket neveltetek volna, vele igazán boldogságban éltél volna egész életedben."- Hasonló lehetőségek mindannyiunknak adódnak az életében, de gyakran, ehhez a történetbeli emberhez hasonlóan,mi is megengedjük, hogy a félelem felülkerekedjen rajtunk, és megzavarjon bennünket, hogy éljünk a lehetőségekkel. Mi nem megyünk oda másokhoz, mert félünk az elutasítástól, mi nem beszélünk az érzéseinkről, mert félünk, hogy kinevetnek bennünket, és nem bízzuk rá magunkat más emberre, mert félünk a fájdalomtól, ha elveszítjük. De még nincs veszve semmi. Mi még életben vagyunk. Elkezdhetjük kihasználni az előttünk álló lehetőségeket. Mi elkezdhetünk létrehozni lehetőségeket saját magunk számára.

Válasz

 Az Élet olyan, mint egy vonatutazás : Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál. Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel. Sajnos a valóság más. Sajnos a valóság más. Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maraduk, nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat. Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek a számunkra Ők a testvéreink, a barátaink és mi szeretjük ezeket, a csodálatos embereket Néhányan, azok közül, akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során. Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon.Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után... Mások fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket... Lehetnek olyanok, akiket nagyon szeretünk, mégis másik vagonban utaznak. Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon. Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba. De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt. Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással... és visszafordulni soha sem lehet. Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat. Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait... Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van a segítségünkre. Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet. Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk, mikor szállunk ki végleg s azt sem, hogy az útitársaink mikor, nem szólván arról, aki közvetlen mellettünk foglal helyet. Úgy érzem vigasztalan leszek, amikor örökre kiszállok a vonatból... Azt hiszem, igen. Néhány barát elvesztése, akikkel az utazás során találkoztam fájdalmas. A gyermekeimet egyedül hagyni nagyon szomorú lesz. De a remény bennem él, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk és érzem, látni fogom őket jönni olyan csomaggal, ami addig még nem volt nekik...Ami boldoggá tesz, az a gondolat, hogy segítettem ezt a csomagot teljesebbé, értékesebbé tenni. Barátaim,! tegyünk úgy hogy jó utunk legyen és a végén azt mondhassuk, hogy megérte a fáradozást.Próbáljunk meg a kiszállásnál olyan üres helyet hagyni maguk után, ami szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a továbbutazókban. Azoknak, akik az én vonatom utasai, kívánok Jó utazást !

Válasz

Nagyon szépek. Gratulálok.

Válasz

Nagyon szépet küldtél!

Válasz

 PPS dia:A mennyország boltjaLink

Válasz

Köszike, hogy olvashattam! Nagyon tetszett! Üdv csidar :-)

Válasz

Köszi ! nagyon tetszett ez az aranyos sünis kis mese .

Válasz

Nagyon aranyos kis mese.József Attila: MedvetáncFürtös, láncos, táncos, nyalka,aj de szép kerek a talpa!Hová vánszorogsz vele?Fordulj a szép lány fele!Brumma, brumma, brummadza.Híres, drága bunda rajtam,húsz körömmel magam vartam.Nyusztból, nyestből, mókusból,kutyából meg farkasból.Brumma, brumma, brummadza.Gyöngyöt őszig válogattam,fogaimra úgy akadtam.Kéne ott a derekam,ahol kilenc gyerek van.Brumma, brumma, brummadza.Azért járom ilyen lassun,aki festő, pingálhasson.A feje a néninek éppen jó lesz pemszlinek.Brumma, brumma, brummadza.Kinek kincse van fazékkal,mér a markosnak marékkal.Ha nem azzal, körömmel a körmösnek örömmelBrumma, brumma, brummadza.Szép a réz kerek virága,ha kihajt a napvilágra!Egy kasznárnak öt hete zsebbe nőtt a két keze.Brumma, brumma, brummadza.Állatnak van ingyen kedve,aki nem ád, az a medve.Ha megfázik a lába, takaródzzék deszkába.Brumma, brumma, brummadza.

Válasz

Mese a tüskékrőlEgyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve. Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt. Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra. Süni! kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni. Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány szeretnélek megsimogatni!A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta. A kislány tovább kérlelte. Kedves Süni, kérlek Csak az orrocskádat hadd érintsem megA süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle. Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni. A kislány elszomorodott. Ne haragudj rám, én csak jót akartamPersze, persze, hmm; mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon. Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.És a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét. A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani: Gyere visszaaa! De egy hang sem jött ki a torkán. Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe:Talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér. S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé. Itt vagyok suttogta. A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet. Hát Isten hozott; mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania. Most megengeded, hogy megsimogassalak?A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát. A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt. Látod, mondtam én, előre megmondtam morgott a sün, jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! Sírt a kislány, és elrohant. A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána. Várj! Gyere vissza! Én nem akartam! Nem így akartam én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki...Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi. A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe. A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket. Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni. Soha senki nem simogatott meg!Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak. Te voltál az egyetlen, aki... Az egyetlen!Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte. Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit. Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó. A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán...

Válasz

Tatiosz: A szív bölcsessége Elödeink hittek a szív bölcsességében, azt mondták róla: égi adomány. És még azt is mondták: a jóságnak jóság, a szeretetnek szeretet a jutalma. A lélek valamennyi nagy képessége jutalomra vágyik: a becsület becsületet vonz; a szelídség tompítja a dühöt; a bátorság tettre buzdítja a halvérüt; a bölcs belátás megfontolásra inti a vakmeröt; a mértékletesség lecsöndesíti a túlzottan sóvárgót; az érdeklödés felpezsdíti az érzéketlent; az adakozó példát mutat a fösvénynek, az elörelátó a tékozlónak. Élj te is a lélek tudása, a szív bölcsessége szerint! Álnokok, szemérmetlenek, irigyek, hitszegök, puhányok, felfuvalkodottak álmodnak nagy lélekröl. S bár tudják, ostobaság olyan ösvényen haladni, amely sehová sem vezet, mégis csupán álmaikban térnek le róla. De te tudd: a szeretet útja az egyetlen, amely egyesíti magában a bölcs célt, az okos belátást és a jó szívet. Tiszta gondolkodás, öszinte, igazlelkü beszéd, tartozkodás és önuralom, kevés szó, szeretetteljes szív, nagy erények, melyek láttán földig hajolnak a fák és felragyognak a csillagok.

Válasz

Előzmény: Kopciherci, 2007-09-14 16:51A Tieid is nagyon szép gondolatok! Előzmény: anutyi, 2007-09-14 10:32Nagyon szép és milyen igaz ,amit a barátságról tettél be.Előzmény: Kopciherci, 2007-09-13 21:15A fiú és a szögekMese a barátságrólVolt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe. Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:"Fiam, szépen viselkedtél, de nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben; soha többet nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel, összeveszel valakivel, és valami csúnyát mondasz neki, megsebzed; egy ugyanolyan sebet hagysz benne, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, az örökre seb marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre. A szóbeli, verbális sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi, fizikai. A barátok ritka ékszerek, akik megnevettetnek, bátorítanak. Készek meghallgatni, mikor szükséged van rá, támogatnak, és feltárják számodra a szívüket."Te a barátom vagy, és ezért megtisztelve érzem magam. Ha tudod, bocsásd meg nekem azokat a lyukakat, amiket a kerítésedben hagytam!

Válasz

Elengedés"A süni szívébe akkor kezdte belopni magát a szomorúság, amikor az ősz beálltával nem talált már több lehullott piros almát a fák árnyékában. A puha avar sem tompította bánatát, amelyben reggelente a forrás vizéig gurult. Most nem is volt hozzá kedve, csak bandukolt lefelé a keskeny ösvényen, s közben azon morfondírozott, miért is van olyan egyedül. Bár kedves kis sün volt, mégsem kereste a többi erdei állatka társaságát. Amolyan magányos életet élt, bár jóban volt mindenkivel, mégsem mondhatta el, hogy igazi barátja volna. Megmosakodott a lassan csörgedező vízben, megrázta magát, és elindult vissza az úton. Úgy érezte a szíve egyszerre üres és nehéz. Egy öreg, kiszáradt tölgy alatt lakott takaros kis kuckójában. Ahogy nyitná az ajtót, egyszer csak egy apró, színes szárnyú pillangó röppent a kilincsre. -Hogy hívnak?-kérdezte a süni. -A pillangó nem válaszolt, csak megrebbentette szárnyait, és könnyedén, kecsesen a süni vállára repült. És a süni szíve megtelt valamivel, amitől hirtelen olyan könnyűnek, és jókedvűnek érezte magát, hogy legszívesebben nagyott ugrott volna. De ehelyett óvatosan kinyitotta az ajtót, és besétált a kuckójába. A pillangó körberöppent a kis szobán, majd megpihent az egyik cserepes virágon. A süni óvatosan leült elé, és csak nézte-nézte az apró, törékeny pillangót, a csepp fekete csápokat, bársony szárnyacskákat, amelyen oly gyönyörű színek alkottak leírhatatlanul szép mintákat, hogy a süninek még a szeme is könnybe lábadt. Csak mikor már kezdett beesteledni, akkor kapott észbe, gyorsan összecsapott valami vacsorát, meglocsolta a virágokat és kiseperte a konyhát. Közben oda-oda pislantott a pillangóra, félve, nehogy eltűnjön, de az nem mozdult. Aztán boldogan bújt ágyba, úgy helyezkedett, hogy fekve is láthassa a kis jövevényt. A pillangó hangtlanul felröppent, és megpihent a kiságy végében. A süni sokáig feküdt még nyitott szemmel. Azon az éjjelen mosolyogva merült álomba. Másnap reggel vidáman ébredt. Úgy tűnt, a csodálatos pillangónak esze ágában sincs továbbállni. A süni kicsit félve nyitotta ki az ablakokat, hogy kiszellőztessen, de a pillangó csak könnyedén leírt egy-két kört a tisztáson, megpihent néhány színes virágon pár röpke pillanatig, aztán újra belibbent az ablakon. A süni ugrándozva indult a forráshoz, a pillangó pedig mindvégig ott röpködött körülötte. -Olyan gyönyörű vagy! - mondta neki a süni. - Amióta velem vagy, minden olyan szép lett. Vigyázni fogok rád, és szeretni foglak, amíg csak élek. A napok ugyanúgy teltek, a pillangó mindenhová magával kísérte a sünit, úgy tűnt, végleg mellette marad már. A süni szíve csordultig telt boldogsággal, mindenkit nevetve üdvözölt, egész nap vidáman ugrándozott, a kertje megszépült, s kis lakása ragyogott a tisztaságtól. Az egyik reggelen kis mókuscsapat játszadozott a tisztáson. A pillangó kiröppent, és könnyed tánccal köszöntötte az apró sereget. Azok kacagva kergetőztek vele, ugráltak az ágakon és cigánykereket hánytak örömükben. A süni összeszorított szájjal figyelte az ablakból. Két órába is beletelt, mire megjött a kis mókusok mamája, és továbbindultak. A pillangó megpihent az ablakpárkányon. A süni szíve haraggal telt meg. - Hogy lehetsz ilyen? Csak játszol, és rólam teljesen megfeledkezel! Én közben takarítok, teát főzök, virágot locsolok. Te pedig csak repkedsz ott kint. Hogyan tehetsz ilyet? Hogy lehetsz ilyen önző? A pillangó összedörzsölte apró csápjait, s a süni orrára repült. Onnan tovább, leírt egy kis kört, megcsiklandozta a süni fülét, majd a magasba emelkedett, és eltűnt a fák között. A süni szeme kerekre nyílt. Aztán kirohant a tisztásra, de a pillangónak már nyoma sem volt. A kétségbeesés összeszorította a torkát. Rohanni kezdett az erdőben. Minden levél alá bekukkantott, minden apró ágat megnézett, de hiába. Egyedül maradt. Sírva rogyott le egy kőre, a fejét arcába temette, és keserves zokogásban tört ki. Egy öreg harkály ült a fán mellette. Sok telet megért már, az erdőben mindenki tisztelte bölcsessége és jósága miatt. -Ejnye, no, mi bánthat egy ilyen takaros kis sündisznót? A süni könnyeit nyeldesve mesélte el, hogyan talált rá a csodálatos pillangóra, hogyan éltek boldogan, és hogyan hagyta őt most magára végtelen keserűségben... A harkály egy darabig hallgatott. Aztán megkérdezte: - Mondd csak gyermekem, milyen is volt ez a pillangó? A süni letörölte könnyeit, és megpróbálta szavakba önteni azokat a csodálatos színeket, mintákat és alakzatokat, amiket a pillangó szárnyán látott. A harkály bólintott. -Értem már... Ne búslakodj, kis barátom! A boldogság pillangója ritka vendég nálunk. Váratlanul érkezik, de sosem tudhatod, meddig marad nálad. Ne sírj, visszatérhet még hozzád. De nem várhatod el, hogy egész életedben csak melleted legyen! Ha jön, örülj neki, csodáld, szeresd, de soha ne tegyél neki szemrehányást, mert akkor azonnal tovább áll. A süni letörölte könnyeit. -Akkor most mihez kezdjek? -Ideje tüzifát gyűjtened. Nyakunkon az ősz... Aznap éjjel a süni a pillangóról álmodott..."

Válasz

A Tieid is nagyon szép gondolatok! Előzmény: anutyi, 2007-09-14 10:32Nagyon szép és milyen igaz ,amit a barátságról tettél be.Előzmény: Kopciherci, 2007-09-13 21:15A fiú és a szögekMese a barátságrólVolt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe. Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:"Fiam, szépen viselkedtél, de nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben; soha többet nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel, összeveszel valakivel, és valami csúnyát mondasz neki, megsebzed; egy ugyanolyan sebet hagysz benne, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, az örökre seb marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre. A szóbeli, verbális sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi, fizikai. A barátok ritka ékszerek, akik megnevettetnek, bátorítanak. Készek meghallgatni, mikor szükséged van rá, támogatnak, és feltárják számodra a szívüket."Te a barátom vagy, és ezért megtisztelve érzem magam. Ha tudod, bocsásd meg nekem azokat a lyukakat, amiket a kerítésedben hagytam!

Válasz

Szerintem IGEN, akadnak még ilyen barátok! Nagyot csalódnék ha nem így lenne.Előzmény: suvi, 2007-09-14 11:00Hát igen, akadnak még ilyen barátok?, mert nagyon szép gondolatok

Válasz

Hát igen, akadnak még ilyen barátok?, mert nagyon szép gondolatok

Válasz

Nagyon szép és milyen igaz ,amit a barátságról tettél be.Előzmény: Kopciherci, 2007-09-13 21:15A fiú és a szögekMese a barátságrólVolt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe. Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:"Fiam, szépen viselkedtél, de nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben; soha többet nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel, összeveszel valakivel, és valami csúnyát mondasz neki, megsebzed; egy ugyanolyan sebet hagysz benne, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, az örökre seb marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre. A szóbeli, verbális sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi, fizikai. A barátok ritka ékszerek, akik megnevettetnek, bátorítanak. Készek meghallgatni, mikor szükséged van rá, támogatnak, és feltárják számodra a szívüket."Te a barátom vagy, és ezért megtisztelve érzem magam. Ha tudod, bocsásd meg nekem azokat a lyukakat, amiket a kerítésedben hagytam!

Válasz

Szép történet, köszönöm.

Válasz

Nagyon szép , és megható ez a mese a rózsáról.Köszönöm

Válasz

A fiú és a szögekMese a barátságrólVolt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe. Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:"Fiam, szépen viselkedtél, de nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben; soha többet nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel, összeveszel valakivel, és valami csúnyát mondasz neki, megsebzed; egy ugyanolyan sebet hagysz benne, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, az örökre seb marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre. A szóbeli, verbális sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi, fizikai. A barátok ritka ékszerek, akik megnevettetnek, bátorítanak. Készek meghallgatni, mikor szükséged van rá, támogatnak, és feltárják számodra a szívüket."Te a barátom vagy, és ezért megtisztelve érzem magam. Ha tudod, bocsásd meg nekem azokat a lyukakat, amiket a kerítésedben hagytam!

Válasz

"Kockáztatnunk kell - mondta. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen.Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.A boldogság sokszor áldás - de általában meg kell harcolnunk érte. A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után. Lehet, hogy szenvedni fogunk, nehéz pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér - de ennek egyszer vége lesz, és nem hagy gyógyíthatatlan sebeket. És amikor túl vagyunk mindenen, emelt fővel tekinthetünk vissza.Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen mindannyian visszatekintünk-, meghallja, amit a szíve súg: "Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed."Szerencsétlen az, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette." Paulo Coelho

Válasz

Vannak ajtók...   "Vannak ajtók, amiket be kell zárni, és nem szabad kinyitni.Az is lehet, hogy egy bezárt ajtót valakiért ki kell nyitni, akkor is ha belegörbülök.A kitárt ajtót néha rácsapják az emberre.Az nagyon keserves.Falak, falak, falak.Átláthatatlanok, bevehetetlenek.Falak előttem, mögöttem, bennem. Többnyire ajtót rejtenek.Keresni kell, néha sokáig.Olyan jó nyitott ajtóra találni. megérkezni, befogadni.A zárt ajtót sosem szabad betörni.Vagy nem értem van, vagy a kulcsot kell megkeresni.Hol nekem, hol a másiknak.Időbe kerül, meg fáradságba.A nyitott ajtóra mindenki felel. Az is, aki továbbmegy. Azon az ajtón érdemes bemenni, amit akkor is nyitva hagynak, ha nem mentem be.Ott igazi kincs van elrejtve nekem, akár megkeresem, akár nem."(Blonczy Á.)

Válasz

Drága Zsóka!  KÖszönöm, ezt  az aranyos mesét, hozok érte egy TÜNDÉRRÓZSÁT  Gyöngyöm, Gyöngyöm, drága Gyöngyöm, Gyöngy-orcádról hol az öröm?Homlokodon mér' van ború,Két gyöngy-szemed mér' szomorú?Babusgatlak, szeretgetlek,Minden szépet eléd teszek... Aludj, aludj, drága Gyöngyöm,Gyöngy-orcádon lesz majd örömMúlik az éj, elszáll a rossz,Holnapra már ragyogni fogsz!

Válasz

Őri IstvánMese a szegény emberről, aki igazgyöngyöt talált Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kerek erdő és az erdő közepén egy fából épített takaros kis gunyhó. Ebben lakott egy szegény ember csendben, békében, szeretetben. Járta az erdőt, beszélgetett az állatokkal, meghallgatta, hogy mit mondanak a bokrok és a fák, s a szél zúgásából a messzi földek híreiről is értesült. Ügyes kezű volt a szegény ember, Isten meleg szívvel és nagyszerű tehetséggel áldotta meg. Felismerte a fában a lelket, a kőben a szépet, s olyan gyönyörűséges dolgokat készített-faragott, hogy csodájára járt az egész világ. Mindenki szerette, az erdő lakói mindennapi vendégei voltak, de ő mégis magányos volt, mert nem volt társa. Gyakran bejárt az erdőszéli faluba, vitte portékáit a vásárba, házakhoz vagy csak úgy; asztalokat, székeket, mindenféle bútorokat, cifra faragványokat. Kedvében járt fiatalnak és öregnek, portékáival megörvendeztetett kicsiket és nagyokat egyaránt. Történt egyszer, hogy egy hosszú nap után estefelé, amint ment haza a szegény ember, látta, hogy a falu szélén gyerekek játszanak. Színes üveggolyókat dobáltak, kicsiket, nagyobbakat, kereket, tojás alakút, kinek milyen volt. Aki a legmesszebbre tudta gurítani, az lett a győztes. Gurultak a golyók, melyik messzebb, melyik közelebb; a lemenő nap átsütött rajtuk, szivárvány-fényt szórva az izgalomtól kipirult kis arcokra. Megállt a szegény ember, kissé távolabb a gyerekektől, és figyelte játékukat: együtt örült a győztesekkel, együtt szomorkodott a vesztesekkel. Amikor mindenki elgurította a saját kis golyóját, nagy sivalkodással odaszaladtak megnézni az eredményt. Lehajoltak, komolyan tanulmányozták a golyók helyzetét, körbejárták őket, hogy biztosan megállapítható legyen: ki a győztes. Egyszer csak az egyik gyerek felkiáltott: - Új golyót találtam! Új golyót találtam! - s túl a legmesszebbre gurult golyón, felszedett a földről egy szürkés-barnás földdarabot. A többiek körésereglettek, de a lelkesedést hamarosan csalódás váltotta fel. Körbeadták a szerzeményt, nézegették, vakargatták, dörzsölgették, hátha előbukkan a csillogó üveg, de mindhiába, az maradt csak szürke és piszkos, amint volt. - Nem ér ez semmit! - mondott véleményt az egyik és még legyintett is hozzá. - Lehet, hogy nem is üveg, hanem csak egy darab kő - így a másik. Végül ledobták a földre, s a szélen álló odébbrúgta, úgyhogy a kis szürke földdarab belegurult az útszéli tócsába. A gyerekek visszatértek a játékhoz, és már el is feledték a furcsa felfedezésüket. Látta mindezt a szegény ember, s mivel nagy szíve volt és messze látó lelke, tudta, hogy a sár kemény kérge mögött mindig valami szép és nemes dolog rejlik. Odaballagott a tócsához, óvatosan felemelte a golyót, s érezte, hogy a kéreg vastag és érdes. Nézegette ő is, forgatta a kezében, és láss csodát!, ahogy az ide-oda gurult a szegény ember tenyerén, a sárkéreg apró repedésein át megcsillant a napsugár és az egyre gyengülő napfényt ezerszeresen verte vissza. Átmelegedett a szegény ember szíve, mert érezte, hogy kincset talált: a sár mögött igazgyöngy lapul. "Majd otthon letisztítom." - gondolta s óvatosan kabátzsebébe csúsztatta a gyöngyöt. Este volt már, mire hazaért. Az erdő elcsendesedett, a szél megbújt az öreg fák odvában. Lámpát gyújtott a szegény ember, tiszta terítőt tett az asztalra, szerzeményét kitette az asztal közepére és vacsorát készített magának. Vacsora után a lámpa fényénél alaposabban megnézte a kis szürke golyót, kapargatta a kemény kérget, de teljesen megtisztítani nem tudta. Későre járt, a szegény ember fáradt volt az egész napi gyaloglástól, lefeküdni készült. "Holnap, napvilágnál talán sikerrel járok." - gondolta. Visszatette a gyöngyöt asztal közepére, s kicsit szomorú volt, mert érezte, hogy a kis gyöngy is szomorú, ott belül, a szíve mélyén. Vigasztalta is azonnal, eképpen: Gyöngyöm, Gyöngyöm, drága Gyöngyöm, Gyöngy-orcádról hol az öröm?Homlokodon mér' van ború,Két gyöngy-szemed mér' szomorú?Babusgatlak, szeretgetlek,Minden szépet eléd teszek... Aludj, aludj, drága Gyöngyöm,Gyöngy-orcádon lesz majd örömMúlik az éj, elszáll a rossz,Holnapra már ragyogni fogsz! A szegény ember eloltotta a lámpást és nyugodt, békés álomba merült. Tudta, hogy ma történt valami, és ami történt, az jó. A kis gyöngy szíve pedig, ahogy hallgatta a szegény ember vigasztaló szavait, megtelt meleggel, reménnyel és boldogsággal. A szegény ember már aludt, amikor a kis gyöngy elkezdett sírni, könnyei végigfolytak a megkeményedett kérgen és elolvasztották azt. A sár lassan lefolyt a terítőre, de nem piszkította be, mert azonnal eltűnt a semmibe, mintha nem is lett volna. S mire a kis gyöngy könnyei elapadtak, már semmi nem volt hajdani börtönéből, csak a hótiszta terítő és a földöntúli ragyogás, amely tiszta lelkéből fakadt, s betöltötte az erdei gunyhó kis szobáját, és tündér-fényt vetett a békésen alvó szegény ember arcára.

Válasz

József Attila:Derengő rózsaÓh, köd a lelkem, ködben álla rózsaszál, a rózsaszál.Papagáj-hajnal szállt fölötte,szárnyával hátba is ütötteés ő mosolygott, a balogs amikor csendes este volt,levelén megpihent a holdés tüskéin a csillagok.Derengő rózsa, szomorú,derekán szalmakoszorú.Derű, de bú a foglalatja.tavaszom, hajnalom lakatja.Szerelmem atyja! el ne dülj!Bár reszketésre született,böködik nagycsontú szelek,hópelyhek zümmögik körül.

Válasz

Volt egyszer egy asszony, aki folyton csodálkozott. Ha bármi érdekes történt a világban, összecsapta a kezét.   – Nahát! – kiáltotta, és elkerekedtek gyönyörű szemei.Kertje is volt azonkívül annak az asszonynak, ahol csodaszép virágokat termesztett. Sokszor átmásztam a kerítésen és összeloptam egy csokorra valót.Nem adtam én azt oda senkinek, hanem otthon nézegettem és szaglásztam,ha utolért a szomorúság.Egyszer, ahogy járom a mezőt, elébem került egy virág, olyan amilyet még sohasem láttam. Féltem leszakítani, ezért kiástam gyökerestül, és elvittem annak az asszonynak.   – Tessék – mondtam neki –, ezt az ellopott virágokért hoztam cserébe.Erre összecsapta kezét.   – Nahát! – kiáltotta, és elkerekedtek gyönyörű szemei – Pedig én azt hittem, hogy ajándékba adtam őket.

Válasz

Nagyon megható ez a mese a rózsáról. Köszönöm

Válasz

- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.- Igaz, igaz - mondta a róka.- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.- Igaz, igaz - mondta a róka.- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot. A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat. - Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik.- Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon. A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta: - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám. Azzal visszament a rókához. - Isten veled - mondta.- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

Válasz

Igen játszottunk gyermekkoromban is és később a  gyermekeimmel is fújtuk az ejtőernyőket. Nagyon szerették ők is.Előzmény: Magoca, 2007-09-02 17:50 Zsóka! Nagyon szép mesét hoztál  a pitypangról. Gyerekkorunkban mikor megérett a virágja, fújtuk és úgy szálltak a kis fehér csodák, mint az ejtőernyősök. Ugye ti is játszottatok ilyet???

Válasz

 Zsóka! Nagyon szép mesét hoztál  a pitypangról. Gyerekkorunkban mikor megérett a virágja, fújtuk és úgy szálltak a kis fehér csodák, mint az ejtőernyősök. Ugye ti is játszottatok ilyet???

Válasz

A pitypang meséjeA harmadik nap volt, a teremtés harmadik napja. Isten elhatározta, hogy azon a napon megalkotja a kertet, ahová elhelyezi majd legkedvesebb teremtményét, az embert. Igen ám, de a kerthez földre van szükség, ez pedig a harmadik nap elején még sehol sem volt! Mindent víz borított.Sürgősen nekilátott tehát a munkához, mert az idő gyorsan telt. Amíg ő a szárazföld létrehozásával volt elfoglalva, megbízta az angyalokat, hogy gondoskodjanak a kert és az azt betöltő növényzet megtervezéséről.A milliónyi kis és nagy angyal negy buzgalommal nekilátott a terv elkészítéséhez. A főangyalok elosztották egymás között a feladatokat: volt aki a kert méreteit, földrajzi tulajdonságait tervezte meg, volt aki a fákat, egy másik a kúszó növényeket, voltak akik a bokrokat, a különböző virágfajokat, a gombákat, a mohaféléket, vagy páfrányokat választották. Majd mindegyikük összehívta angyalcsapatát, és kiosztotta a feladatokat. Minden angyalnak egy-egy növény megtervezése jutott. Ez egyáltalán nem volt kis munka, hiszen a Jó Isten nagyon gyorsan dolgozott, így a terv kimunkálására nem sok idejük maradt.Déltájt a szárazföld már jócskán kiemelkedett a tengerből. A Jó Isten erős déli szelet támasztott, amely szárítani kezdte a föld felszínét, s ez nemsokára már alkalmas is volt a kerttelepítésre. Közben, pihenésképpen, átnézte az angyalok készítette kert tervét. Tetszett neki (nemhiába, meglátszott, hogy az angyalok is az ő teremtményei!), meg is dicsérte őket a gyors és kiváló munkáért.Amikor a föld kellőképpen kiszáradt, folyókat és forrásokat fakasztott rajta, hogy ezentúl ezek öntözzék a kert növényeit, amiket éppen létrehozni készült. Majd egyenként elővette a tervrajz egyes részeit, behunyta a szemét, és megálmodta, hogy milyen is lesz a valóságban az a fa, páfrány vagy virág, amit az angyalok oly ügyesen megterveztek. S mihelyt elgondolta őket, létre is jöttek!Mert amit a Jó Isten megálmodik, az valósággá is válik. nehéz elképzelni, hogy miként csinálja ezt, maguk az angyalok is csak ámultak és bámultak. Természetesen nem sokáig, mert dolgozniuk is kellett: a Jó Isten megálmodta a növényeket, nekik pedig el kellett ültetni. Minden fát, mohát, fűszálat, gombát, virágot egyenként. Hatalmas munka volt ez! De estefelé a Jó Isten a milliónyi angyal segítségével már be is fejezte az aznapi munkát (legalábbis azt hitték!). A kert pompásan sikerült, öröm volt nézni!Maguk a növények is nagyon elégedettek voltak: mily gyönyörű színek, arányok, formák! Az esti lágy szellőben a fák örömükben suhogni kezdtek, a gombák mosolyogni, a páfrányok pedig táncolni. Csak a virágok ültek morcosan, és duzzogtak magukban.- Az én angyalomnak semmi fantáziája nem volt - dünnyögött a rózsa. - A virágok királynéjához ilyen középszerű illatot kigondolni… el-ké-pesz-tő! Nem is merek kinyílni, ítéletnapjáig mindenki rajtam fog nevetni.- Ó, a szirmaim - sóhajtott fel a liliom -, miért is nem olyan fehérek, mint az angyalok szárnyai? Hisz én angyali virág vagyok, nem közönséges földi gaz!- Nekem csipkés szegélyű ruha kell! Csipkés szegélyű ruha kell! Úri kisasszony vagyok! - követelőzött a gyöngyvirág is csilingelő hangon.Minden virágnak volt valami panasza, sérelme. Az árvácska a színével, az orgona a mératével, a hóvirág a karcsúságával nem volt kibékülve. A virágok tehát küldöttséget szerveztek, hogy a Jó Istentől kérjék sérelmeik orvoslását. A küldöttség élére a kardvirágot nevezték ki, neki volt a leghosszabb és leghegyesebb nyelve. El is indultak a Jó Istenhez, és előadták panaszukat:- Igen tisztelt Fölséges Urunk! - kezdte meg peckesen beszédét a kardvirág, anélkül, hogy legalább a fejét meghajtotta volna Isten és az angyali udvar előtt. - A virágvilág mélyen fel van háborodva, hogy jogos igényeink figyelembevétele nélkül lettünk megalkotva. Ez, véleményünk szerint, a legalapvetőbb virágjogokkal ellenkezik. Ezért kérjük Tőled, Fölséges Urunk, hogy - kéréseink alapján - szíveskedjél mielőbb kijavítani angyalaid hozzá nem értő, dilettáns munkáját.Ezzel átadta a Jó Istennek a virágok által összeállított panaszlistát.A Jó Isten összevonta szemöldökét. Egyáltalán nem tetszett neki a virágok hozzáállása, túl beképzeltek és nagyképűek voltak. Azonban, mivel jószívű volt, és nem szerette volna, hogy azon a szép napon bárki is elégedetlen legyen, elhatározta, hogy teljesíti kérésüket.- Jól van, legyen úgy, ahogy akarjátok. De tudjátok meg, hogy minden kívánságotoknak lesznek kevésbé kellemes oldalai is, amit most még nem láttok. Ezeket is el kell viselnetek életetek végéig. Mivel pedig nagyon hiúk és önteltek vagytok, ezentúl csak rövid ideig fogtok virítani, utána elhervadtok. Örök intő példa lesztek majd az emberek számára, hogy mily csalóka dolog a földi hiúság és báj.A kardvirág tiltakozni készült, de a Jó Isten egy kézmozdulattal csendet intett, erre mukkanni sem tudott. Majd jelt adott, hogy virágtársaival együtt visszatérhetnek a kertbe, mindegyik a maga helyére.Még az este a Jó Isten teljesítette a virágok kívánságait: a rózsának megadta a kívánt illatot, a liliomnak az angyali szárny fehérségét, a gyöngyvirágnak a csipkés szegélyű ruhát, a hóvirágnak a zsenge karcsú derekat, az árvácskának a sokszínű tarka köntöst, egyszóval minden virágnak azt, amit kért tőle. De amint előre megmondta, extra kívánságaiknak következményei lettek: a rózsának tövisei nőttek, a liliomnak - ha valóban szép akart lenni - trágyás földbe kellett költöznie, a gyöngyvirágnak az erdők aljában vagy más árnyékos helyen kellett rejtegetnie finom csipkés ruháját, a hóvirág a hideg széllel volt kénytelen megküzdeni, társának pedig, a tavaszi kikericsnek, gyilkos mérget kellett hordoznia csinos sziromkelyhében. Hosszadalmas lenne felsorolni az összes virág különleges kívánságát, amit a Jó Istentől kértek teremtésük napján, és ezek negatív hatását. Hisz mindennek megvan a maga következménye. A virágok most már jól tudják ezt! Hiúságuk legsúlyosabb hatása azonban az volt, hogy attól a naptól kezdve csak nagyon rövid ideig pompázhatnak szépségükben, áraszthatják mennyei illatukat; utána gyönyörű színüket, illatukat elveszítik, elhervadnak, és lehullanak.A jó Isten már majdnem le akart pihenni a fárasztó munka után, amikor észrevette, hogy van egy kis virág, aki azon a napon nem kért tőle semmit. Egy sziklahasadékban meghúzódó pitypang volt. Aprócska virág, négy egyszerű - a boglárkáéhoz hasonló - szirommal.- És te, kisvirág, semmit sem kérsz magadnak? - kérdezte tőle a Jó Isten. - Mondd, mit szeretnél, mit adjak neked: jobb helyet, magasabb szárat, fönségesebb illatot, pompásabb szirmokat?- Köszönöm szépen, én jó Uram - válaszolta mosolyogva a kis pitypang -, egészen jól érzem magam itt, ahol vagyok, és teljesen meg vagyok elégedve azzal, ahogyan engem megalkottál.- De azért mégis - próbálkozott újra a Jó Isten -, valamit csak szeretnél, nem? Mondd csak bátran, ne félj, megadom neked!- Nem, köszönöm, valóban nem kérek semmit. Elég nekem gyönyörű kertedben laknom, fényes napod meleg sugaraiban fürdenem. Teljesen boldog vagyok így. És ha neked is tetszésedre vagyok, akkor valóban nem kívánok semmi többet.Tetszett Istennek a kis virág egyszerűsége és vidámsága. Ilyen vidámnak és egyszerű szívűnek szerette volna ő a többi virágot is; az Édenkert akkor biztosan ezerszer szebb és boldogabb lett volna, mint most.- Igen, kis virág - válaszolt neki a Jó Isten -, nagyon is tetszésemre vagy. Gyönyörűbb vagy szememben a kert összes virágánál. Te nem kérsz magadnak semmit, de azért én megajándékozlak téged valami nagyon értékessel: szívedbe oltom a számodra oly kedves nap melegét és fényét. Ezért ezentúl szirmaid emlékeztetni fognak arra a napra, akit mától a szívedben is hordozol. És megadom neked, hogy mindaddig, amíg a meleg nap az égbolton ragyog, mindig hozz virágot. Mivel te is e kert virágaihoz tartozol, a te virágaidnak is meg kell halniuk, de amiért ilyen egyszerű és alázatos a szíved, soha senki sem fogja hervadt szirmaidat látni. Mihelyt meghalnak, virágaid azon nyomban átalakulnak pehelykönnyű terméssé, amit a szél a színem elé fog hozni. Én pedig megparancsolom neki, hogy szórja szét őket a kert minden sarkába, hogy ezentúl mindig kedves lehessen a szememben.A kis sárga pitypang magvait a szél azóta már a világ minden részére elhordta. Kora tavasztól késő őszig ott találod a sziklahasadékban, falrepedésben éppen úgy, mint a mezőn, az útszélén vagy a virágoskertben. Könnyű felismerni: virága, vagy ahhoz az arany napkoronghoz hasonlít, amelynek fényét és melegét a szívében hordja, vagy fehér pehelykönnyű ejtőernyős magvakkal megrakott, amelyek útra készen állnak, hogy a szél elvigye oda, ahová Isten küldi őket. Hervadt szirmait azonban soha ne keresd, mert a pitypang az a kis egyszerű virág, aki a Jó Isten szemében a világ összes más virágánál gyönyörűbb és értékesebb.

Válasz

Várnai Zsenit idézem:„Az én kicsi lányom,mint egy varázsálom,új életre keltirég elmerült énem,valamikor zengő,a múltból derengőédes nevetésem

Válasz

LASSÚ TÁNC  Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán?Hallgattad, amint az es[cseppek földet érnek tompán?Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét,Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap fényét?Lassítanod kéne.Ne táncolj oly gyorsan.Az idő rövidA zene elillan ...Átrepülsz szinte minden napodon?S mikor kérded: "Hogy s mint?"Meghallod a választ?Mikor a nap véget ér, te ágyadban fekszel,Tennivalók százai cikáznak fejedben?Lassítanod kéne.Ne táncolj oly gyorsan.Az idő rövid ..A zene elillan ..Szoktad mondani gyermekednek, "majd inkább holnap"?És láttad a rohanásban,amint arcára kiült a bánat?Vesztettél el egy jó barátot, hagytad kihulni a barátságot,Mert nem volt idod felhívni, hogy annyit mondj: "Szia"?Lassítanod kéne.Ne táncolj oly gyorsan.Az idő rövid.A zene elillan.Mikor oly gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj,Észre sem veszed az út örömét.Mikor egész nap csak rohansz s aggódsz,Olyan ez, mint egy kibontatlan ajándék... melyet eldobsz.Az élet nem versenyfutásLassíts, ne szaladj oly gyorsanHalld meg a zenétMielőtt a dal elillan.

Válasz

 Kőbe vésve...  Két barát ment a sivatagban. Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik barát képen törölte a másikat, aki megsértődött, és anélkül, hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba: "Ma a legjobb barátom lekevert egyet!"Mentek tovább, egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki a pofont kapta, fuldoklani kezdett, de a másik kimentette. Magához térve kőbe véste: "Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!"Az a barát, aki lekevert egyet, majd megmentette társát, megkérdezte:– Mikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért?A másik azt válaszolta:– Amikor valaki megbánt, azt csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el.Tanuld meg sérelmeidet homokba írni, jószerencsédet pedig kőbe vésni! Azt mondják, egy különleges emberrel találkozni, akit tisztelsz, egy pillanat műve. Megszeretni egy nap elég, de az illető elfelejtéséhez már lehet, hogy kevés az élet.

Válasz

A lelkész leánya  Noha a lelkész leánya csinos és aranyos csitri, én hiszek bennetekérett, csodálatos asszonyok! Ha mi, férfiak többször hinnénk nektek, s agondolkodásunkat nem csak a deréktól lefelé lévő dolgaink befolyásolnák,hanem időnként hallgatnánk a lelkünkre is, tudnánk, hogy csak benneteketkell szeretnünk! Nélkületek sehol sem lennénk! Ha nem felejtenénk el,hogy aranyos kislány korotokban veletek randevúztunk, hogy veletektörtént első csodálatos csókunk, hogy veletek jutottunk olyan csúcsokra,amit korábban el sem képzelhettünk, hogy miattatok voltunk hajlandóakváltozni, mert el kellett nyerni kegyeiteket, akkor másképpengondolkoznánk. Én a szarkalábak, a ráncok mögött is látom bennetek aztaz aranyos kislányt, akikért érdemes volt élni, s ma is érdemes! Nemcsak nőnapon és anyák napján kell benneteket szeretni, hanem mindig,mindörökké.  Szeretettel és kézcsókkal minden hölgynek:bimike

Válasz

Köszönöm, nagyon szépek!Fekete IstvánA VadgalambCsak az elmúlt gyermekéveknek voltak olyan ragyogó napjai, mint az a vasárnap. Éjjel esett az eső, a szőlőlugas levelein ezer vízcsepp szikrázott és a harangszó is olyan üdén hintázott a levegőben, mintha harmatban mosakodott volna.Harmadik harangszó után már mindenki a helyén ült a templomban a mise lassan csordogált a prédikáció felé a maga ragyogó vasárnapi útján.- Ne tegyétek azt másoknak, amit nem akartok, hogy nektek tegyenek - hangzott az intés a szószékről és én ezen a nagyon öreg bölcsességen hosszan elgondolkoztam. Még otthon is eszembe jutott, amikor a szomszéd kutyáját oldalba dobtam. Nekem se esne jól, ha egy akkora kő csattanna a bordáimon... bár nem tudtam, hogy az állatokra is vonatkozik - a példabeszéd.A falon kalitka lógott s benne egy vadgalamb. Nem gerle, és nem örvösgalamb, hanem igazi vadgalamb, melyik nagy fák odvában költ és úgy búg, mint az orgona. Igen, tegnap még búgott, de mára, mintha elfelejtette volna a dalt, ami a madarak imádsága. A búgás egy nagy bükkfáról hallatszott, de aztán elhallgatott és Berta Jancsi azt mondta:- Most bement a likba, ami a fán van, ha akarnám, meg is foghatnám...Jancsinak nagy tisztelője voltam, mert hétországra szóló csibész volt és mellettem mint "rossz szellem" működött, de azért erre azt mondtam, hogy : nem hiszem.- Nem lehet azt a fát megmászni...- Neem? Mit adsz, ha megfogom a madarat?- Bicskát. Halas bicskát, de csak búcsúkor.Jancsi egy kicsit latolgatta a búcsú távolságát, és a bicska valószínűségét, aztán mászni kezdett. Magam is jó famászó voltam abban az időben, de Jancsi barátom művész volt, aki úgy ment felfelé a fa síkos törzsén, mint a mezei poloska.- Úgy is kirepül - gondoltam-, de a galamb nem repült ki. Talán fiai voltak, talán azt hitte, nem lehet benyúlni? Nem tudom. Reszkettem a madárért, hogy az enyém legyen és nagyot dobbant a szívem, amikor Jancsi benyúlt az odúba.- Megvan!A galamb rémülten vergődött, aztán eltűnt barátom öblös ingében.- A bicskának legyen karikája is, hogy madzagra kössem - egészítette ki Jancsi a megkötött üzletet. - Itt a madarad.Boldog voltam. Kalitkába tettem, vizet adtam neki, és búzát is - mi tagadás - a templomban is csak rá gondoltam. Örömöm aztán egyre csökkent és most csak néztem a kalitkában gubbasztó galambot, és szerettem volna, ha megszólal. De nem szólalt meg. Csak ült a kalitka rácsán túl, valami irtózatos messzeségbe nézett. Addig néztem, míg elaludtam.És álmomban búgni kezdett, és előttem megjelent a táj, amit elvettem tőle. Az erdő, amely néma lett nélküle, a szikla, amely felett átszállt, a patak, ahová inni járt, a ködös messzeség, ahová elrepült, a párás magasság, ahonnét mindent látott.Panaszos siránkozása szinte folytogatott. A kalitka rácsa, mintha megvastagodottvolna és elzárta előlem a világot. Nem mehettem játszani, nem mehettem a mezőre, nem mehettem apámhoz, anyámhoz. Vergődtem a rács mögött és nem tudtam miért.- Miért? - kiáltottam. - Miért?Ekkor valaki megrázta a vállam.- Rosszat álmodol, hogy úgy nyögsz?-Igen - suttogtam, de álmomat hiába kérdezték.- Elfelejtettem...Másnap azonban hajnalban keltem, amikor még aludt a ház - csak a fecskék csiviteltek áhítattal nézve a kelő napot. Odamentem a kalickához és kinyitottam ajtaját.- Eredj madár!Néztem utána, míg csak láttam és a szívemben boldog, nagy sóhajtások születtek.Azóta vele repülök minden szabad madárral, azóta az én házamban nem volt rab madár és azóta: nem teszem mással azt, amit nem akarom, hogy velem tegyenek, mert emlékeim távoli, árnyékos erdejében ilyenkor szomorúan búgni kezd a vadgalamb.

Válasz

Oscar Wilde: A csalogány és a rózsa    - mese - Azt ígérte, táncol velem, ha piros rózsát viszek neki - kiáltott fel a diák - csakhogy az én kertemben nincs egyetlen szál piros rózsa. Hallotta ezt a csalogány fészkében, az örökzöld tölgy mélyén és kinézett a levélréseken át és elcsodálkozott. - Nincs a kertemben egyetlen szál piros rózsa! - kiáltott fel a fiú és szép szeme megtelt könnyel. - Milyen apróságokon múlik is a boldogság! Olvastam mindent, amit a bölcsek írtak, ismerem a tudományok titkait, mégis tönkremegy az életem egyetlen szál piros rózsa miatt. - Végre egy hűséges szerető - mondta a csalogány. - Róla énekeltem minden éjszaka, bár nem ismertem; róla meséltem minden éjszaka a csillagoknak és most itt áll előttem. Haja sötét, mint a bimbózó jácint, ajka piros, mint a vágy rózsája; de a szenvedély olyan halovánnyá tette az orcáját, mint a sápadt elefántcsont, és a szomorúság rányomta bélyegét a homlokára. - A herceg bált ad holnap éjszaka - suttogta a diák - és az én szerelmem ott lesz a társaságban. Ha viszek neki egy szál piros rózsát, hajnalig velem táncol. Ha viszek neki egyetlen szál piros rózsát, a karomban tarthatom, és ő majd ráhajtja a fejét a vállamra és a kezét kezembe zárom. De nincs piros rózsa a kertemben, így hát magamban fogok ülni és ő majd elsuhan mellettem, rám se pillant és a szívem meghasad belé. - A leghűségesebb szerető, kétségtelenül - mondta a csalogány. - Amiről én énekelek, azt ő végigszenvedi; ami nekem öröm, neki gyötrelem. Bizony, csodálatos a szerelem. Értékesebb a smaragdnál, drágább a drága opálnál. Gyöngyön és gránátalmán meg nem vásárolható, nem is árulják a vásártereken. Nem kapható a kereskedőknél, nem is lehet lemérni az arany-mérlegen. - A zenészek fenn ülnek majd a karzaton - mondta a diák - játszanak a húros hangszereken és az én szerelmem táncolni fog a hárfák és a hegedűk hangjára. Táncolni fog, olyan lebegőn, hogy a lába nem is érinti majd a földet és a tarkaruhás udvaroncok tolonganak körülötte. De velem, velem nem táncol, mert nem viszek neki piros rózsát - és leborult a fűre és kezébe temette arcát és sírt. - Miért sír? - kérdezte a kis zöld gyíkocska, míg farkával egyensúlyozva elsurrant mellette. - Vajon miért? - kérdezte a pillangó, aki ide-oda táncolt a napsugárban. - Vajon miért? - suttogta szomszédjának lágyan, halkan a százszorszép. - Egy szál piros rózsáért sír - mondta a csalogány. - Egy szál piros rózsáért? - kiáltották. - Milyen nevetséges! - És a gyíkocska annyira cinikus volt, hogy hangosan is felnevetett. De a csalogány átérezte a diák szomorúságának titkát, és némán üldögélt a tölgyfán és a szerelem misztériumán gondolkozott. Aztán egyszerre csak széttárta barna szárnyait és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant át a ligeten, mint az árnyék lebegett a kert fölött. Gyönyörű rózsafa állt a pázsit közepén, amikor megpillantotta, leereszkedett hozzá és megült az egyik ágán. - Adj egy szál piros rózsát - szólította meg - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok. De a rózsafa megrázta a fejét. - Az én rózsáim fehérek - felelte - fehérek, mint a tenger tajtéka, fehérebbek, mint a hegycsúcsokon a hó. De menj a bátyámhoz, aki a vén napórát fonja körül, ő talán megadja neked, amit kívánsz. Így a csalogány átrepült ahhoz a rózsafához, amelyik a vén napórát fonja körül. - Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok. De a rózsafa megrázta a fejét. - Az én rózsáim sárgák - felelte - sárgák, mint a hableány haja, aki borostyán trónusán ül, és sárgábbak a réten virágzó nárciszoknál, mielőtt levágja őket az arató sarlója. De menj a bátyámhoz, aki ott hajt a diák ablaka alatt, ő talán megadja, amit kívánsz. Így a csalogány odarepült ahhoz a rózsafához, amely a diák ablaka alatt nőtt. - Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok. De a rózsafa megrázta a fejét. - Az én rózsáim pirosak - felelte - pirosak, mint a galamb lába és pirosabbak a nagy korall legyezőknél, amelyek az óceán üregeiben lengedeznek. De a tél megdermesztette nedveimet, a fagy elpusztította bimbóimat és a vihar letördelte ágaimat, nem lesznek rózsáim ebben az egész esztendőben. - Csupán egyetlen szál piros rózsát szeretnék - kiáltotta a csalogány - egyetlen szál piros rózsát! Hát nincs mód rá, hogy megkaphassam? - Van egy módja - felelte a fa - de az olyan rettenetes, hogy el sem merem mondani. - Mondd csak - szólt a csalogány - nem félek. - Ha piros rózsát szeretnél - mondta a fa - magadnak kell elővarázsolnod énekeddel a holdfényben és önnön szíved vérével kell majd megfestened. A kebledet tövisnek szegezve kell énekelned. Teljes éjszaka kell így énekelned, és a tövisnek át kell szúrnia a szívedet, és eleven vérednek át kell ömlenie az én ereimbe és véremmé kell válnia. - A halál nagy ár egy piros rózsáért - kiáltotta a csalogány - és az élet mindenkinek drága kincs! Olyan jó elüldögélni a zöld erdőben és figyelni a napot aranyszekéren és a holdat gyöngyös kocsiján. Édes a galagonya illata, édes a völgyben rejtőző harangvirág és dombokon nyíló hangafű. De a szerelem többet ér, mint az élet, és mi egy madár szíve az emberi szívhez képest? Ezzel széttárta barna szárnyait és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant el a kert fölött, s mint az árnyék lebegett végig a ligeten. A diák még mindig ott feküdt a fűben, és szép szemében még fel se száradtak a könnyek. - Légy boldog - kiáltotta a csalogány - légy boldog; megkapod a piros rózsát! Életre hívom énekemmel a holdfényben és önnön szívem vérével festem meg. Viszonzásul annyit kérek csupán, hogy hűséges szerető légy, mert a Szerelem bölcsebb, mint a Bölcselet, márpedig az igen bölcs, és erősebb a Hatalomnál, pedig az nagyon erős. Lángszín a szárnya és a teste is mint a láng. Ajka édes, mint a méz és lehelete akár a tömjén. A diák fölnézett a fűből, oda hallgatott, de nem értette, mit mond neki a csalogány, mert csak olyasféle dolgokról tudott, amelyekről a könyvek beszélnek. De a tölgyfa megértette, és elszomorodott, mert nagyon szerette az ágai közt fészkelő kis csalogányt. - Énekelj nekem még búcsúzóul - suttogta - nagyon egyedül leszek majd nélküled. A csalogány énekelt hát a tölgyfának és a hangja olyan volt, mint az ezüstkoporsóból felcsengő vízcsobogás. És amikor befejezte a dalt, a diák felkelt és elővette zsebéből jegyzőfüzetét és irónját. - Kétségtelenül van forma-érzéke - mondta magában, míg keresztülsétált a ligeten - ezt nem lehet tagadni; de vajon mit érez közben? Attól tartok, semmit. Nyilván olyan, mint a legtöbb művész; merő stílus, őszinteség nélkül. Nem áldozná fel magát másokért. Csak a zenével törődik, hiszen tudnivaló, hogy minden művészet önző. Mégis el kell ismerni, akad néhány szép hangja. Milyen kár, hogy nem jelentenek semmit se és nincs gyakorlati értékük! - Azzal bement a szobájába, lefeküdt keskeny szalmaágyára és elgondolkozott szerelmén, és nemsokára elnyomta az álom. Amikor pedig a hold fönn ragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához és a tövisnek feszítette keblét. Egész éjszaka énekelt tövissel a keblében és a hideg kristályos hold lehajolt hozzá és úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt és a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott keblébe és a szíve vére egyre apadozott. Előbb a szerelem ébredéséről dalolt egy fiú meg egy fiatal lány szívében. És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál, úgy tárta ki egyik szirmát a másik után, ahogy egyik dal követte a másikat. Eleinte halovány volt, mint a köd a folyó felett - halovány, mint a hajnal lába és ezüstös, mint a virradat szárnya. Mint a rózsa árnyéka az ezüst tükörben, mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelső ágán virágba szökkent. De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek. - Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa - vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa! S így a csalogány még erősebben nekifeszítette keblét a tövisnek és egyre hangosabban és hangosabban énekelt, mert a szenvedélyről dalolt, amely egy férfi és egy hajadon lelkében születik. És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogy a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát. De a tövis még nem hatolt a csalogány szívébe s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve-vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait. És a fa rákiáltott a csalogányra, szorítsa magát jobban a tövishez. - Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa - vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa! S így a csalogány még erősebben feszítette keblét a tövisnek és a tövis belefúródott a szívébe és a szegény madarat gyötrelmes, vad kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány a szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál, a szerelemről, amely nem hal meg a sírban. És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája. Karmazsinpiros volt a szirmok koszorúja és karmazsinpiros volt, mint a rubint, a rózsa zárt szíve. De a csalogány hangja elgyengült, kis szárnya megereszkedett és szeme elhomályosult. Halkabban, egyre halkabban énekelt és úgy érezte, valami összeszorítja a torkát. S akkor utoljára még egyszer felcsapott a dal. Hallotta a fehér hold is, és megfeledkezett a virradatról s fenn vesztegelt az égen. Hallotta a piros rózsaszál, s átjárta a reszketeg gyönyörűség és a hideg hajnali levegőben kitárta szirmait. A visszhang elvitte a dombok közé bíbor barlangüregébe és felébresztette álmukból az alvó pásztorokat. Végiglebegett a dal a folyó nádasain és a nádasok elvitték üzenetét a tengernek. - Nézd, nézd - kiáltott a fa - kivirult a rózsa! - de a csalogány nem válaszolt, mert holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében. A diák meg kinyitotta délben az ablakát és kinézett rajta. - Ejnye, milyen csodálatos szerencse - kiáltott fel - egy piros rózsa! Egész életemben nem láttam még hozzá foghatót. Olyan szép, hogy bizonyosan valami hosszú latin neve van - s kihajolt és leszakította Aztán föltette kalapját és átszaladt a professzor házába, kezében a rózsával. A professzor lánya a tornácon ült és kék selyem fonalat gombolyított egy csévére, míg kutyuskája a lába előtt hevert. - Megígérte, hogy velem fog táncolni, ha hozok egy szál piros rózsát - kiáltotta a diák. - Íme, itt a világ legpirosabb rózsája. Tűzze ma este a szíve fölé és ha majd együtt táncolunk, ez a rózsa el fogja mondani, mennyire szeretem magát. - De a lány arca elborult. - Félek, nem illik a ruhámhoz - válaszolta - különben is a kamarás unokaöccse néhány igazi drágakövet küldött nekem és mindenki tudja, hogy a drágakő többet ér, mint a virág. - Szavamra, maga nagyon hálátlan - mondta haragosan a diák; és kihajította a rózsát az utcára, egyenesen a kerékvágásba és egy kocsi máris keresztülgázolt rajta. - Hálátlan?! - mondta a lány. - Maga meg goromba, ha éppen tudni akarja; és végre is, mi maga? Csak egy diák. Aligha van ezüstcsatos cipője, mint a kamarás unokaöccsének - azzal fölkelt a székről és bement a házba. Milyen buta dolog a szerelem - mondta távozóban a diák. - Félannyi haszna sincs, mint a logikának, mert nem bizonyít be semmit és mindig olyat ígér, ami nem következik be, és elhiteti velünk, ami nem igaz. Szó ami szó, semmi gyakorlati haszna, s mivel korunkban fő a gyakorlatiasság, visszatérek a bölcselethez és a metafizikát fogom tanulmányozni. Visszatért hát szobájába, elővett egy nagy poros könyvet és belemerült az olvasásba.

Válasz

Egy vidám kérdőív. A klasszikus és közismert beugratós kérdés továbbfejlesztett változatát, ezt a kis kérdőívet az amerikai Andersen konzultációs iroda készítette. Egy kis intelligencia teszt!   1. Hogyan teszel egy zsiráfot a hűtőbe?  A helyes válasz: Kinyitod a hűtőt, berakod a zsiráfot, majd becsukod az ajtót.  Ez a kérdés teszteli, hogy hajlamos vagy-e egyszerű dolgokat túl komplikálttá tenni.  2. Hogyan teszel egy elefántot a hűtőbe?  Rossz válasz: Kinyitod a hűtőt, berakod az elefántot és becsukod az ajtót.  Helyes válasz: Kinyitod a hűtőt, kiveszed a zsiráfot, berakod az elefántot és becsukod az ajtót.  Ez teszteli, hogy mennyire vagy képes végiggondolni a cselekedeteid következményeit.  3. Az állatok királya, az oroszlán egy konferenciát szervez az állatok számára. Minden állat elmegy kivéve egyet. Melyik ez az állat?  Helyes válasz: az elefánt. Az elefánt a hűtőben van.  Ez teszteli a memóriádat. Még ha ezidáig mindegyiket elrontottad is, még mindig van egy esélyed, hogy megmutasd a képességeidet!  4. Keresztül kell menned egy folyón, amiben krokodilok élnek. Hogyan teszed ezt meg?  Helyes válasz: átúszod. Minden egyes krokodil az állat konferencián van!  Ez teszteli, hogy milyen gyorsan tanulsz a hibáidból.  Az Andersen iroda szerint a megkérdezett menedzserek kb. 90%-a mind a négyre rosszul válaszolt. Ezzel szemben a megkérdezett óvodások többsége a legtöbbre helyesen válaszolt. Igazán elgondolkoztató, nemde?...

Válasz

MESE HOZZÁDEgy vízhordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment. Minden nap a vízhordozó csak másfél edény vizet szállított a házba.Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál:- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.A vízhordozó így válaszolt a cserépnek: - Észrevetted, hogy a virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek ennek az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.Tanulság:Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak, teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban. A legjobbakat kívánom az összes törött cserép barátomnak!

Válasz

 A fehér farkas  Lassan, hangtalanul osont át a hídon. A délutáni nap álmosan verte vissza a fényt, a rideg acélon meg-megtört árnyéka…Vállain ült a Bánat. A hídon túl lassabban lépett, szinte már vonszolta magát. Mintha ezer év terhét vitte volna, haladva ki az Időből. Képére barázdát szántott a sok kín és fájdalom…Láttam ahogy megsebezte az Élet. Már nem először történt, de ez a támadás lelkéig hatolt. Szemében mégis mindig csillogott egy halvány mosoly, valami egészen távoli fény. Időtlen idők óta ismerem, érzem és hallom őt, egy vagyok vele… ezer éve is talán. A tiszai hajó, csobbanásokkal hasította ketté a vizet…Gondolatai régmúlt időkben keresték a megnyugvást… -a másik élete mintha az erdő nyugalmas csendjében telt volna el-, de az idő hatalmas szakadékokat szántott a helyére.Egész napon át szikrázott a levegő, mégis az este, enyhe lágy szellővel érkezett. Léptei ólomsúlyokkal haladtak a part felé, egy ideig állt, nézte a folyót, majd óvatosan leült a homokra, egy nagy kő mellé. Éreztem, ahogyan eggyé olvad a természettel. Szerettem volna megérinteni és visszahozni a valóságba…A nyugati égbolton megjelent az első csillag is. Az Esthajnalcsillag! -gondolta.Kinyújtózott a homokon, tekintete az égboltot fürkészte. Minden olyan idegen volt és távoli, csak a hold volt ismerős, a vén öreg Hold, ahogyan keskeny sarlóját billegtetve úszott az égbolton. Súlypontja átlendült az illúzió, a kézzel nem fogható valóság vonalán. Megfutamodott a kegyetlen mocskos napok, órák elől, mert féltette apró emlékeit. Olyan elevenen érzett, hogy testi fájdalommá vált benne minden inger. A lelkeket hívta, felidézni napokat, örömteli pillanatokat. Illúzió volt? Valóság? … az illúzió, ha tudatosan ápolják, időtálló kincs. A lélek sebeit gyógyítani képes. A hold ezüstösen bukkant fel egy felhő mögül és átkarolta. Békés, veszélytelen gyöngédséggel telt meg a lelke. Közelebb léptem hozzá… figyeltem arca rezdüléseit…… ha jósággal és önzetlenséggel találkozunk, legtöbbször értetlenül állunk, s ha mind ez egy emberben összpontosul, a találkozás pillanatában megrendülten áll előtte mindenki. De miért?Az igaz emberek útja csalódások és göröngyös buktatókon át halad, de mert készek felismerni nem csak a rosszat, hanem a jót is, ezért találnak szüntelen felemelő és szívet melengető szigeteket. Ő megtalálta ezt, és érezte, kincset talált. Sokszor belefáradt a szomorúságba és nevetni akart. Halk, melegzengésű hangján örülni hívta a megfáradt lelkeket. Azt mondta mindig, hogy nem tud vigasztalni, de örömet okozni tudott. Mindig háttérben maradva. Nem volt fontos számára, hogy tudják… legtöbbször ez volt legkevésbé fontos.… nem az a lényeges, hogy kitől kapsz és mit, hanem az, hogy örülsz neki. – hallottam most is az oly sokszor elismételt szavait.Különös érzékével -balga megnyilvánulásainak ellentmondva- mindig meg tudta látni a valóságot. Most is körüllengte valami derűs nyugalom.Halálba taszító kínjaihoz adott erőt ez a derűs életforrás, megteremtődött benne a harmónia, akármilyen diszharmóniák is viharzottak elébe. Szerette a tüzet, a fényt. Az alkonyégen vörösen izzó korongot, a bársonyos éjben a sötét mező egyik szélétől a másikig guruló, ezüstös fényével ölelő, simogató Holdat. A hajnali szellő lágy simogatását, a vadvirágokat, a lángoló pipacsos-margarétás mezőt. Válaszolt a rigóknak, feleselt a madarakkal, tarka pillangókkal kergette a Nap bujkáló sugarát. … mindenütt élet van. Rejtett szálak kapcsolnak életet élethez. Minden lélegzik, minden szenved. Érezte a világ lelkét minden sejtjében, minden idegszálában. Mindazoknak tudott adni belőle, akik kénytelenek voltak tompább érzékkel élni. A csalódások okozta, szakadékba zuhant lelkeknek próbálta mutatni az utat. A szépség és a természet balzsamával edzette a lelkeket. Láttatta az Élet gazdagságát, hallhattad mellette a Csend hangjait. Kizárta a külvilág mocskát és magába fogadta az Érzést. Azt a nemtelen és kortalan érzést, amely megadja a szabadságot. Amikor a test nem börtöne a léleknek. Felállt, árnyéka megmozdult a vízen. Egyre hidegebb volt a levegő, apró hullámok csapódtak a kövekhez. Aurája tele volt légköri villamossággal, valami tragikus feszültséggel.A lelkek lassan lebbentek elé, s hoztak egy-egy gyöngyszemet, apró kincseket. Jöttek lelkek a régmúltból, régi életéből. Fények és árnyak, színfoltok imbolyogtak előtte. Sokat volt egyedül, de nem volt magányos. Erdő, folyó, madarak, virágok mind-mind a társai voltak. … a természettel találkozni és eggyé válni soha nincs túl későn, vagy túl korán. Olyan régen tudta már ezt! Amióta szerettei elvesztését nem tudta feldolgozni megroppanás nélkül, s mert olyan emberek kerültek az útjába, akik alighogy megütötték az ember alsó mértékét: értéktelen ösztönemberek voltak. Rabszolgái a pénznek, az élvezeteknek, önmaguknak. Önzők és becsvágyók. … az emberek, legtöbbször túl korán, vagy túl későn találkoznak. Először amikor nem tudják még, hogy szeretnek, másodszor amikor már tudják, hogy nem szeretnek. A természettel soha nincs így!Sokáig hitt az Emberben. Az emberekben rejtőző jóságban. Az életben, a holnapban, az önzetlen szeretetben.Dermedten sütötte a kövekre a tekintetét és arcára kiült életének fájdalmas Pokla.… az igazság az egyetlen dolog, amiben nem hinni kell. Nem kell, mert van! Létezik. Mégis az az igazság, hogy nincs Igazság. Amikor szükséged van rá, nem találod. Nincs melletted. Micsoda ellentmondás! Az alázatos szív, a valódi, az egyetlen igazságot keresi. Amikor aztán megtalálja, akkor feltétel nélkül elfogadja azt, és képes új felismerésre jutni. Az eléhullott gyöngyszemek koccanva gurultak a parton. Élesen hasító, hideg szél görgette őket a víz felé. Az Elmúlás szele. A szél felszakított egy régi fájdalmat is, a kétségek és bizonytalanság, az a régi rettenetes félelem és kín újra utat próbáltak törni. Egész testében remegett. Szemében már nem égett a régi tűz, nem látszott az erő. Tekintete végigsiklott a végtelen felett, mintha valamit keresne az égen… egy csillagot…A nyugati égbolt felé haladó hold rejtélyes fehér fénye megcsillant a vízen, mint ölelő karok úgy nyúltak felé, és hívogatón mozdultak a hullámokon. Elindult… biztosan lépett előre, egy pillantást sem vetve az apró gyöngyökre, a lábait felsebző kövekre… egyre bentebb… bentebb… míg elérte a hold ölelő sugarát. Tekintetünk egy pillanatra találkozott… nyúltam volna felé, de szeme vádlón villant, a farkasok összes vadságát és szelídségét egyszerre véltem benne felfedezni.Alakja hangtalan merült el, mint egy apró kavics, hullámot sem vetve a vízen. Nem mentem utána.A tiszai hajó halk csobbanásokkal hasította ketté a vizet.(részlet)

Válasz

Nagyon szépeket hoztatok!Wass Albert : Előhang      Volt egyszer egy ember, az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze. És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond. De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének. És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti. És jött az első szél: és nem döntötte össze. És jött a második szél: és az sem döntötte össze. És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült. És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát. És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének. És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.

Válasz

Válasz

Előzmény: anutyi, 2007-07-03 15:46" A legnagyobb ajándék, amit embertársadnak adhatsz, ha őszinte szívvel figyelsz rá." "Nem kívánom senkitől,hogy csodás dolgot tegyen, de joggal elvárom mindenkitől,hogy mindig ember legyen."( Ady Endre)

Válasz

Goethe: ÉletszabályHa egy szép élet vágyát őrzöd,a múlttal nam szabad törődnöd.S mindig úgy tégy,ha veszteség ér,mint hogyha újjászületten élnél.Mit akar? - kérd meg minden naptól,és minden nap felel majd akkor.Tetteidnek tudjál örülni,más tetteit tud megbecsülni!Főként ne gyűlölj egy embert se,s a többit hagyd az Úristenre!

Válasz

A drágakőről Ismeretlen eredetű példabeszéd  Volt egyszer egy bölcs asszony, aki egy hegyi patakban talált egy drágakövet. Másnap egy éhes vándorral találkozott. Amikor kinyitotta a zsákját, hogy megossza az idegennel az ételét, a vándor meglátta benne a drágakövet. Megkérdezte az asszonyt, hogy megkaphatná-e, és ő gondolkodás nélkül átnyújtotta neki a követ. A vándor szerencséjének örvendezve ment tovább. De néhány nap múlva visszatért az asszonyhoz, és így szólt: “Gondolkoztam. Tudom, milyen értékes ez a kő, de visszaadom neked abban a reményben, hogy valami olyat tudsz nekem adni, ami ennél is értékesebb. Szeretném, ha azt adnád nekem, ami benned van, és ami képessé tett arra, hogy nekem add ezt a követ!”

Válasz

Petőfi Sándor:            Fekete kenyér Miért aggodol, lelkem jó anyám,Hogy kenyeretek barna, emiatt?Hisz meglehet: ha nincs idehazaTán fehérebb kenyérel él fiad.De semmi az! csak add elém anyám,Bármilyen barna is aza a kenyér,Itthon sokkal jobb izű énnekem.Kapcsolódó képek:·

Válasz

Kányádi sándor A mindennapi kenyér  Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta. Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta. Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől. – Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret. – Nincsen – mondta az édesanyja. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez. Szaladt a kisfiú a pékhez. – Kérek szépen kenyeret. – Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz. Futott a kisfiú is a molnárhoz. – Kérek szépen kenyeret. – Tőlem fiam még lisztet is hiába kérsz. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba. Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott. – Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú. – Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle. Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta. – Add csak ide a sapkádat. A kisfiú odaadta. A földmíves megtöltötte búzával. – Na, szaladj vele a molnárhoz. Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna. Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.  

Válasz

Egy csapat diák azt a feladatot kapta, hogy készítsenek egy listát arról,mit tekintenek most a világ hét csodájának.Valószínűleg némi eltéréssel, de a következők kapták a legtöbb szavazatot:1. Az egyiptomi nagy piramisok2. A Tádzs Mahal3. A Grand Canyon4. A Panama-csatorna5. Az Empire State Building6. A Szent Péter-székesegyház7. A kínai Nagy FalAmikor a tanár összeszedte a szavazatokat, észrevette,hogy egy diák még nem végzett a listájával.Így megkérdezte a lányt, hogy talán problémája van a lista elkészítésével.A lány azt felelte, hogy -Igen, egy kicsit. Nem teljesen tudom eldönteni, mert olyan sok van.A tanár azt mondta, -Oké, oszd meg velünk, amid már van, talán tudunk segíteni befejezni.A lány hezitált, de aztán felolvasta:-Szerintem a világ hét csodája a következő:1. Látni...2. hallani...3. tapintani...4. ízlelni...5. érezni...6. nevetni...7. és szeretni.A teremben olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna.Az egyszerű és hétköznapi, általános dolgok elkerülik a figyelmünket,és amit természetesnek tartunk, azok valóban csodálatosak!Egy szelíd figyelmeztetés:A legértékesebb dolgokat az életben nem lehet kézzel felépíteni vagy megvásárolni.Ne légy annyira elfoglalt, hogy ne vedd észre ezt!

Válasz

Legyél több....     Legyél több, mint aminek látszol! udj megbocsátani!Emberek vagyunk, társas lények, így kiküszöbölhetetlen a konfliktus, esetleges megbántás, épp ezért nagyon fontos a megbocsátás is! A megbocsátás nem azt jelenti, hogy nem fáj a megbántás! De ha arra emlékeztetem a másikat, hogy milyen csúnyán megbántott engem, és ezt én mégis elfelejtettem neki, akkor bizony eléggé képletes volt az a megbocsátás!A megbocsátás szívünkről leveszi a neheztelés súlyát és a megbántás terheit .

Válasz

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni. És egyedül érezte magát. És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: "- Neked aztán mindened megvan" De szép lassan különös átalakuláson ment át: most hogy teljesen övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult. A nőt már nem érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját. Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása és nem a külseje. A madár nélkül az ő élete is elveszítette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "- Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "- Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "- Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad, volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele." Coelho... 

Válasz

Ady Endre: A piros rózsaPiros rózsa, piros rózsa,Be másképpenÉnekeltem volt én róla,Amikor még kertekben nyiltS gyönge szivekre hajbókolt.Piros rózsa, piros rózsaBe más lettél,Húnyó Napnak véres ekja,Vad dühöknek vad szerelme,Föld árnyéka fenn az Égen.Piros rózsa, piros rózsa,Volt sziveknekEgyügyű szép takarója,Hol most virítsz, ott viríts el,Hol most pusztítsz, ott pusztulj el.

Válasz

Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek. Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla. Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. „Tényleg?" – hallatszott a suttogás… „Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!" – és „Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek" – szóltak a megjegyzések. Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal. Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után – akik szerették vagy ismerték a fiatalembert – odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: „Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?" Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta: „Mark nagyon gyakran beszélt magáról." A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel. „Valamit szeretnénk mutatni" – mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. „Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni." A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A tanárnő – anélkül, hogy odanézett volna – tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról. „Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak" – mondta Mark anyja. „Amint látja, Mark nagyon megbecsülte." A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: „Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm." Chuck felesége pedig így szólt: „Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba." „Az enyém is megvan még" – mondta Marily. „A naplómban tartom". Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek. „Mindig magamnál hordom" – mondta Vicki, és hozzátette: „Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát."  Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap. Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő. Mindenki megteheti, aki ezt az írást elolvassa. Ha nem teszed meg, elszalasztasz egy csodás lehetőséget, hogy valami kedveset és szépet . Gondolj rá: azt aratjuk, amit vetettünk. Amit az ember ad a másik embernek, vissza is jön a saját életébe. Ez a nap áldott nap lesz és éppen úgy különleges, mint te magad vagy.

Válasz

Antoine de Saint-Exupéry: FohászUram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csakerőt kérek a hétköznapokhoz.Taníts meg a kis lépések művészetére!Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében ésforgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket éstapasztalatokat!Segíts engem a helyes időbeosztásban!Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangúvagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csakátfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljema váratlan örömöket és magaslatokat!Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódóráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt másokmondják meg nekünk.Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabbés legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban ésa megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságotközvetíthessek!Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!Taníts meg a kis lépések művészetére! 

Válasz

 Eltűnt és hiányzikVolt egy ember, ki szeretett,Ha kellett velem nevetett,Ha szomorú voltam,vígasztalt,És ha menni akartam marasztalt.Velem volt jóba,rosszban,Tanácsot adott a bajban.MIkor sírtam hallgatott,Hozzám mindig hű maradott.Fáj,hogy a szó már kevés,Fejemben a tudni nem nyerés,Akarom,hogy most is itt legyen,És ha arra kérem továbbra is szeressen.Visszahívni szeretném,De azthiszem nemtudom,nem én,Örökre elástam magam nála,Így hát elpusztult a szeretet fája.Előzmény: anutyi, 2007-07-04 23:08Sziasztok!Márai Sándor: A barátságról (Füves-könyv)Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitől, túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább. Montaigne, mikor eltünődött az érzés fölött, mely La Boétie-hez fűzte, ezt mondotta: " Barátok voltunk.... Mert ő volt ő, s mert én voltam én. " Ez felette pontos. S Seneca ezt írja egyhelyt Luciliusnak: " Aki barát, szeret, de aki szeret, nem mindig barát. " Ez a megállapítás több is, mint pontosság: ez már igazság. Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep. Két ember között a legrövidebb út egy mosoly!

Válasz

Sziasztok!Márai Sándor: A barátságról (Füves-könyv)Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitől, túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább. Montaigne, mikor eltünődött az érzés fölött, mely La Boétie-hez fűzte, ezt mondotta: " Barátok voltunk.... Mert ő volt ő, s mert én voltam én. " Ez felette pontos. S Seneca ezt írja egyhelyt Luciliusnak: " Aki barát, szeret, de aki szeret, nem mindig barát. " Ez a megállapítás több is, mint pontosság: ez már igazság. Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep. Két ember között a legrövidebb út egy mosoly!

Válasz

Faddi KrisztiánHa bánat ért ..Ha bánat ért és torkod szorul, Szemed fényébe könny borul - sírj nyugodtan. Elment a kedves vissza se nézett, Nehéz felejteni a sok hosszú évet - sírj nyugodtan. Add ki magadból, könnyebb lesz lelked, Ne tartsd szívedben ezt a nagy terhet - sírj nyugodtan. Folynak a könnyek jobb már az érzés, Újult erővel jön egy újabb lépés. Ha öröm vagy bánat eltorzul ajkad, Két szemed sarkában már könnycsepp sarjad. Tanulmány, ha véget ért, s jó lett az eredmény, Örömkönnyek ezek, üdvözlöd a szerencséd - sírj nyugodtan. Majd oltár előtt mondod pároddal: IGEN, Könnycseppet látsz a szülők szemében - Te is - sírj nyugodtan. Először gyermeked kimondja: APA, Gombóc a torkodban, öröm a szava - sírj nyugodtan. Folynak a könnyek jobb már az érzés, Faddi KrisztiánHa bánat ért ..Ha bánat ért és torkod szorul, Szemed fényébe könny borul - sírj nyugodtan. Elment a kedves vissza se nézett, Nehéz felejteni a sok hosszú évet - sírj nyugodtan. Add ki magadból, könnyebb lesz lelked, Ne tartsd szívedben ezt a nagy terhet - sírj nyugodtan. Folynak a könnyek jobb már az érzés, Újult erővel jön egy újabb lépés. Ha öröm vagy bánat eltorzul ajkad, Két szemed sarkában már könnycsepp sarjad. Tanulmány, ha véget ért, s jó lett az eredmény, Örömkönnyek ezek, üdvözlöd a szerencséd - sírj nyugodtan. Majd oltár előtt mondod pároddal: IGEN, Könnycseppet látsz a szülők szemében - Te is - sírj nyugodtan. Először gyermeked kimondja: APA, Gombóc a torkodban, öröm a szava - sírj nyugodtan. Folynak a könnyek jobb már az érzés, Újult erővel jön egy újabb lépés. Ha öröm, ha bánat, eltorzul ajkad, Két szemed sarkában már könnycsepp sarjad. Csemetéd felnő, s a nagybetűs ÉLET, Megtanítja néki az önálló létet - sírj nyugodtan. Lassan már öregszel, nehézkes mozgásod, A segítő kezeket könnyekkel hálálod - sírj nyugodtan. Kapcsolódó képek:· kapcsolódó kép 1.· kapcsolódó kép 2.· kapcsolódó kép 3.Faddi KrisztiánHa bánat ért ..Ha bánat ért és torkod szorul, Szemed fényébe könny borul - sírj nyugodtan. Elment a kedves vissza se nézett, Nehéz felejteni a sok hosszú évet - sírj nyugodtan. Add ki magadból, könnyebb lesz lelked, Ne tartsd szívedben ezt a nagy terhet - sírj nyugodtan. Folynak a könnyek jobb már az érzés, Újult erővel jön egy újabb lépés. Ha öröm vagy bánat eltorzul ajkad, Két szemed sarkában már könnycsepp sarjad. Tanulmány, ha véget ért, s jó lett az eredmény, Örömkönnyek ezek, üdvözlöd a szerencséd - sírj nyugodtan. Majd oltár előtt mondod pároddal: IGEN, Könnycseppet látsz a szülők szemében - Te is - sírj nyugodtan. Először gyermeked kimondja: APA, Gombóc a torkodban, öröm a szava - sírj nyugodtan. Folynak a könnyek jobb már az érzés, Újult erővel jön egy újabb lépés. Ha öröm, ha bánat, eltorzul ajkad, Két szemed sarkában már könnycsepp sarjad. Csemetéd felnő, s a nagybetűs ÉLET, Megtanítja néki az önálló létet - sírj nyugodtan. Lassan már öregszel, nehézkes mozgásod, A segítő kezeket könnyekkel hálálod - sírj nyugodtan. Kapcsolódó képek:· kapcsolódó kép 1.· kapcsolódó kép 2.· kapcsolódó kép 3.Faddi KrisztiánHa bánat ért ..Ha bánat ért és torkod szorul, Szemed fényébe könny borul - sírj nyugodtan. Elment a kedves vissza se nézett, Nehéz felejteni a sok hosszú évet - sírj nyugodtan. Add ki magadból, könnyebb lesz lelked, Ne tartsd szívedben ezt a nagy terhet - sírj nyugodtan. Folynak a könnyek jobb már az érzés, Újult erővel jön egy újabb lépés. Ha öröm vagy bánat eltorzul ajkad, Két szemed sarkában már könnycsepp sarjad. Tanulmány, ha véget ért, s jó lett az eredmény, Örömkönnyek ezek, üdvözlöd a szerencséd - sírj nyugodtan. Majd oltár előtt mondod pároddal: IGEN, Könnycseppet látsz a szülők szemében - Te is - sírj nyugodtan. Először gyermeked kimondja: APA, Gombóc a torkodban, öröm a szava - sírj nyugodtan. Folynak a könnyek jobb már az érzés, Újult erővel jön egy újabb lépés. Ha öröm, ha bánat, eltorzul ajkad, Két szemed sarkában már könnycsepp sarjad. Csemetéd felnő, s a nagybetűs ÉLET, Megtanítja néki az önálló létet - sírj nyugodtan. Lassan már öregszel, nehézkes mozgásod, A segítő kezeket könnyekkel hálálod - sírj nyugodtan. Kapcsolódó képek:· kapcsolódó kép 1.· kapcsolódó kép 2.· kapcsolódó kép 3.Újult erővel jön egy újabb lépés. Ha öröm, ha bánat, eltorzul ajkad, Két szemed sarkában már könnycsepp sarjad. Csemetéd felnő, s a nagybetűs ÉLET, Megtanítja néki az önálló létet - sírj nyugodtan. Lassan már öregszel, nehézkes mozgásod, A segítő kezeket könnyekkel hálálod - sírj nyugodtan. Kapcsolódó képek:· kapcsolódó kép 1.· kapcsolódó kép 2.· kapcsolódó kép 3. Előzmény: Kopciherci, 2007-07-04 21:09Tiszta szívbőlEgy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát. Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne: - És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez... Az össze gyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet. Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszottak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott. - Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek. A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt: - Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom. - Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel. Látod...minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással. Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis. azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével. Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal. A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta, és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt. A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt, mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra. Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség.

Válasz

Tiszta szívbőlEgy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát. Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne: - És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez... Az össze gyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet. Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszottak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott. - Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek. A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt: - Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom. - Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel. Látod...minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással. Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis. azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével. Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal. A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta, és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt. A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt, mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra. Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség.

Válasz

" A legnagyobb ajándék, amit embertársadnak adhatsz, ha őszinte szívvel figyelsz rá." "Nem kívánom senkitől,hogy csodás dolgot tegyen,  de joggal elvárom mindenkitől,hogy mindig ember legyen."( Ady Endre)

Válasz

A három fa legendája  Volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő. Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. ,,Szeretnék kincsesláda lenni!'' kiáltott fel. ,,Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!'' A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. ,,Jó volna büszke hajónak lenni'' - sóhajtotta - ,,átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!'' A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. ,,Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről'' - mondta. ,,Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!'' Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt. Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: ,,Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.'' És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. ,,Most lesz belőlem az a szép kincsesláda'' - gondolta a fa - ,,csodás kincseket kapok majd.'' A másik favágó a második fát szemelte ki. ,,Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.'' És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. ,,Végre átszelem a tengert!'' - gondolta. ,,Büszke hajó leszek, királyoknak való!'' A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. ,,Nekem bármelyik fa megteszi'' - mormogta. Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára. A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba. A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. ,,Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.'' Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát. De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. ,,Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!'' - sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. ,,Ez a jászol a legjobb hely neki'' - mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse. Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: ,,Csend!'' - és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán. Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott. Ez tette gyönyörűvé az első fát. Ettől lett erős a második. És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia. Fordította: Szabó Ági

Válasz

  Egy öreg farkas élt egy erdőben. Magányos volt egész életében... Egyetlen társa volt csupán: a sápadt Hold. Farkas apót szerette az erdő minden lakója. Szerették őt az erdei szellemek is. A szél szívesen borzolta kopott bundáját, amit a langyos eső mosott olykor tisztára, hogy aztán a nap jótékony, meleg sugarai szárítsák meg azt. Farkas apó mégis magányosan élt. Minden éjjel kiült az erdő szélére, ahol azok különös fák nőttek, amelyeknek mintha apró csillagok izzottak volna az ágain. A hegyek fölött sápadtan ragyogott a Hold. Farkas apó csak ült az erdő szélén, hallgatta az erdei rovarok zenéjét, és gondolataiba merülve nézte a Holdat. Azon tűnődött, mi az oka annak hogy ő annyira magányos. Miért nincs egyetlen társa évek óta? Benne van a hiba? A hosszú évek megkeményítették az öreg farkas szívét, ilyenkor mégis könnybe lábadtak szemei. És oly bánatosan nézett a sápadt Holdra, hogy az is majd elsírta magát. Talán a Holdtól várta a választ. De a Hold csak ringott a csillagok alatt, örök némaságba burkolózva. Így ment ez már hosszú esztendők óta. Mígnem az egyik téli éjjelen, amikor a Hold  csak keskeny sarlóként pislogott az égbolton, farkas apónak különös érzése támadt. Mintha figyelné valaki. És a távolban, a hegyek lábánál burjánzó bokrok mögött megpillantott két apró csillagot. Nem, nem is csillagok voltak azok, hanem egy ragyogó szempár. Őt nézte... Az öreg farkas nem mozdult. Valami szokatlant érzett a szívében. Valami ismeretlent. Alig hallhatóan dobbant egyet a szíve... Hosszú percekig figyelték egymást, aztán a két ragyogó szem, mint fáradt szentjánosbogarak, lassan kialudtak... A Hold is eltűnt az égről, és lassan kivilágosodott.. Farkas apó lassan hazaballagott. Aznap egész végig a különös szempár járt a fejében. És szokatlan módon valami melegség is átjárta a szívét... A következő éjjelen ugyanúgy megjelent a világító szempár. Most, mintha kicsit közelebb is lett volna, és egy sötét árny rajzolódott ki mögötte. Órákon át nézték egymást, és végül ugyanúgy eljött a reggel. Az öreg farkas úgy érezte, színesebb lett az erdő, langyosabban fúj a szél és valahogy a madarak is vidámabban énekeltek. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Nem kellett csalódnia. Sőt, most már még közelebb, alig kőhajításra tőle villant fel a két csillogó szem. Most már látta, ki a különös látogató. Egy gyönyörű, hatalmas, fehér farkas sziluettje rajzolódott ki. És az öreg farkas szíve egyre erősebben dobogott, egyre melegebbnek érezte azt. Tett néhány tétova lépést a másik farkas felé, de aztán megtorpant. Így érte őket a reggel. Hosszú heteken keresztül így ment ez. Ahogyan aHold lassan kövér koronggá hízott, úgy kerültek egyre közelebb ők is egymáshoz. És az egyik éjjelen, amikor már szinte összeért az orruk, a gyönyörű fehér farkas megmozdult, és fejét farkas apó vállára hajtotta... Nem történt semmi több. Csak ültek az erdő szélén, és érezték, hogy valami láthatatlan erő öleli őket át, összekapcsolódnak és eggyé válnak hosszú perceken át. Farkas apónak egész testében szétáradt az a különös melegség, amit eddig csak a szívében érzett. Érezte a másik farkas bundájának illatát, és szinte együtt lélegeztek. A Hold  pedig talán olyan fényesen ragyogott, mint még soha azelőtt. Amikor pedig az éj fátylát kezdték szétszabdalni a hajnal első sugarai, a fehér farkas megfordult, és a hegyek felé szaladt... Farkas apó sokáig nézett még utána. Hazament, és lefeküdt a barlangja előtt a hóba. Nézte a felhőket, és gondolkodott. Nem értette, mi ez a különös érzés, ami egész testét átjárja. Nem értette, mert eddig még sosem érezte. Aznap éjjel a félelem lopózott szívébe... Mi lesz akkor, ha egyszer hiába várja az erdő szélén a fehér farkast? Mi lesz, ha nem jön el többé? Mi van, ha ez egész csak hazugság? Ezt nem engedheti meg magának. Ekkora fájdalmat nem tudna elviselni. Maradjon csak neki a sápadt Hold. Abban sosem fog csalódni. Az az ő igazi barátja. Megkeményítette a szívét, és olyan mélyre zárta benne a melegséget, amilyen mélyre csak képes volt. Heteken keresztül nem ment az erdő szélére. A barlangja előtt ült a tisztáson, onnan nézte a Holdat. A fehér farkas pedig minden éjjel várta őt a szokott helyen. A Hold lassan újból elvékonyodott... És az egyik hűvös éjjelen a fehér farkas nem tért többé vissza. A Holdnak különös, szürkés színe lett, mintha a magába zárt fájdalmát próbálná eltitkolni sikertelenül. Farkas apó visszatért az erdő szélére. Egyedül volt. Érezte, hogy hiába keresi a csillógó szempárt. Tudta, az nem jön vissza többé. Nyugodtnak kellett volna lennie, de a melegség a szívében egyre nehezebbé vált. Szinte már fájt... Mi történik velem? - kérdezte, és összerogyott a fájdalomtól. Kétségbeesetten nézett fel a szürkülő Holdra. És akkor a Hold belső, íves részén néhány apró gyöngyszem gördült végig, és miután egyetlen hatalmas gyönggyé dagadtak, egy könnycsepp hulott alá az égből. A Hold könnye. Zuhant, zuhant, fényesen, és sápadtan csillogó sávot hagyott maga után az égbolton. A könnycsepp a hegyek közé zuhant, de még innen is jól látszott a fénye... Lassanként egy halvány, de jól látható híd rajzolódott ki farkas apó előtt. A híd a hegyek közé vezetett. Remegő lábakkal lépett a hídra, a torkát kegyetlenül marta valami, a szíve dobogása majd szétvetette egész testét... A Hold könnye  mutatta az utat. A hegyekben már vártak rá.

Válasz

Nagyon szép. A fehér rózsa gyönyörű. 

Válasz

Köszi.Nagyon jó. Kert*

Válasz

Szia ez rózsás gyönyörű !!!!Ma nyitottam én is egy új klubot, légyszi nézzetek be oda is, ugy szeretném ha jönnétek oda is tagnak és áthoznátok a szép fotós verseket. Köszikehttp://versek-fotoval.network.hu/További szép estét kivánok nektek  Magóca

Válasz