Az életünk sok-sok útból és azok találkozásaiból áll. Elindulunk, és nem tudjuk, mikor és hol kell lekanyarodnunk. Nem tudjuk, hogy ha már lekanyarodtunk, akkor ezzel jól cselekedtünk-e. Csak utólag derül ki, hol hibáztunk, hol rontottuk el. A hibákat már nem lehet kiküszöbölni.
Az élet nem egy színház, ahol van próba, főpróba és csak utána kezdődik az előadás. Itt nincs esélyünk próbálgatni, minden csak egyszer történik meg. Minden egyes napunk ajándék, de sokszor nem élünk a lehetőséggel.

Tegnap délután összefutottam egy idióta ellenõrrel, aki jócskán híján volt mindenféle empátiának.
Külsõre kedves volt, bár rém ronda. De ugye a BKV ellenõröket nem a külsejük alapján fizetik, hanem, hogy hány szerencsétlent kapnak el egy nap. Jutalékos a rendszer.
Szóval mosolyog nagyokat, a fogai csak úgy virítanak, de sajna nem fehéren, hanem sárgán. Vagy nem is tudom milyen színe volt, mintha rozsdabarna, vagy mittomén, de a lényeg az, hogy gusztustalan volt

Gazdag vagyok... Furcsa kijelentés... az emberek általában nem szokták ezt így kijelenteni, még akkor sem, ha úgy érzik, valóban azok. Ennek oka részben a telhetetlenség, részben pedig az irigyektõl való félelem. Én azonban ki merem mondani. Sejthetõ, hogy itt nem az anyagi, pénzbeni gazdagságról van szó, hanem sokkal többrõl. Az IGAZI gazdagságról. Mert hiába van sok-sok pénzed, még simán lehetsz boldogtalan. Nem kell messzire menni, nézzünk csak szét a brazil szappanoperák táján, vagy a drogba menekülõ sztárok világában, nem beszélve az állandóan rettegõ, testõrök gyûrûjében közlekedõ stresszes üzletemberekrõl.

az életünkbõl:

-Alvás:25 év

-TV nézés:8,3 év

-Munka:7,5 év

-Evés:6 év

-Háztartási munka:5 év

-Várakozás:5 év

-Testápolás:4,1 év

-Álmodozás:4 év

-Olvasás:6,9 év

-Sport:4,4 hónap

-Kulcskeresés:3 hónap

-Rúzsozás:11 hónap(már akinél)

Hmmm! Nálam nem teljesen így nézne ki a sor!Az álmodozás, és a kulcskeresés jóval több idõt vesz el az életembõl.A rúzsozás esetében, pedig megspórolok néhány hónapot másra!És persze, van amirõl itt szó sem esik a sorban!Ha összeadom az évek számát, akkor a mai átlagéletkort tekintve, nem is tudom be lehet e még illeszteni ebbe a részletezésbe, vagy mit kéne kihagynom..Talán a TV nézést.

Milyen különös módja a kommunikációnak.
Milyen mély és félreérthetetlen tud lenni.
De hová nézünk, amikor a szembe nézünk?
Csak a szem felszínét nézzük? A szivárványhártyát?
Nem hinném. Milyen jól fogalmazta meg nyelvünk, miszerint szembe nézünk, és nem szemet nézünk. Két egymásra nyíló világ nézi egymást ilyenkor, mintha egy ablakban könyökölnénk s egy másik, belsö, lüktetö világfolyamatot figyelnénk. S van úgy, hogy elemi erövel ragad meg ez a világ..

Választottál utat?
Magadnak.
Tudod mi az?
Út?
Ki lép olyan ösvényen, mely megmutatja a biztosat?
Ki keresgél?
Ki, ha nem is tudja, hogy keresni kell?
Ki, aki hiszi, hogy jó úton jár?
Kevesen.
Rengetegen lépnek, járnak, és nem tudják hol, hova.
Mire utat keresnének késõ.
Már járnak egy úton, ami nem is a sajátjuk.
Miért?
Miért érett fejjel jön rá az ember, hogy az út nem helyes?
Miért lép akkor és ott,ahol nem kéne, amikor nem kéne?
Ki mutat utat?
Mi mutat utat?
És ha átgondoltad, új ösvényen lépkedve tudod, hogy az a jó?

Pénteken 17 óra 05 perckor tette oda a mosást. Tarka mûszálas ruha, 40°C, 4A program. Kb. negyvenöt perc. A gép forog, az asszony nem pihen. Elpakol, elmosogat, fõz, vagy felvarrja a leszakadt gombot.
A gép forog, a mosópor (a legolcsóbb), talán a textilszálak közé hatol, s kimossa a hétköznapok szürkeségét, az izzadtságszagot, a rárakódott sérelmek és megalázó áremelések durva bûzét. Talán megtisztít a züllött világ langy mocsarának áporodott levegõjétõl.

Már régóta le akartam írni a megfejthetetlen és számomra teljesen furcsa és nehezen is megfogalmazható visszatérõ álmom. De mivel gyakran álmodom ezt, nem pozitív álom, de nem is rémálom, valahogyan meg kellene fejtenem, vajon miért kíséri az életemet újra meg újra és miért bukkan fel mindig éjszakáról éjszakára. A történet rém egyszerû: nem tudok vezetni és mégis beülök a kocsiba és vezetek. Közben rettegek: egyfelõl az igazoltató rendõröktõl félek, - hiszen nincs jogosítványom - másfelõl attól, hogy balesetet szenvedek, mert nem tudok gázt adni, fékezni, egyáltalán semmit sem tudok, csak egyenesen tartani a kormányt.

Vajon miért nem tanítják a férfiak és nõk egymáshoz való viszonyát az iskolákban?
Egészen komolyan kérdezem ezt, nem tréfálok. Végre is, legalább olyan fontos ez, mint hazánk hegy- és vízrajza vagy a helyes társalgás alapszabályai. Legalább annyira ezen múlik az emberek lelki nyugalma, mint a becsületen vagy a helyesíráson. Nem gondolok én semmiféle frivol tantárgyra...Arra gondolok, hogy értelmes emberek, költõk, orvosok, idejében beszéljenek az emberekhez az örömrõl a férfiak és nõk együttélésének emberi lehetõségeirõl...

A technikai fejlõdésnek köszönhetõen egyre többféleképpen fejezhetjük ki gondolatainkat, érzéseinket, mondanivalóinkat embertársainknak, az Interneten használjuk az elektronikus levelezést és a chatet, mobiltelefonon az SMS-t.
Ezek egy speciális újfajta kommunikációt kínálatnak, mely oldja a gátlásokat.
Ezt a fajta kommunikációt sokan igénylik, fõleg a fiatalok közül ahhoz, hogy kifejezzék érzelmeiket, elmondják mondanivalóikat, melyeket nem biztos, hogy egyéb formában lenne bátorságuk elmondani.