Ma munkaalkalmassági vizsgálaton voltam. Csak egy óra volt csupán a várakozás. Nem is rossz!.. Alkalmas vagyok! Egy szimpla vérnyomásmérés után nyugtázta vigyorogva a doki! Mire??? Kérdeztem vissza szemtelenül és holt komoly pofával...Hát hölgyem a pályára, amit ûz! - mondta a doki! És ebbõl a vérnyomásmérésbõl állapította meg a doktor úr?? - kérdeztem. Igen, hölgyem! A vérnyomása 110/80! Gutaütés kizárva, és valljuk be õszintén ezen a pályán, ez alkalmasságot jelent, hiszen nincs veszélyben.

Valamikor réges-régen, 30 évvel ezelõtt,- elsõ férjemmel- még amikor õrült fiatalok, lázadók és vakmerõk voltunk, akkor döntöttük el, hogy összekötjük az életünket.
Dacoltunk azokkal, akik nem fogadták kitörõ örömmel a hírt. A szemünket egymásra villantva csak nevettünk a haverok gúnyos, értetlen megjegyzésein, szüleink intelmein, és azt megfogadtuk, hogy igenis felépítjük a magunk kis, közös életét.
Most már tudom, hibáztunk.
Ifjúkori eszünkkel nem figyeltünk eléggé az alapozásra: hogy olyan erõs legyen, ami ellenáll majd a földrengésnek is.

Nemrégiben az egyik buszmegállóban, egy hirdetésre lettem figyelmes. Míg várakoztam, sokszor elolvastam. Sajnos nem tudom pontosan idézni, de kb. ez volt a szövege:
"Keresem azt a barna bõrkabátos, fekete hajú, kb. 180 cm magas, szemüveges urat, aki tegnap, X.Y.-én, 14 órától 10 percig itt várt a buszra. Én vörös hajú, 170 cm magas nõ
vagyok. Kék farmerkabátban voltam és kb. 10 percig szemeztünk, míg a buszra vártam.
Sajnos, közben ismerõseim jöttek erre autóval, akik elvittek, így nem tudtam vele egy buszra
felszállni, de érzem, nekünk találkoznunk kell még!

Származás?

Tegnap délelõtt, míg a gyerekek az udvaron játszottak, kolléganõimmel beszélgettünk egy kicsit. Valahogy szóba jött, hogy egyikük rokonai megpróbálták felkutatni a családfájukat. Az egyik nagybácsi pap, így lehetõsége volt hozzájutni régi anyakönyvekhez is.
Egy darabig jókedvûen, vígan kutatott, amíg egyszer csak abbamaradt nála a lelkesedés. Kérdezték tõle, hogy mi történt.
Azt mondta, hogy nem illõ dolgokra derült fény, inkább abbahagyja.
A másik kolléganõm anyósa is hasonló felfedezéseket tett, õ is abbahagyta a kutatást.

Simon Roland: Világítótorony

sziklán öreg épület áll
valami fontos dologra vár
sárga fényével messzeséget kutatja
végtelen tengert faggatja

segít viharba került hajónak
vigaszt nyújt magányos matróznak
így tölti elmúló napjait
hallgatja mélabús hajókürt hangjait

világítótorony egyetlen álma
egyszer hullámok közé szállna
eggyé válna a végtelen tengerrel
bölcs sziklához fordulna ezernyi kérdéssel

Mindig ez jut eszembe a világítótoronyról. Remény a hajósoknak elkerülni a bajt és megtalálni a partot.

Csukás István: Nyárutó
(részlet)

Lassan véget ér a nyár.
Rézsút súrolja a napfény a kertet, hónalj-árnyékot
növeszt a leveleknek, a mézarany parkettán elömlik
a nagyszoba hátsó faláig, a fehér tükörben tûnõdve
visszadereng: örök hófalról az örökös napfény.
Tudjuk, de még nem törõdünk vele, látjuk, de még másfelé
nézünk, az út közepén túl, a nyár közepén túl,
de már hibátlanul együtt, mint a szél és a lomb.
Darázs reszket és elélvez a gyümölcsillatban, édes, édes õsz jön,
felhangolt idegeket zsongató, érett ízeket kortyoltató.

Valóban, feltámadott. Meghalt, hogy bûneinket magára véve, megváltson. Feltámadott, mert reményt adott vele a megújulásra. Megújulni, mint a természet. Minden feleslegesen cipelt terhet, lelket, gyötrõ kétséget, sérelmet, ledobni. Mint õsszel a fák a leveleket. Beengedni a szelet. Hagyni, tüdõnket felfrissíteni. Meghallgatni, minden, sajátunktól eltérõ gondolatot. Nem befolyásolva magunkat attól, ki mondta.

Mindenki cipeli a maga keresztjét. Jó lenne néha megállni, pihenni egy kicsit.

Vitó Zoltán - Van úgy az ember...

Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.


Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.


Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.


Van úgy az ember,
õszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:


- ösvényes úton - csak a hazugságig.


Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

Helen Csok: Kívánság

Jó lenne mindenkit szeretni,
Aki engem viszontszeret,
Aki õszintén nyújt kezet.
Aki mosolygón rám tekint,
Aki elmegy, de visszaint.
Aki a jobbomon halad,
Aki mindig velem marad.

Jó lenne mindenkit szeretni,
Akkor is, ha nagyon nehéz.
Azt is ki jön, és rám se néz.
Vagy, ha rám néz, de mégse lát.
Aki felró minden hibát.
Aki vádol, ha nincs miért,
Ki meghallgat, de meg nem ért.

Jó lenne mindenkit szeretni.
Elfogadni más igazát.
Nem aratni, csak mindig vetni...

Elmerengtem egy kicsit. Elringatott a villamos. Érdekes, ahogy a napszakok változásával, az utazótársak is változnak. Hajnalban a mûszakos munkások, majd a diákok. A délelõtt a kismamáké és a nyugdíjasoké. Mintha minden korosztály vagy társadalmi réteg, mindig együtt és ugyan akkor utazna. Aki nem tartozik közéjük, az zavartan téblábol a falkák között. Mi meg cserkészünk, vadászni indulunk, a digitális sztrádán és az aszfalt utakon, a modern idõk vadászösvényein.