A minap hazafelé tartva, a házunk elõtti zöldben megpillantottam egy matató, zörgõ sündisznót. Hatalmába kerített az ártalmatlan kíváncsisággá civilizálódott vadászösztön, s önkéntelenül is visszafojtottam lélegzetemet. Csodáltam a kis állatot, amely képzeletünkben kedves, puha, csillogó nózijú plüssfiguraként él, de valójában szúrós, tüskés, visszahúzódó és nem túl barátságos. Persze talán épp ez vonzó benne: a felfedezés és a meghódítás vágyát csiholja ki belõlünk.

Egy újabb nap, egy újabb hét, egy újabb hónap és egy újabb év
... Megannyi álom, terv, fogadalom és cél... Megvalósult és összetört
.... Mintha csak egy szõnyeget húznának ki alólunk, amin megpróbálunk tudásunk és képességeink szerint lavírozni, egyensúlyban maradni
......Figyelni a billenéseket, az irányváltozásokat, hogy alkalmazkodni és elfogadni legyünk képesek a megváltozott körülményeket is
... Vagy éppen a még mindig változatlanokat
....Változunk, változtatunk...

Jobb, mint a sírás - mert felfelé ível az ajkunk és nem lefelé.
A nevetõgörcs mégis csak jobb - mint az izomgörcs vagy a sírógörcs.
A lyukak megjelenése at arcon - szépségünk emelvén ezzel.
A nevetés növeli a súlyunkat - nagyot nyomunk a latba...
Fellazítja hályainkat és valahol mégis csak lefogyaszt.
Ha mégsem fogyunk tõle, lazábbak leszünk - de vigyázat, szét ne essünk.
A nevetési könnyek édesek - míg a sírásé sósak.
A nevetés megmozgatja összes belsõ szerveinket - az epét sem kímélve.

Eszembe jutott egy régi történet. Már nem tudom, hogy hol hallottam, de azt igen, hogy órákig nevettem rajta.

Sokáig kétségbe vontam a sztori valóságtartalmát, de rájöttem, hogy nem az a lényeg. Mindegy, hogy igaz vagy sem. A történethez tudni kell, hogy hõsünk rajongott a tetoválásokért. Évekig töprengett, de soha nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy felkeressen egy tetováló szalont. Valami különleges, egyedi dolgot akart magára varratni. Olyat, amilyen senkinek nincs.

Mondjátok?nem hiányzik?
- a kurblis korcsolya
- a kis szerencsi csoki, amin magyarországi várak fotói voltak
- a narancsos limonádé por
- a zöld roller fehér fogantyúval
- a csepel bringa, meg a kemping
- a zenebutik
- Móka Miki és a versmondó lány
- A teadélutánok szégyenlõs egymásra nézései
- A Tévétorna
- A csillebérci úttörõtábor.
- A 10,20,50 forintos sorsjegy.
- A budai Ifjúsági Park

- A tabáni LGT koncertek május elsején
- A csatos bambi
- Az Alföldi cipõ és papucs
- A Sió szandál
- A lengyel gyártmányú négykerekû (nem gumis) görkorcsolya
- A Táncdalfesztivál
- A Vivát Benyovszki
- Az Orion ûrhajó
- A Rakéta porszívó
- egymillió fontos hangjegy
- fém építõ játék
- iskolaköpeny
- a kettõs rangadó a népstadionban
- a mozi, kényelmetlen székekkel
- a május elseje
- Telefonhoz tantusz
- A jeges kiabálása, a csákány lendülése és az arcomba csapódó jégszemcsék, ha a szomszéd néni csak fél táblát kért.

Horváth-Varga Sándor - Amit az élettõl akarok

Remélni jót és alkotni szépet
Boldognak látni minden népet
Megetetni az összes éhezõt
Virággal ültetni be tar mezõt
És meglocsolni a sivatagot
Ez - mit az élettõl akarok

Békében nevelni sok gyermeket
S ne legyen rémisztõ a rengeteg
Fény gyúljon fel az agyakban
S az ember ne éljen akaratlan
Csak az örömök legyenek nagyok
Ez - mit az élettõl akarok

Emlékezni arra mi régen volt
Becsülve tisztelni az öregkort
Mert tapasztalás tanít jövõt
És erõs oltalmazhat serdülõt
Hogy városokat ne fedjen el homok
Ez - mit az élettõl akarok

A vérnek legyen végre értéke
S nem kérdezve, hogy kérték-e
Csak adni, magadból õszintén
Hogy kísérjen a tudás, a fény
S a gyermekek legyenek boldogok
Ez - mit az élettõl akarok

Kérem, legyen mindennap ünnep
Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek
Legyen hit, megértés, szeretet, béke
Hisz az életnek van valódi értéke
Így büszke lehetek, hogy ember vagyok
Ez - mit az élettõl akarok

 

Kamarás Klára: Valaki mindig visszahív

Mikor úgy érzem nincs tovább,
utolsót lobbant már a láng,
egy furcsa árnyék fojtogat,
hiába minden áldozat:
valaki mindig visszahív...

Valaki mindig visszahív,
mikor zokogva fáj a szív,
mikor a kétség és tudás
egymásra ront s a pusztulás
szegény, bolond fejemre száll...

Szegény, bolond fejemre száll
a sûrû éj, s a rút halál,
és megfogják a vállamat,
már csak egy végsõ pillanat...
de mindig van egy fénysugár...

Mindig akad egy fénysugár,
egy halvány, foszló fénybogár
mely megmutatja mennyit ér
az élet, s csupa jót ígér
mikor úgy érzem, nincs tovább.

 



Az ember egykedvûen ballagott haza az orvostól. Kezeit zsebrevágva, nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé meredt szomorúan. Egyedül volt, nem tartozott senkihez, nem tartozott felelõsséggel senki iránt. Ezért vette tudomásul olyan lakonikus nyugalommal a diagnózist: nem gyógyítható. Nem fájt neki semmi, csak rótta az utcákat, a szemerkélõ esõben, hideg, alattomos szélben.

 



........a fogvatartóm állandóan bizarr kis fityegõ tárgyakat lógat az orrom elé, amik friss húsdarabokra hasonlítanak. Enni viszont száraz fûrészporra emlékeztetõ kaját ad. Az egyelten dolog, ami még éltet, a szökés reménye. No meg az öröm, hogy naponta tönkreteszek egy-egy bútordarabot. Megyek, szétrágom az egyik szobanövényt......

Az elveszett idõ

Pár év csupán
s a kandalló elõtt
lángok közt nézzük majd
az elveszett idõt,
s árnyékot rajzol
az elmult élet már
hátunk mögött.

Úgy kell, hogy élj,
hogy nem lesz több esély!
Most kell, hogy járjon át
az õrült szenvedély!
Késõ lesz már,
hogy karjaid közé zárj,
ha elszáll az éj!

Mindig úgy szeress, hogy meg ne bánd
az elveszett idõt, hogy nem volt rám idõd!
Most kell hogy szeress és megtaláld
a karjaim között a könnyen eltûnõt!

ne hallgass sohse másokra, hisz jól csak
a szíveddel látsz!