A minap hazafelé tartva, a házunk előtti zöldben megpillantottam egy matató, zörgő sündisznót. Hatalmába kerített az ártalmatlan kíváncsisággá civilizálódott vadászösztön, s önkéntelenül is visszafojtottam lélegzetemet. Csodáltam a kis állatot, amely képzeletünkben kedves, puha, csillogó nózijú plüssfiguraként él, de valójában szúrós, tüskés, visszahúzódó és nem túl barátságos. Persze talán épp ez vonzó benne: a felfedezés és a meghódítás vágyát csiholja ki belőlünk. Bár az sem lehetetlen, hogy épp azért szeretjük, mert a lelkünk mélyén érezzük, hogy egy kicsit hasonlítunk hozzá...

Egyik ismerősöm nyaralás közben elhatározta, hogy gyermekei okulására, no meg saját szórakozására éjszaka befog egyet a kertben kószáló, szuszogó, matató és csámcsogó sündisznókból. Úgy is történt. Megleste, mikor másznak elő rejtekükből, gyors mozdulattal felkapott egyet közülük, s a tüskék szúrásával mit sem törődve biztonságos helyre, egy dobozba tette - szigorúan megfigyelés céljából. Ha pedig már megvan a sündisznó - gondolta ismerősöm - érdemes lenne többet is megtudni róla: mit eszik, mit iszik legszívesebben. Ezt azonban csak úgy lehet kideríteni, ha próbát teszünk. Így került elő a keksz, a kenyérhéj, a csokoládé és a langyos tej után a vörösbor is, amelyet - kíváncsi ismerősöm nagy meglepetésére - a süni úgy lefetyelt, mintha világéletében erre várt volna. Csak ivott, ivott - s annak rendje és módja szerint alaposan berúgott.
Állítólag addig senki sem igazán részeg, amíg kapaszkodás nélkül tud feküdni - hát szegény süni részeg volt, olyan merev részeg, hogy a hátára hengeredett, négy tappancsát szétdobta a szélrózsa különböző irányaiba, s minden óvatosságát és méltóságát levetve hortyogott.
Ismerősöm azonban - miután abbahagyta a nevetést - elbizonytalanodott: hátha maradandó károsodást szenved szegény, megmámorosodott sündisznócska? Mi lesz, ha alkoholmérgezésben el talál halálozni? Ennek a fele sem tréfa. De mit lehet ilyenkor tenni? Száz szónak is egy a vége: lelkiismeret-furdalástól gyötört ismerősöm hajnalig ült a szundító süni mellett, s cserélgette pucér hasán a vizes borogatásokat.
Nem tudom, a gyógymódnak köszönhető-e, vagy a sün egyszerűen kialudta mámorát, de tény, hogy amikor az első hajnali napsugár megérintette aggódó ismerősöm gondok felhőzte homlokát, a süni horkantott egy utolsót, talpra ügyeskedte magát, s ingadozva bár, de vissza sem nézve, ütemes kocogással eltűnt a bokrok alatt. Micsoda hálátlanság - mormolta félálomban ismerősöm, majd ülve elaludt...
Az utcán járva-kelve, villamosra szállva, sorban állva, orvosra várva egyre gyakrabban jut eszembe a részeg sündisznócska görbe éjszakája. Talán, mert rendíthetetlenül hiszem, hogy minden szúrós, tüskés burok alatt valójában kedves, védtelen, szeretetre és gondoskodásra vágyó, beborogatnivaló pocak rejtőzik. Biztos vagyok benne, hogy a lelke mélyén minden sündisznó szenved a saját tüskés bundájától, és valójában azt szeretné, ha valaki megsimogatná - s ha nyugodt szívvel hagyhatná, hogy megsimogassák. És azt is tudom, hogy minden sündisznótársunkhoz létezik módszer, amellyel a tüskék szúrása tompítható, a védekező ösztön megnyugtatható. Vajon nem az lenne-e a dolgunk, hogy szurkálódás helyett simogatható felületet keressünk - s a magunkét segítsük megtalálni?
Egy biztos: a sündisznók ellenállását nem feltétlenül csalogatással és vörösborral lehet megtörni. Az eredmény ugyanis nem csak kijózanító, de kiábrándító is lehet.