(Szombathely, 1913. június 22. – Budapest, 1989. január 22.)

költő, műfordító, drámaíró

Szombathelyen látta meg a napvilágot 1913. június 22-én, mégis a cseri dombok tetején gubbasztó kis falut, Csöngét tekintette szűkebb hazájának, mivel itt, szülei otthonában töltötte gyermekéveit és ifjúkorát.
Szűkebb pátriájához, Vas megyéhez, Kemenesaljához egész életén át szoros szálakkal kötődött. Bármerre sodorta az élet, sohasem szakadt el lélekben e tájtól.
Már négy-öt éves korában megismerkedett a betűk és a számok világával, édesanyja és nevelőnője pedig németül és franciául tanította. Nyolc-kilenc évesen már Shakespeare műveit vette a kezébe, s mohón végigolvasta az evangélikus parókián található lexikonokat.
Az elemi iskola elvégzése után a szombathelyi reáliskolában végezte középiskolai tanulmányait, s az irodalmár Pável Ágostonéknál lakott. Ekkoriban kezdett el verselni, s mindössze tizenöt éves volt, amikor megjelent első verse, az Öregek, melyre Kodály Zoltán is felfigyelt és megzenésítette. Rossz tanulmányi eredményei miatt a győri reálba íratták át, de végül Sopronban tett érettségi vizsgát. A pécsi egyetem bölcsészkarán folytatta felsőfokú tanulmányait, ahol esztétikából doktorált. 1932-ben jelent meg első verse a Nyugatban, majd 1934-ben Pécsett első verseskötete, a Hideg van. 1935-ben Baumgarten-díjban részesült, melynek összegéből távol-keleti utat tett. Ekkoriban már rendszeres kapcsolatban állt Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel. Egyetemi tanulmányai végeztével Pécsen lett könyvtáros, majd Budapestre került. 1947-ben nősült meg, Károlyi Amy költőnőt vette feleségül.
Bölcsőhelyétől soha nem szakadt el teljesen, visszajárt Csöngére, ahol barátai, költőtársai rendszeresen meglátogatták. Szombathelyről Pável Ágoston, Bárdosi Németh János, Pécsről Várkonyi Nándor járt ki hozzá, de sűrűn megfordult Csöngén a bakonytamási papfiú, az íróvá lett Tatay Sándor, Pestről pedig Berda József. 1934-ben Kodály Zoltánt is a vendégül látta.
Egyik legtermékenyebb költőnk volt. 1989. január 22-én, hetvenhat éves korában hunyt el. Bár úgy végrendelkezett, hogy "kis Csöngéje földjében" szeretne nyugodni, az ősi családi sírboltban pihenni meg, özvegye kívánságára mégis Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
Szűkebb hazája, Csönge, Kemenesalja és Vas megye hűséggel ápolja nagy fia emlékét. Csöngén lakóház, a Lánka-patak partján emlékpad őrzi emlékezetét, az általános iskolások körében pedig évente szavalóversenyt rendeznek gyermekverseiből Ostffyasszonyfán.

Weöres Sándor neve hallatán először talán a gyermekversek jutnak az eszünkbe, a Bóbita mindenképpen.

A TÜNDÉR

Bóbita, Bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, igér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.

Bóbita,Bóbita épít,
Hajnali köd-fal a vára,
Termeiben sok a vendég,
Törpe-király fia-lánya.

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sürüjében.

HA A VILÁG RIGÓ LENNE

Ha a világ rigó lenne,
Kötényemben ő fütyülne,
Éjjel-nappal szépen szólna,
Ha a világ rigó volna.

De ha a világ rigó lenne,
Kötényembe nem is férne,
Kötényem is honnan volna,
Ha egész világ rigó volna.

A GALAGONYA

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.

Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
ánnyá válik,
sírni kezd.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája

ÖRÖK PILLANAT


Mit málló kőre nem bízol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és múltja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

ARS POETICA

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.
Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
ó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.
Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.

HA KÉRDIK, KI VAGY, EZT MONDD:

egynemű vagyok a széllel,
folyó sodrával,
esőcsepp hullásával,
madár röptével,
fapadlón járó facipős ember lába zajával.
Levegő-e a szél?
Víz-e a folyás és a csöppenés?
A röpülés madár-e
és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?
Megszűnik a szél,
a levegő nem szűnik meg,
de szél nélkül halott.
Elhullt a madár,
a teste új mezbe öltözött,
száz új alakba szétívódott -
de a röpte nem maradt meg
és el se veszett.
Többet nem is tudok magamról
és mire tudnék,
már több leszek annál,
hogysem tudhatnék bármit is.
Még nem vagyok egész
és mire az lehetnék,
már több leszek annál,
hogysem magamban lehessek egész.
Még nem is élek,
nem is fogok élni:
életnél teljesebb
leszek a holtom után.

Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.