Azt álmodtam, hogy mi valamennyien álmok vagyunk, és álmaink sosem érnek véget. Együtt szálltam a pislákoló csillagokkal a békés éjszakai égen.
Egy hang megkérdezte:
– Milyennek találod a csillagokat?
Azt válaszoltam:
– Olyanok, mint az emberek: szépek.
– Látod a földet is? – éreklődött a hang kedvesen –, ahol az emberek nyugovóra tértek, és békével a szívükben álmodnak az ünnepről, mely mindannyiuk számára közös, akár az élet.
– Élet? – fordultam az ismeretlenhez –, az élet közös ünnep volna?
– Ha úgy akarod, igen. Egyetlen lélegzet, egyetlen égbolt, egyetlen mindenség... Mindez te lehetsz, ha úgy akarod, ám mindezek ellenkezőjét is választhatod... Rajtad múlik.
– Értem – csodálkoztam –, de miért nem tudnak erről az emberek? Mindannyiunknak könnyebb volna.
– Mert másképp gondolkodnak.
– Éppen ettől szépek, ezernyi színben pompáznak, szikrázó fényük, varázslatos hangjuk káprázatossá teszi a földi világot.
– Jól látod – dicsért meg a hang –, de az álom még nem ért véget, tündöklő színek sokasága vár rád... Menj, és élj, és álmodj. Álmok teremtik a földi élet igazi útját.
– Szeretnék valami szépet álmodni – kértem tőle.
– Mi volna az? Mondd, hátha segíthetek – simogatott meg selymes hangjával.
– Te segíteni tudsz nekem?
– Nem csak neked, bárkinek, aki kéri.
– Tedd fénylővé az ünnepünket, mindannyiunkét, minden parányi lélegzetét, minden égboltét, valamennyi mindenségét... Ha megteheted, ültess az emberi szívekbe egy-egy szál virágot, amelynek a neve: szeretet.
– Megtehetem – mosolygott –, menj nyugodtan, és törődj az álmaiddal, a többit hagyd ránk, s mert kérted, a szeretet virágaival árasztjuk el a világot... Menj, és élj, és álmodj... mindig veled lesz a szeretet...

Kalimonasz (Ünnep)