^/novella/


Újabban azon kapta rajta magát, hogy nem szereti már a nyarat.

Elbámult, amikor tudatosult benne ez az ellenkezés, mert mindig a nyár volt a legkedvesebb időszaka, amióta csak élt. A tavaszt sosem érezte elég egyenletesnek, az ősz már fiatal fejjel is búsította, az elmúlást juttatta eszébe, télen meg nehézkesebb volt a munkába menetel, a háztartás vezetése is. Ám mostanában, hogy elhagyta a hetvenet, s Olgához költözött, egyre újabb változásokat tapasztalt önmaga belsejében-külsejében, s egyre több minden elképesztette.

Néha felemelte a kezét, zavartan, majdnem szégyenkezve nézegette bőrét, a keze fején átkéklő ereket, megvastagodott ujjait: hát hova tűnt az izmok rugalmassága, s miért nem engedelmeskedik a szorgalmas kar, amely annyiszor emelkedett s ereszkedett alá a gép mellett, nyúlt a szalagon elébe érkező dobozba, emelte ki a szabóolló alól kikerült ruharészeket, s illesztette a varrógép tűje alá? Ha nem volt semmi dolga, s csak üldögélt az ablaknál, el-eltűnődött változó testén-lelkén, ropogtatta az ujjait. Az is idegen volt, az a csepp reccsenés, mellyel a meszesedő csontok feleltek a hirtelen mozdulatnak.

Arcára már régen nem figyelt, évtizedek óta tudomásul vette, hogy az egységes, hosszúkás, szép ábrázat, melyet halott férje annyira szeretett valamikor, külön érzékelhető, apró részekre bomlott: homlokra, orcára, orra, kis tokára, két furcsa módon megkisebbedett szemre, s a szőke, engedetlen sörénnyel se kellett már kínlódnia, a vékony, ősz varkocsot könnyen feltűzhette valami suta kontyba. Az öregedés külső jelei nem riasztották, ám erejének apadása, a légszomj, a rendetlen szívverés annál inkább. Hogy minden igazi munkára alkalmatlan már, elbúsította, mert az öregasszony világéletében szeretett dolgozni. A gyöngülés folyamatának elviseléséhez János kellett volna, de János tizenöt éve nem élt már.

János valamikor irgalmas kézzel segítette át a válságos éveken. Mikor először hívta fel férje figyelmét pár ősz hajszálára, első igazi ráncaira, János leszaladt sörért, és azt mondta a vastag hab felett, ezt annak az örömére isszák, hogy nem kell ezentúl mindig azon törnie a fejét, ki szereti el a feleségét a távollétében. Addig mókázott vele, s itatta a csípős, jéghideg itallal, míg abba nem hagyta a pityergést, s köhögni nem kezdett a nevetéstől; férje kék szeme csupa részvét volt és csupa szeretet. Mikor az izmok megereszkedtek a szája körül, és bővülni kezdett a nyakán a bőr, János azt sóhajtotta, igazán ideje volt már ennek, ne csak ő vénüljön, s szégyenkezzék, hogy előbb-utóbb bizony műfogra szorul. János úgy vezette át a hervadás sikamlós esztendein, mintha az apja lett volna, nem is a férje, s házaséletük negyven esztendejének emléke még halála után tizenöt évvel is megríkató élmény maradt. Az öregasszony nem volt művelt, különösebben okos sem, szókincse csak a legszükségesebb fogalmak nevét tartalmazta, kislánykorában, mikor még templomba járt, nemigen értette a szentbeszédek szövegeit sem, mert otthonában csak munkáról és nincstelenségről hallott, s iskoláztatása négy kurta esztendeje alatt senki sem ismertette meg vele az elvont főneveket, nem kapcsolt hát János tovatűnt alakjához olyan szavakat, hogy humanitás, etikai erő, de ha eszébe jutott, mintha valami szelíd nap sütött volna ki rá: még gondolni is jó volt az elköltözöttre.

Így, férje tovatűntével az öregasszonynak senkije sem maradt, aki elfeledtette volna vele az öregedés súlyosabbik megpróbáltatását, a testi erőtlenedést és a világ jelenségeire nem egyforma tárgyilagossággal válaszoló idegrendszert. Három gyereke régen szárnyra kelt, ki-ki a maga otthonába, még Olga is külön lakást szerzett magának, aki pedig nem ment férjhez. Nem lehetett panasza rájuk, rendszeresen meglátogatták, s fiaikat-lányaikat is arra nevelték, hetente legalább egyszer fussanak fel hozzá. Ám látogatóinak, akár gyerekei, akár unokái keresték föl, legfeljebb arra jutott idejük, hogy a maguk gondját-baját vagy örömét elhíreszteljék neki; hogy az öregasszony hogy érzi magát, miképpen is él, mindig csak akkor került szóba már, mikor a vendégek már a kabátjukat keresték, kalapjukat igazgatták a tükör előtt. Nem volt szíve rájuk zúdítani a maga problémáit, hogy szabálytalan a pulzusa, s a lába sem a régi már, vagy hogy rosszul alszik, s éjjel, érthetetlen módon, idegesítik az udvaron kopogó léptek. “Hogy van, mama? Hogy van, nagymamám?” – kérdezte a látogató a tükörbe nézve, s megsimította a haját. Ilyenkor csak azt lehet felelnie az embernek, hogy jól. “Persze, ebben az édes magányban!” – mondta egyszer Jancsi. A magány nem volt édes az öregasszony számára, de úgy gondolta, nem lehet változtatni rajta, hát megpróbált beletörődni. Ha állatkedvelő lett volna, szerzett volna kutyát vagy macskát, ám arra tanították gyerekkorában, hogy nekik sem elegendő az étel, nemhogy négylábúakat tömjenek vele, s nem érzett különösebb vonzalmat az állatok iránt. Elfogadta hát létformának az egyedüllétet, s mikor aztán kiderült, mégiscsak változtatni fognak az életén, nekipirult meglepetésében, s szemérmesen örült neki. Öröme, hogy valamelyik gyereke magához veszi, elfeledtette vele az okot, hogy körzeti orvosa felhívta Jancsit a szerkesztőségben, s közölte vele: gondoskodjanak a számára valami lakótársról, mert a mama szíve, sajnos, annyira gyenge, hogy tanácsos, ha valaki állandóan a közelében tartózkodik, ha más nem, egy társbérlő.

Az öregasszony lakása a Józsefváros közepén volt, egy iszonyúan régi, földszintes ház udvara leghátulján, melyben nyaranta sűrű és mézes volt a leanderillat, és galambok búgtak a falombok között. A lakásnak volt ugyan előszobája, de fürdőszobája nem, s a hat virágágy szépsége nem kárpótolt azért, hogy húsz métert kellett gázolni a kavicsos ösvényen a közös illemhelyig. Társbérlőről szó sem lehetett ebben a lakásban, amelyet most, felnőtt fejjel csodálkozva és nevetgélve nézegettek az öregasszony gyerekei, hogy is lakhattak benne valamikor annyian.

Hát ha a mama beteges, és nem lehet egyedül egymaga, akkor valamelyiküknek magához kell vennie – döntöttek a testvérek. Pillanatnyi elborulásuk nem a ténynek szólt, hanem az öregasszony fizikai állapotának, mert a mama sose volt beteg, s hogy a szíve nem jó, most hallották először. Jancsi értesítette két húgát, s az orvos telefonja utáni délutánon már ott is voltak anyjuknál. Csaknem percnyi pontossággal érkeztek, ami pedig nem volt kis szó, mert a három gyerek a város három távoli pontján élt, jókora darab utat kellett megtenniük, és sem Ilon nem volt taxizó típus, sem Olga, ha Jancsit az újságírópálya rá is szoktatta arra, hogy kocsit hívjon, ha siet vagy messzi útja van.

Boldogan sürgött köröttük, nézte a számára sosem vénülő, kedves arcokat, s el-elfutotta a könny a szemét: milyen jók is az ő gyerekei. Jancsi már kopaszodott, nagyon szerette a kopaszságát, mely részint a kisbaba Jancsi tar fejére, részint János utolsó arcára emlékeztette. Ilon vad szőkesége, gyönyörű fekete szeme most, hogy már ő is kezével érte az ötvenet, megszelídült, az öregasszonynak jobban is tetszett így, nem érezte már olyan kihívónak, veszedelmesnek, mint Ilon kislánykorában, amikor falkában jártak utána a férfiak, míg hazalépegetett mellette a gyárból. Olga karcsú volt, hosszú lábú, keskeny arcú, Olga őhozzá hasonlított, a férjtelenség cseppet férfiassá tette lényét, modorát. Az öregasszony Olgát szerette a legjobban, az volt a legkisebbik gyereke, a legvéznább mind között, s vele kellett a legtöbbet kínlódnia valamikor, mert beteges volt, rossz étvágyú, hisztérikus, majdnem minden éjszakán felbőgött valamiért. Olga tanári diplomájára, iskolai sikereire büszkébb volt, mint arra, hogy Jancsit kiemelték a munkahelyéről, s tíz éve újságíró már; Jancsi szorgalmas volt, erős, tehetséges, Jancsitól nem lepte meg semmi, mint ahogy nem csodálkozott azon sem, hogy Ilont tizenhét éves korában férjhez vitték. Ilon hétszépség volt, mint valami mesebeli királylány. Ám Olgával rengeteget bajlódott, évekig rettegett mellette, hogy talán fel sem nő, és Olga kisgyereknek lusta volt, csak később jött meg az esze. Néha már majd lefordult a székről, mikor hazajött a gyárból, hagyta a mosást, foltozást éjfél utánra, s melléült, hogy jól-rosszul ellenőrizze a leckéjét. Mit értett ő azokból a tankönyvekből, alig valamit. Ám Olga nem tudta ezt, csak figyelő szemét látta, s lázongva, dühösen elvégezte, ami feladata volt – utóbb aztán hozzáédesedett a tanuláshoz, s megmaradt a könyv mellett pesztrálás nélkül is. Olgával sokat tűrt, de nemhiába, a lány kiválóan dolgozott a munkahelyén, talán azért nem akadt férje idáig, mert kicsit túlságosan is belekeményedett az egyetemi esztendőkbe, hideg, éles és kemény lett, mint a pengevas.

Ültek az asztalnál, ugyanolyan sorrendben, mint ahogy gyermekségük idején, az ötödik szék üres volt, azazhogy csak a gyerekek számára az, az öregasszony úgy érezte, János is ott könyököl, szívja a pipáját, s csöndesen mulat Jancsi széles gesztusain, Ilon világos rózsaszínre festett száján, s odacsap Olga fenekére: “Mi az istennek vagy ilyen méltóságos, te lány?” Kicsit félt attól, ami következni fog, hogy lányai talán elérzékenyednek Jancsi hírétől, attól is – bár ettől kevésbé –: talán kelletlenül fogadják, hogy ezentúl másképpen is gondoskodniuk kell róla. (Anyagilag eddig is támogatta mind a három, a pénzt Ilon gyűjtötte be, s Kisilont, a legnagyobbik unokát szalasztotta hozzá minden hónap hetedikén a három százassal.) Aztán megnyugodott, mert fia s lányai úgy tárgyaltak betegségéről s gyámoltalan voltáról, mintha idegenről beszélnének. Az öregasszony keze megállt a kávéval Olga csészéje felett, aztán megszégyellte magát, mert túlcsordította a kopott porcelán peremén. Hát mit van azon fennakadni, hogy ennyire tárgyilagosak? Örüljön, hogy eszük van, hogy józanok. Jobb volna, ha sírnának?

Jancsi még egyszer ismertette a körzeti orvos telefonjának tartalmát, a lányok hozzászóltak, indítványoztak, vitatkoztak, a délután olyan volt, mint egy hosszabb röpgyűlés. Az öregasszony összefonta a kezét, s nem evett a kalácsból, amelyet Olga kedvéért sütött – Olga imádta a mazsolás kalácsot. Lakását átadják az ingatlankezelőségnek, hallotta a döntést, társbérlő szóba sem jöhet, valamelyikükhöz kell költöznie. Ilonhoz nem mehet, ott nem férne, de Feri nem is vállalná – az öregasszony pillája megrezzent, soha nem képzelte, hogy veje nem szereti –, Jancsi nem viheti el, ő maga is inkább elköltöznék hazulról, mert Irén, a felesége, elviselhetetlen az örök rádiózásával, és Irén különben is előre megmondta, hogy ő se veszi soha magukhoz az anyját, de a másét se hozzák neki oda – régen megbeszélték ezt már, mikor még összeházasodtak. Az öregasszony az ölébe nézett, elformátlanodott ujjaira. Jancsi húsz esztendővel ezelőtt nősült, Irén akkor olyan volt, mint egy aranygyertya, karcsú, fénylő, világító, karonfogva állítottak be egy vacsora után, s az asztalra koppantották eléjük jegygyűrűs kezüket. “Ugyan miről beszélgettek ezen a boldogító estén?” – töprengett akkor, még találgatták is Jánossal. Hát erről. Hogy ha rákerülne a sor, egyik se veszi oda a másik apját-anyját. Azt hitte, csókról, szerelemről. Milyen buta is egy magafajta öregasszony.

Olgánál fog élni. Olga egyedül lakik, két szobában, Olga az egyetlen, aki szóba jöhet, s ezentúl Olga kapja a száz forintokat, ha szükség van rá, akár többet is. Szorongva nézett fel, kedves, megkisebbedett szeme riadt és reménykedő volt, mint egy csirkéé, amelyet meglóbálnak eladás előtt, felfúkálják együgyű tollait – de aztán mérhetetlen megkönnyebbüléssel látta, hogy Olga nem ellenzi a tervet. Jancsi az óráját nézte, menni készült, Ilon feltornyozta új frizuráját. “Hát akkor így – mondta Olga, s felállt –, neked sincs férjed, nekem sincs, majd megleszünk együtt valahogy.” Meg is csókolta, jószagú volt Olga, levendulaszagú, ápolt. “Neked sincs férjed” – mondogatta magában, mikor behúzta gyerekei után az ajtót, s rosszulesett a mondat, pedig Olga nem szánta sértésnek, csak magyarázatnak. Ám azt szerette volna, ha Jánost a gyerekei is úgy gyászolják és siratják még ma is, mint ő… – persze, bolondság. Először, legelőször jutott eszébe, s gondolata félénk volt, mindjárt tova is röppent: talán jó is, hogy János ment el előbb, s nem ő, János, aki olyan büszke volt, mit szólt volna, ha az ő füle hallatára mondanák, nem kell sem a vejének, sem a menyének. Elmosta a csészéket, lassan, kicsit sajnálkozva: Olgához takarítónő jár, most majd nem lesz mivel babrálnia, pedig a háztartási apró-cseprő gondokat akkor is szívesen vállalta, mikor még ott volt mellette a gyár meg a három gyerek és János örökké olajos ingei.

A mosogatást nem kellett nélkülöznie, a gömbölyű, fakult mintás csészéket, tányérkákat ezentúl is ő buktatta alá a mosogatóvízbe. Mikor befejezték a költözködést, s kicsit megmelegedett lánya lakásában, a lány elküldte a bejárónőt. Az öregasszony boldog volt, hogy ismét feladatai akadtak, ha kisebb is lett a munkaköre, mint hajdanán; az orvos nem tiltotta el a könnyű háztartási munkától, s szépen rendben tartotta Olga lakását, elpepecselt a főzéssel. Élvezet volt összekeresgélnie emlékeiben hajdani háztartásuk kedvenc ételeit, időnként meghívni Jancsit vagy Ilont is valami különösen jónak ígérkező fogásra. (Ferit meg Irént soha többé nem hívta!) Minden hónap 23-án, mikor a nyugdíja megérkezett, odatette Olga asztalára a pénzt – valaha János elébe tette le, szombatonként, amikor a gyárban fizettek, János jobban tudott beosztani, mint ő –, Olga visszatolt neki a százasokból egyet, a többit betette a fiókjába, s esténkét kiadott neki egy összeget a másnapi bevásárlásokra. Az öregasszony nem járt szórakozni, ruhát, cipőt sem igen koptatott, meggyűjtötte a százasait, névnapi, születésnapi meg karácsonyi ajándékra a gyerekeknek meg unokáknak. Olga csendes, kicsit szigorú lakótárs volt, de hát sose volt játékos, mint Ilon, vagy hangos, mókázó, mint Jancsi, az öregasszony olyannak szerette, amilyenné nőtt. Néha elmélázott, látva széles vállát, izmos karjait, ahogy ott járt-kelt körülötte: hogy megerősödött, milyen ép testű és szellemű, bátor ember vált belőle, pedig micsoda idegbajos, reszketős kisgyerek volt.

Olga télen ritkán ment el hazulról este, nem szerette a hideget. Inkább rakott még egy soron kívüli tüzet vacsora után, ha nagyon dudált a szél, gesztenyét sütött, összekuporodott a nagyszékben, olvasott az állólámpa alatt, az öregasszony meg öltögetett mellette: konyhatörlőket csinált minden avult lepedőből, törülközőből. Nemigen beszélgettek, még a zene sem szólt, Olga falta a könyvét, s recsegett ujjai alatt a gesztenyehéj. Néha megszólalt a telefon, a testvérek jelentkeztek, vagy Olga valamelyik barátja, ismerőse. Telente valóban jól megvoltak kettesben.

Ám amikor eljött a nyár, Olga esténként ki-kimaradozott, víkendre rendszeresen elment hazulról, valamelyik turistaházba vagy a Balaton mellé, a hét egyéb napján a Szigetre, nyári vendéglőbe. Az öregasszony minden este egyedül maradt, szombatonként, vasárnaponként éjszaka is, nappal is. “Meleg van, nem szeretem a várost” – mondta Olga, ha félénken kísérgette a szobákon át, s próbálta szavak nélkül észrevétetni vele, mennyire szeretné, ha nem menne el, ha most is ott olvasgatna mellette a fotelban, közben valahol bent érezte, hogy önző, nem volna szabad ilyesmit kívánnia, mikor ez a lány tíz hónapon át annyit dolgozik – hát hiszen megérdemel egy kis kikapcsolódást. Az aggodalom, mely mindig elfogta, valahányszor Olga a kardigánját kereste, és elmenni készülődött, egyszer annyira kiült az arcára, hogy a lány visszafordult a küszöbön, és megkérdezte: “Miért vagy te olyan szerencsétlen, ha elmegyek valahová?” “Félek egyedül – mondta azonnal, őszintén és egyszerűen. – Mindenfélétől félek. Öreg vagyok már, Olga.” A lány csak nézett rá, elképedve, aztán megfogta a kezét, az ajtóhoz vezette, kinyitotta előtte, s megmutatta, amit az öregasszony amúgy is jól ismert, a modern bérház folyosóját, amelyről itt is, ott is ajtók nyíltak, s azt mondta, bármi történnék, itt akárkihez becsengethet, telefonjuk is van, telefonálhat is, de hát semmi oka sincs félni, nincsenek itt haramiák, ugyan mi történhetik vele, ha magára csukja az ajtót. Az öregasszony motyogott valamit, zavartan bámult a parkettre. “Az a valami nem haramia – gondolta, s nézte a fényesre kefélt lécecskéket. – Nem tudom a nevét, mert vén vagyok, és nem ismerek minden fogalmat. De van, és én félek tőle.”

Különben minden évszak békésen telt Olga mellett, csak a nyarak lettek egyre súlyosabbak. Ahogy az évek múltak, a vakító ég s a halhátú, síkos nyári folyóvíz olyan lett az öregasszony számára, mint egy szörny. A nyár az ismeretlen idegen segítőtársa volt, akivel Olga ilyenkor egyedül hagyta esténként.

Egy augusztusi estén ott könyökölt az ablakban, figyelte az embertömeget az utcán. Levegőtlen, súlyos, forró szombat volt. Olga csomagolta a turistadobozát. Délután, mikor megbeszélte, hogy kimegy valami sátorba, szokatlanul fényes volt a hangja a telefonnál – mintha férfi hívta volna, s nem úgy, mint egy barátot: mint egy nőt. Persze, lehet, hogy tévedett, de valahogy úgy érezte.

A lány nyitva hagyta a hallajtót, ott csomagolt, az asztal tetején, s közben dúdolt, arcán kerek foltok piroslottak. Lehet, a hőségtől. Most rendkívül hasonlított gyerekkori, kanyarós önmagához, amikor a szokottnál is nyugtalanabb volt, rémálmai voltak, s virrasztani kellett mellette egész éjszaka, mert visított, hogy beszél hozzá a seprű.

Olga lezárta a hátizsákot, viharkabátját kereste a szekrényben.

Az öregasszony felfigyelt, és megriadt, mert a pulzusa jelzett. Az utolsó hónapokban egyre gyakrabban jelzett már: ugrott egyet az érverése, játékosan megkettőződött, aztán, mintha elszégyellte volna magát, hogy játszik vele, meglassúdott, kihagyott egy ütemet. “Üzen – gondolta az öregasszony. – Talán az éjjel jön. Nem lehet tudni.”

Úgy érezte, ma nem tud egyedül maradni; Olga csak elképedt, mikor meglátta, hogy ott áll előtte, összefonja a kezét, s a szeme csupa könny.

– Ne menj el! – kérte az öregasszony. – Ne hagyj magamra! Csak ma ne!

Sose mondta ki így, ilyen félreérthetetlenül. Olga rábámult, aztán elnevette magát. Folyton nevetve kifutott a kamrába, mert kinn felejtette a körözöttel telekent dobozát. Még egyszer kinyitotta a hátizsákját, s rázta a fejét.

– Nem szégyelled magad, ilyen nagy lány létedre… – mondta neki, mintha az iskolában volna.

Az öregasszony pulzusa megint jelzett.

A lány felgyújtotta a villanyt minden szobában, megfogta a kezét, s lassan, mint valami ideges gyereket, végigvezette a helyiségeken. Az öregasszony régimódi ágya előtt le is hajolt vele, hogy megmutassa: nincs mitől rettegnie, nem bújt alá rabló. Türelmesen, nevető szemmel sétált vele, de volt mosolya mögött valami csepp ingerültség is – mint aki számlálja a perceket, meddig kell még lopnia az időt ezzel az értelmetlen járkálással. Mikorra végigmentek minden helyiségen, átvitte a telefont az öregasszony ágya mellé, s azt mondta, akassza rá az ajtóra a biztonsági láncot is, ha ő elmegy. Hétfő reggelnél hamarabb nem jön haza, s ha megjön, majd csenget. Addig ne nyisson ki senkinek. Így csak nem fog félni?

Megcsókolta, kapta a hátizsákot, elment. A lépcsőházból még hallatszott, hogy dúdol, de csak egy pillanatig, aztán elharapta a dalt. Tanítványai is laktak abban a házban, Olga vigyázott a tekintélyére.

Az öregasszony leereszkedett a kisasztal mellé, megtámasztotta homlokát a kezével. Emlékei között ott futott Olga bőgve egy ártatlan, elhízott fehér kutya elől, s ő lecsapta a félig kivert húst, ölbe kapta a kislányt, eltakarta arcát a kendőbe, hogy ne lássa azt a szelíd vén jószágot, mely nem vicsorgott, csak mosolygott rá, fogatlan ínyével. Látta önmagát is, hogy ugrik Olga sikoltozására az ágyból, míg férje villanyt gyújt, hogy fut a sarokba, s mutogat János munkaruhájára: “Nem ördög, Olgi, csak apa nadrágja!” – s Olga szemében megáll a könny, azt susogja: “De azért mégis…” Mellette aludt el, párnájára hajtva a fejét, onnan rázta fel János, amikor hajnalban kelnie kellett, reggelit csinálni, útra készíteni a gyerekeket, rohanni a gyárba.

A meleg nem szűnt, a szomszédból áthallott a rádió. Az öregasszony lehunyta a szemét, és fülelt… A valami ott járkált az utcában. Még nem volt bent, csak a ház körül járt, de az öregasszony tudta, hogy kívülről is le tudja emelni a biztonsági láncot, és tőle nem véd meg telefon. A valami csak Olgától félt volna, de Olga elment, hátizsákot vitt, táskarádiót és körözöttet.

Ropogtatta az ujjait, fájt a válla. Már nem volt benne bizonyos, nagyon fél-e a valamitől, vagy voltaképpen nem is bánja, ha jön.