- Tulajdonképpen hogy terem a szeretet? - kérdeztem egyszer anyát.

- Magról vetik - nevetett rám.

- És honnan szerzik hozzá a magot?

- Nem kell azt vetni, szerezni. Belőlünk magunkból pereg. S megfogan a tenyér simogatásában, a szem pillantásában, minden ölelésben.

- Öntözni nem is kell?

- Dehogynem. Jó szóval.

- Nem könnyel?

- Ments ég. A könny sós, és a só kimarja a kis szeretet palánta hajtásait.

- Hát palántázni kell a szeretetet?

- Palántázni bizony. Elültetni még a szikes talajba is. Mert ha nem terem szeretet, kihűl a föld.

- Úgy érted, hasztalan a nap heve, ha belülről nem fűt semmi se?

- Igen, így értem, mert emberközpontú világban élek, és emberként gondolkodom.

- Elsősorban mi hát a szeretet?

- Biztonság. Ha szeretnek és szeretsz, mindig van szövetségesed.

- És mi a szeretet másodsorban?

- Erő. Ha feltöltődsz vele, könnyebbnek érzed a batyut, mit az élet a válladra rakott.

- Szeretni mégsem mindig boldogság. Néha gyötrelem.

- Az élet már ilyen. A mohamedán szőnyegszövők, ha elvétik a mintát, meg sem kísérlik kijavítani a hibát, mert tudják, hogy csak Allah tökéletes.

- Mégis érdemes szeretni?

- Csak azt érdemes.

Kun  Erzsébet