Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Elfelejtettem a jelszavam 

Nem vagy belépve

Ez a funkció csak regisztrált tagoknak elérhető. Csatlakozz most a Networkhöz vagy ha már tag vagy, lépj be itt:

 

 network.hu

 

 "Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadalkapuval,
sem koszorúkkal, úgy mint azzal, ha ôt muveiben megismerik:
ez a legnagyobb jutalma."

(Mikszáth Kálmán)



 

Mikszáth 1847. január 16-án született a Nógrád megyében található Szklabonyán (1910-től Mikszáthfalva), saját emlékeik alapján nemesi családban. Apja (Mikszáth János) viszonylag nagy földbirtokkal rendelkezett, de övék volt a falu egyetlen mészárszéke és kocsmája is.

 

Anyagi körülményei megengedték számára, hogy tanulhasson, de ugyanakkor együtt játszott a többi falubeli, legtöbbször szegény családból származó gyerekkel. Így hamar megláthatta a jómódú és szegény családok élete közötti különbségeket.

 

A családi ősök (elsősorban édesanyja Veres Mária ősei) klasszikus műveltségű, többségükben evangélikus papok voltak, akik járatosak voltak a történelmi dolgokban is.

 

Mikszáth Rimaszombaton (1856-63) és Selmecbányán (1863-66) töltötte diákévei nagyobb részét, s a kor kedvelt hivatását választotta, jogász lett, de már diákkorában verseket, elbeszéléseket írt. Először 1869-ben a Fővárosi Lapokban jelentek meg művei, majd az Igazmondóban és egyéb lapokban is publikált.

 

1871-ben kezdte jogász pályafutását Nógrád megyében, amikor esküdt lett Mauks Mátyás szolgabíró mellett Balassagyarmaton. Nem sokáig bírta azonban ezt a hivatalt, hamar feladta, s egy balassagyarmati ügyvédi irodában dolgozott tovább. Közben 1871-ben meghalt édesapja, majd megnyerte az Igazmondó novellapályázatát az Ami a lelket megmérgezi című novellájával.

network.hu

Írói pályája nehezen indult, mivel stílusa, eredetisége elütött korának megszokott normáitól, ezért a szerkesztők műveiből sok részt egyszerűen kitöröltek. 1874-ben jelent meg első önálló műve két kötetben, az “Elbeszélések”, de a kötet nem kapott komolyabb figyelmet. Pár évig különböző napilapoknál dolgozott, de a sikertelenség miatt elkeseredve 1878-ban Szegedre ment, és a Szegedi Naplónálnál helyezkedett el mint újságíró. Ott aratta első írói sikereit: az 1879-es szegedi árvíz és az ezután következő királyi biztosi korszak hálás témákkal szolgált neki. Karcolataiban a királyi biztosi tanácsot csipkedte, s megörökítette Tisza Lajos és munkatársainak alakját.

 

1881-ben visszatért Budapestre, ahol az Ország-Világ című lap segédszerkesztője lett. Ezidőtájt vált ki a Budapesti Hírlap szerkesztősége a Pesti Hírlapból, ahová emiatt új munkaerő kellett, így ő maga is a Pesti Hírlaphoz került. Eleinte néhány mellékesebb rovatot vezetett, de alig fél év múlva karcolataival annyira megkedveltette magát a lap olvasóival, hogy Jókai Mór mellett az egyik legkedveltebb szerző és humorista lett. Hírlapi cikkeit nagyobbrészt név jelzése nélkül, igen gyakran Scarron, illetve sok más egyéb álnévvel is jegyezte.

 

1881-ben aPetőfi Társaság,1882. Február 8.-án a Kisfaludy Társaság választotta tagjának, 1889. Május 3.-án pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett.

 

Az irodalmi sikert hamarosan a magánéleti és politikai sikerek is követték: 1882-ben ismét megkérte volt felesége, Mauks Ilona kezét, s még ez év december 31.-én ismét összeházasodtak. A házasságból három fia született: Kálmán, Albert és János, aki kora gyermekkorában meghalt. 1887-től élete végéig országgyűlési képviselő volt, előbb az erdélyi Illefalva, majd Fogaras , végül Máramarossziget mandátumával.

 

1897-ben saját lap kiadásával próbálkozott, ez volt a rövid életű Országos Hírlap. 1903-tól Az Újság főmunkatársaként dolgozott. 1907-ben összegyűjtött munkáiért a Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalommal tüntette ki. 1910-ben még megünnepelték írói pályafutásának negyvenedik évfordulóját, ezután Máramarosszigetre utazott, ahonnan már nagybetegen tért vissza, s néhány nap múlva meghalt. Utolsó munkája, “A fekete város" könyv alakban való 1911-es megjelenését már nem érte meg.

 

network.hu

 

A jó palócok
A kis csizma

 


Keskeny, szürke felhôfoszlányok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború lehetett az éjjel, esôvel, viharral, villámlással vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé, a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fûszálakon esôszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vôneki János uram portáján egész tócsák állnak, a Zákó Mihályék kertjében pedig - éppen az imént mesélte Mihók Magda - a madárfészket is lemosta a fárul a zuhogó zápor.
Köd gömbörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszlinruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy már nem lesz esô, bár az ég morcos, borús még, akár a Bizi apó arca, ki meghajolva, ingadozó léptekkel megy a hosszú utcán Szûcs Istókkal a kômûvessel. Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csövestül éri a veszedelem. A lány meghal, ökrei fölfújódnak, csûre, asztagja megég, lovait elhajtják a szegénylegények.
Hanem érzi is a súlyát az Isten "másik" kezének, ha nem tudta megbecsülni a jobbikat.
Bezzeg kellemeztetné most már magát ô szent felsége elôtt, mióta a legény fia is a halállal vívódik, megfogadta, csak arra való lesz a vagyona, hogy jót tegyen vele.
De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságok csoda történt. Mikor a Mária-képet hozták, amit a templomnak vett - leszakadt a szekér alatt a Bágy hídja, ló odaveszett, kocsi, kép diribdarabra zúzódott.
Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik; amint végigmegy a hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a váll-lapockái közé húzva.
- Csiba te, ne te - veszi föl a szót Böngér Panna -, legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg megkavarom
- Nedves ez a tüzelô - veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné.
- Az én idômben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod- e, mi történt megint az éjjel?
- Talán a kôkereszttel a temetôben?
- Beleütött a mennykô, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították föl nagy költséggel.
- Ó, ó! - hüledezék Böngér Panna. - akkor bizonyosan oda mennek. Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, fiam, hová fordulnak el a savanyú kúttól?
A "falu gyermek" (úgy hítták a szelíd képû, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfôzô katlan mellett, ami igen irigylendô állapot volt rá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette tûznél (csípôs az idô egy kicsit), hanem a jószívû Böngér Panna a kóstolást is engedte.
Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot! Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetôbe mentek.
Az asszonyok igazat mondtak, a gyönyörû piros kôkereszt ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hová lettek az aranyos betûk! "Isten dicséretére emeltette Bizi József." Éppen a betûknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: "Nem kell dicséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell."
Az öregember elkapta fejét a földrôl, hogy adománya széttörve hevert, és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragszanak rá. Révedô szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek. András a kôrisfának dûlt, s az ittas, kövér temetôi földbe besüppedt lábait - fölváltva emelgetve, bámész kíváncsisággal nézte Biziéket.
- Menjünk innen... - mondá Istók..
- Hát a kereszttel mi történjék? - kérdé Bizi fojtott hangon.- Összeragasztod,
- Nem én! - viszonzá Istók tompán. - Amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kigyelmedet meglátogatta az Isten... Az öregember fogai összevacogtak.
- Hiszen ha csak látogatna! - kiáltott föl keserûen. - Ô már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.
- Tûrni kell, Bizi uram!
- Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.
- Fösvény volt kelmed, szívtelen, gôgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.
- Nem becsülöm már ôket semmire... - hörgé. - Fázom, reszketek. Valami rossz elôérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám... Ó, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg?
- Elhagyták a temetôt.
- Hej, ni! - kiáltott föl Istók. - Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen vörösek a lábszárai a hidegtôl! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök!
- Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jólesik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kisfiam!
Az öreg arra is gondolt, hogy abból a borús égbôl egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt lesz.
- No, gyere hát közelebb!
- De csak hadd menjen haza - véli Istók -, megveszi a lábát az isten hidege!
- Miért nem húzták csizmát, fiú? - kérdi Bizi uram szelíden.
- Nincsen csizmám - mondá a gyerek szomorúan.
- Hát miért nem varrat apád?
- Nincs apám! - felelte közönyösen.
Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevelkedik ez föl, ha még a szeretet sem ösmeri?...
Szótlanul megfogta a kis András kezét, s vitte magával végig a nagy utcán, le egészen a templom mellé.
Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve, aranyos rojtokkal s a következô aláírással: Filcsik István csizmadiamester.
- Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filcsik uram, az én kontómra! - mondá Bizi apó.
Filcsik megnézte a gyereket, s így szólt:
- Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz.
A kis csizmát elôhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna.
A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arcára, s vígan kopogott az öreg után a pitvarba.
Ott künn ezalatt eloszlottak a felhôk. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sôt még a meggyûlt esôvizek is. Mintha új levegôt szívott volna be, könnyebben érzé magát.
- Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz-e hozzám?
A gyermek a csizmát nézte gyönyörködve, s így szólt:
- A lekvárfôzéshez szeretnék menni!
- Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban.
A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a tornácon a doktor fogadta vidám arccal, a fia ár túl van a veszélyen.
Bizi apó hálateljesen nézett föl az égre.
Milyen messze van és mégis milyen közel...
Egy pár csizmával meg lehet járni egy óra alatt...

Mikszáth Kálmán

http://www.nograd.net/irodalom/mikszath/muvek//

Címkék:

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Nagy Ági üzente 11 éve

Mikszáth Kálmán: A jó palócok

Bede Anna tartozása

Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek, s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra, és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?
A teremben nehéz, fojtott levegô volt, ködmön- és pálinkaszag, s a legfelsô ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.
A bírák fáradtan dôltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit, s kezét bágyadtan leeresztve hallgatta a jegyzô tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendôjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegzôdtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bûnügy személyzete, a beidézett tanúk és vádlottak.
- Van-e még odakünn valaki? - kérdi vontatott, hideg hangon a szolgától.
- Egy leány - mondja a szolga.
- Hadd jöjjön be az a leány.
Az ajtó kinyílt, és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat, s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz, és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.
Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kisvirágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.
- Mi járatban vagy, gyermek? - kérdi az elnök közönyösen. (az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)
A lány megigazítja fekete kendôjét a fején, és mély sóhajjal feleli:
- Nagy az én bajon, nagyon nagy. Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegôben, elváltoztatva mindenkit és mindent.
A bírák arca nem olyan mogorva többé, a király képe meg az országbíróé is odább nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt. Ott az írás, elmondja az: csakhogy azt még elôbb meg kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felsô kapcsát, s kezeivel benyúlni érte. Ó, a csúf kapocs! Ni, lepattant... leesett. Milyen elbûvölô látvány, amint lehajol érte szemérmesen, s az írás is kihull onnan. A kegyetlen szürke fej, az elnöké elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyújtva az írás felé.
- Egy végzés! - dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton.
- Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai napon megkezdje.
A lány szomorúan bólint a fejével, s amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a gyászkendô, s a gazdag fekete haj egy vastag fonata kioldózva ömlik arcára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt elôbb, olyan most a szégyentôl, akár a bíbor.
- Ma egy hete kaptuk az írást - rebegi töredezve. - Maga bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt, szegény: "Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni." Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a fél esztendôt.
Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollégák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tûzszemek nézik vissza mereven, és azt morogja önkéntelenül: "A törvény."
Majd újra meg újra végigolvassa az idézô végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon; de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van ítélve.
A bádogkarika ôrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat, s mintha valakinek a hazajáró lelke volna, hideg borzongatást keltve besüvít a nyílásokon: "A törvény törvény."
A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy kövér kéz pedig a csengettyût rázza meg a törvényszolgának:
- Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelôhöz.
A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de pici, piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.
- Talán valami mondanivalód van még?
- Semmi... semmi, csak az hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.
- Hisz akkor nem te vagy elítélve?
- Ó édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek még a légynek sem.
- De hát akkor minek jössz ide, te bolond?
- Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt "ez a dolga" a király tábláján járt, meghalt.
Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat, a "fél esztendô miatt", hogy mégis ki kell állnia. Ó, mennyire várta! Beh jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta...
Könnyei megeredtek a visszaemlékezésben, alig bírja folytatni:
- Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóváteszünk, amit a szeretôje miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bûnbe.) Azt gondoltuk hát...
- Mit, gyermekem?
- Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a fél esztendôt.
A bírák egymásra néztek mosolyogva: "Milyen naiv, milyen együgyû lány!" Az elnök arca is, mintha nem volna már olyan szertartásosan hideg. Sárga kendôjével nem is annyira a homlokát törli; talán lejjebb valamit...
- Jól van, lányom - szól halkan és szelíden -, hanem megállj csak, most jut eszembe...
Széles tenyerét homlokára tapasztja, s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne.
- Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok... Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre, s mohón szól közbe:
- Lássák, lássák! Olyan fájó szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendôhöz nyúlt. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a hollóhajat a fején.
- Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredje haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.
- Gondoltuk mi azt! - suttogá, s kis kezét szívéhez szorította

Válasz

[Törölt felhasználó] üzente 11 éve

Köszönöm ez jó.tücsök

Válasz

Rné Magdi üzente 11 éve

Köszönöm szépen!
Én is igazi jó palóc vagyok.


A palóc kultúra sajátosságait jól mutatják a dalok, mesék, mondókák, balladák, köszöntô rigmusok, a karikázó táncok is. Érdekes ahogyan a feszes ritmusú, díszítéses, lassúbb, méltóságteljesebb elôadásmódú dallamok megváltozott szöveggel a summás- és bányászélet kifejezôivé is váltak. Mind a palóc népdalok, mesék, mind a nógrádi summás- és bányászdalok összegyûjtésében, kiadásában nagy érdemeket szerzett az elmúlt években a salgótarjáni zeneiskola tanára, Nagy Zoltán.
Id. Szabó István az évtizedekig Benczúrfalván alkotó Kossuth-díjas szobrászmûvész lényegében egész életét annak szentelte, hogy fába faragja a paraszti életforma sajátosságait, a népviselet jellegzetességeit, a bányászemberek sorsát.

A néphagyományok, szokások szinte teljes körû ápolásában kiemelkedô szerepet tölt be Hollókô község, amely mint a kulturális világörökség része, 1992-ben az UNESCO kiállításán Párizsban is bemutatkozott egy parasztportával. Maga a település élô falumúzeumként reprezentálja a kultúra folytonosságát.
Ma is lakott szép házai eleve látványosak, gyönyörû a mûemlék katolikus templom, nem beszélve az idegenforgalmi célokra is felújított, kialakított építményekrôl (pajtakert, kovácsmûhely stb.). A község hagyományôrzô csoportja rendszeresen mutat be helyi életképeket.
Éveken át augusztus 20-án itt rendezték a Palóc Szôttes elnevezésû folklórfesztivált.


A balassagyarmati Palóc Múzeum , mint a neve is mutatja, elsôsorban néprajzi értékek tárháza.
Megalapozásában, fejlesztésében nagy szerepet játszott az 1977-ben elhunyt Manga János, aki nemcsak folklórkutatóként, hanem igazgatóként is beírta nevét az intézmény történetébe.
A múzeum gyûjteménye felöleli Nógrád megye teljes paraszti kultúráját.
Állandó kiállítása a Bölcsôtôl a sírig címmel 1992-tôl látható. Az épületet övezô ligetben felállított parasztporta az elsô áttelepített építményekbôl álló szabadtéri múzeum volt Magyarországon. Egyes elemeit a 30-as években kezdték ideszállítani.
A bemutatót 1967-ben újították fel.
A jelenlegi ház Bocsárlapujtôrôl, a pajta Litkérôl,
az olajsütô Patvarcról származik.
Az utóbbi években szakrális egységgel egészült ki a palóc fundus. A kápolna másolata a szandait idézi, az út menti kereszt Karancs vidéki.
Lehetne még folytatni!

Válasz

Nagy Anna üzente 11 éve

De nini, az a bolond gyerek, a bizony odamegy egész közel, s még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire való az!
- Bácsi! - szólt csengô szelíd hangon. - Adja vissza a bárányomat.
A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajon ez a szép, szomorú arcú leányka?
- Adja vissza a bárányomat! - ismétlé, és a vékony gyermeki hang úgy süvített a levegôben, mint egy parittyakô. Sós Pál odanézett fanyarul, azután megigazította hátul palócosan fésûre fogott, deres haját, s nyájasan kérdé:
- Miféle bárányodat, fiacskám?
- Az én Cukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól...
- Nem láttam én a te bárányodat soha - szólt szemlátomást kedvetlenedve. -
Takarodj innen, azt mondom...
Aztán odafordult a tanácsbeliekhez.
- Biz ez már régi fedél, bíró uram, becsurog biz ezen...
- Be ám, de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem.
Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram.
Fülig vörösödött ôkigyelme a bíró gúnyos vádjára.
- Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban...
A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább taszítá ködmönét, s kezét elôvonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre.
- Esküszöm kendtek elôtt, itt a szabad ég alatt, az egy élô Istenre...
A gallérzsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott, s a nehéz új ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csípôktôl egyszerre lecsapódott a földre.
Boriska sikoltva egy szökéssel termett a leesett ruhadarabnál. Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következô esküszó. Jó is, hogy ott akadt.
- Cukri! Kisbáránykám! - kiáltott fel a leányka fájdalmasan.
Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott... Ügyes szûcsmunka és szép tisztára mosott báránybôrbôl volt az egész bélés, hanem az ismerôs közepe mégis a legkülönb.
A kis Baló Borcsa könnyhullatásával még tisztábbra mosta.


Válasz

Kováts Lajosné üzente 11 éve

Szervusztok!
Zsóka köszönöm, hogy felidézted az ifjúságomat, Mikszáth Kálmán műveivel.
Fiatal koromban, sokat olvastam Tőle.Pl. A beszélő köntös, A tót atyafiak, Különös házasság, Jó palócok, Szent péter esernyője.
Sajnos már nagyon régen nem olvatam Tőle semmit.
Jóvolt emlékezni Rá. Köszönöm.

Válasz

[Törölt felhasználó] üzente 11 éve

Köszönöm neked és mindenkinek aki irt Mikszáth Kálmán-ról .Nagyon nagy irónak tartom.

Válasz

Mohácsiné Zsóka üzente 11 éve

Miért lenne baj? Köszönöm, hogy megosztottad velem is.

Válasz

[Törölt felhasználó] üzente 11 éve

Köszönöm! Nem baj? én is találtam valamit.

Baranyi Ferenc: Rímeimből - Mikszáth jeles mondataira

"Azért hát jó lesz el nem bizakodni, hogy mi ilyen meg olyan zseniális nép vagyunk, akiknek csak bele kell fogni valamibe, s mindjárt sikerül. Ha kilenc esztendeig fekszünk is hortyogva a bundán, egyet kell ugranunk hipp-hopp, s mindjárt utolérjük Európát."

(Magyarország a hon neve,
hová lepottyantott a gólya,
népem nyilazva jött ide-
és máig sem szokott le róla,
a lovat eladták alóla,
mégis oly peckesen feszít,
minthogyha egész Európa
félné ma is nyílvesszeit.

E nyilazós - nyilas? – modor
híján találom idegennek
magam hazámban, hol a bor
eleve pimpósodva erjed.
Mert fabatkát sem ér a helyjegy
a kisiklott gyorsvonaton –
hiába ég a tűz, amelynek
nincs más terméke, csak korom.)

"...aki a szónoki éljeneket, a Ház tetszésmoraját már egyszer megkóstolta, rosszabb lesz az alkoholistánál, soha meg nem gyógyul, és okvetlenül visszaesik a szenvedélybe."

(A szája jár, amíg a sokaság ki
nem kaparja neki a gesztenyét,
amit megsütni s gyorsan felzabálni
percig se késik majd, ha trónra lép,

az ország sora légyen bár akármi:
ő meg nem rövidülhet semmiképp,
a koldus is az ő sokmilliárdnyi
használt növelve nyújtja ki kezét.

Mi csak legyintünk, újra elfogadván,
hogy légyen bár szabályszerű a kampány:
egyetlen lúd is disznót győzhet itt.

“Ékes” szavaival tele a kincstár,
tagadó választ bömböl akkor is már
mikor a kérdést még fel sem teszik.)

"Az irodalom nagyban és egészben a közepes írók kezében van, ezek tartják fenn jellegében és nívóján, meddő időszakokban, várván a megszületendő nagyokat, akik csak ritkán jönnek és többnyire egyenként."

(Hatalmas a gödölye sérelme:
bivalyszámba egy bivaly se vette,
a bivalyok - dölyfős, durva népség! -
gödölyénket gödölyének nézték.
Így a gödölyék apraja-nagyja
halált kiált minden gaz bivalyra,
bár helyére így se, úgy se léphet
híjával a bivaly erejének.

Ám gödölyénk buzgón panaszolja,
hogy a nyájnál csordább volt a csorda,
s kiküszöbölendő ezt a csorbát:
bérpulikkal oszlatná a csordát.
Így élünk a vén Pannóniában,
hol csárdánként háromszáz dudás van,
poklonként viszont csak kettő-három,
ám őket nem tartja senki számon.)

"Szent isten, micsoda forradalom az, ha a szerelem megjelenik. Mindenik érzék el akarja csikarni a többi négynek is a hatalmát. A szem tapintani mer, a kéz ízlelni tud, a száj látni akar, a szív hallani próbál."

(Vízben maradtál hát velem. Ma is
ott állunk, hogy legpörkölőbb a víz,
rám égeti formád a tó heve:
tested lehet csak testem bélyege.
Nincs semmi már, mit meg nem érhetünk:
megértük, hogy a víz is tűz nekünk,
ellentétébe fordult minden át,
nem érvényes a szín, csak a fonák,
tűz lett a víz és zene lett a csönd,
te rosszabb lettél, én pedig különb,
balzsammá lettek iszap-intrikák,
amikkel összekent a kinti láp.)

“Általában egész más volt a régi állam. Akkor abban mutatta a hatalmát, hogy minél többet tud adni másoknak, most abból excellál, hogy minél többet tud elvenni másoktól."

(Elvették tőlem a Himnuszt,
csak mert elénekelték.

Torkukkal beszennyezték.

Elvették magyarságomat,
mert maguk magyarnak mondták.
S ha ők a magyarok:
testvérebb a török meg az osztrák.

Elvették játszó kedvemet,
mert silány alakításért
követelték a tapsot.
Aminthogy a tetszés jelének vették,
ha a közönség szisszent, felmorajlott.

Elvették az életemet,
mert ifjúságom szép sólyommadarára
rút kányák bélyegét sütötték,
miközben füstifecskének hazudták
a maguk egerésző ölyvét.

Most itt állok az ország ajtajában,
hol valaha kopogtatnom se kellett,
állok a küszöbön, semmit sem érzek,
mert elfeledtették velem, hogyan kell
megörülni a hazaérkezésnek.)

Válasz

Ludikár Teréz üzente 11 éve

Szintén nagyon szeretem,és ezt az írását eddig még nem olvastam.Köszönöm,már ezért megérte idejönnöm!

Válasz

id.Csik József üzente 11 éve

Szervusz! Mindig a kedvenceim közé tartozott Mikszáth Kálmán. Ezért szeretném folytatni amit elkezdtél.

Így élt Mikszáth...

Mikszáth Kálmán 1847-ben született a Nógrád megyei Szklabonyán. Apja jómódú falusi birtokos volt, s egyben ô bérelte a helyi mészárszéket és kocsmát. Nemességükrôl is regéltek a családi legendák. Noha ezen csak az ô emlékezetük ôrködött, a levéltárak nem vigyáztak rá. Minthogy a határvonalon, a paraszti és az úri osztály mezsgyéjén élt a Mikszáth család, s ott élt a fiatal Mikszáth is. Együtt játszott a falusi gyerekekkel, hallgatta az öregek meséit. De módja volt rá, hogy tanulhasson. S így egyszer majd hangot is tudott adni mindannak, amit hazulról, a szülôföldrôl, a népbôl hozott magával.

Mikszáth ôsei többségükben tudományszeretô, klasszikus mûveltségû, tollforgató evangélikus papok, akik egyházi és történeti dolgokban egyaránt jártasak. Családi hagyomány, hogy látogatják a külföldi egyetemeket Wittenbergben, Halléban, Jénában hallgatták a teológiát, nevelôként bejutottak nemesi családokhoz is, ami szintén csak képzettségüket mutatja. Lelkészkedtek számos falu parokiáján, Gömör, Nógrád, Sáros megyében. Mûködésüket feljegyezték az egyházi anyakönyvek, hol pappá avatáskor, hol püspöki részvétellel történt beiktatásokkor. Mikszáth Dániel fôesperes a lutheránus egyház régi történeti könyvei szerint 40 évig lelkészkedett. Egy másikuk pedig a XVIII. században, 1780 körül 25 évig volt falusi lelkész.

A Rimaszombaton és Selmecbányán töltött diákévek után a kor kedvelt úri pályájára küldte a családi nagyravágyás: jogász lett Pesten. Anyja remélte, hogy fia így egyszer majd teljesíti becézett vágyát: szolgabíró, megyei úr lesz majd belôle. 1871-ben otthon, Nógrádban el is kezdte Mikszáth megyei pályáját: esküdt lett Balassagyarmaton Mauks Mátyás szolgabíró mellett. De csakhamar otthagyta hivatalát, egy gyarmati ügyvéd irodájában dolgozott tovább. 1873 nyarán megnôsült. Titokban, a család háta mögött megesküdött volt fônöke leányával, Mauks Ilonával. Tiltakozott ez ellen a házasság ellen a Mauks család. Ôk nem bíztak Mikszáthban. Hiszen nemcsak a megyénél, az ügyvédi irodában sem bírta ki soká. Egykedvûen dobott oda minden kínálkozó állást. Neki nem hivatal kellett, hivatása volt: író akart lenni. "Könnyelmû ember" - mondta ki róla az ítéletet a nógrádi dzsentri világ.

1873 végén fiatal feleségével együtt Pestre költözött. Megkezdte harcát az írói érvényesülésért.
Az 1873-78 között Pesten töltött öt esztendô Mikszáth életének legválságosabb idôszaka, jellemének, írói tehetségének, emberi és szellemi teherbírásának súlyos próbája. Derûs gyermekkorának, ifjúságának még az apró emlékeit is drága aranypénzre váltja mûveiben; ezt a korszakot babonásan elkerüli. Sebeket kaphatott, amelyeket még évtizedek múlva is fájdalmas volt érinteni. "Nem szerette fiatalkorunk szomorú idejét emlegetni" - emlékszik vissza felesége is. S ha mégis szóba kerültek, "másra terelte a beszélgetést".

1873 októberében hódítóként vág neki a pesti élet sûrûjének. "Eredeti hóbortja ez, ahogy meg akar élni a tollából" - hökkentette meg merészségével barátait is. Félig tréfásan maga is megjegyzi egyik írásában, hogy az életfenntartás szempontjából az írók és a királyok állnak a legmagasabb sorban, mint akiket az egész nemzetnek kell eltartania. Nem az író, hanem a kor gyengesége volt, hogy csak a király eltartására vállalkozott. Ez a korszak a magyar irodalomban a kísérletezés idôszaka. A régi eszmék, irányzatok már nem vonzanak, az újak pedig még születôben vannak. A kiegyezést követô csalódás nemcsak közéleti válsághoz vezetett, de az irodalomban is a kiábrándulást emelte uralkodó eszmévé. Mikszáth ebben a nyomasztó politikai, szellemi környezetben kísérli meg, hogy nevének irodalmi rangot, tehetségének elismerést, feleségének biztos anyagi helyzetet teremtsen.

A gyors sikert azonban az ô akarata sem bírta kidacolni. Ehhez nem volt elég a tehetség, értô és törôdô kor is kellett volna hozzá. S Mikszáth a kiegyezés korának Magyarországán élt. Hiába volt minden erôfeszítése. Elbeszélései jobbára nyomtalanul kallódtak el a szerkesztôségek asztalán. Elsô megjelent novellás kötetét nem vette észre a közönség. bizonytalan jövôjû, kétes lapokba írogathatott csak filléres cikkeket. Feleségétôl el kellett válnia. A kilátástalanság s az egyre jobban szorító nyomor kényszerített rá.

1878-ban újságíróként Szegedre került. S itt, a nagyalföldi polgár-paraszt városban magára talált. Szerették, megbecsülték.
Szeged és Mikszáth kapcsolata termékenyítô, ösztönzô, újjáformáló találkozás volt. 1878. augusztus elsején érkezett Szegedre szegényesen, megviselten. Amikor a pályaudvaron csomagjáról kérdezôsködtek, némi malíciával a zsebébe hozott két inggallérra mutatott: "Íme a kofferem."

Mikszáth közel 3 évet töltött a városban, bár átmeneti állomás volt életében, írói pályáján mégis sorsfordulót, korszakos változást jelentettek a szegedi évek. "Innen kezdve jól ment dolgom, írhattam kedvemre, senki se korlátozott, senki sem mondta: ezt szabad, ezt nem szabad írni, ez alapította meg szerencsémet. Írtam, ami éppen jólesett, közben megszerettem a szegedieket, ôk pedig engemet." - A vidéki újságíró szerencséje, hogy saját birodalma, szabad vadászterülete az egész lap.

Itt egy egészen másfajta paraszti világ nyílik meg elôtte, a misztikummal töltött, babonás, naiv nógrádi faluval szemben ez a paraszti élet ridegebb, keményebb. S ô itt mégiscsak kívülálló, s szinte néprajztudósi alapossággal mélyedhet el a különbözô típusokban...

Mikor 1881-ben visszatért Pestre elôször egy népszerû hetilap, az Ország-Világ segédszerkesztôje lett. Valójában ugyanabba a szegényes szállóba tért vissza, ahonnét Szegedre elhívták. Ô maga így emlékszik vissza ezekre a napokra: "Az irodalmi viszonyok azonban rosszul festettek. Micsoda nagyurak most a fiatal írók mihozzánk képest. Akkor írtam A jó palócok egyes novelláit, és kaptam értük egyenként öt forintot. Pepecseltem pedig némelyiken tíz napig. Kerestem tehát naponként az irodalommal tíz krajcárt." - Egyik barátja így emlékszik vissza ezekre a napokra: "Legtöbb bajunk volt Mikszáth Kálmánnal, aki akkortájt írogatta A jó palócok legszebb darabjait. Többnyire mindig késôbb hozta el egy- egy kéziratát, mint ígérte, mert nagyon fázott odújában. Némelyik kis remekét: A bágyi csodát, a Filcsik históriáit háromszor is átírta."

A fordulatot Mikszáth életében az jelentette, hogy egy néhány éve alakult, népszerû újság, a Pesti Hírlap egyik napról a másikra újságírók nélkül maradt. Az újságírók összevesztek a kiadóval és kiléptek. 1881 májusában ezért szerzôdtették Mikszáthot a Pesti Hírlaphoz, melynek azután évtizedeken keresztül munkatársa maradt.

A másik nagy esemény életében, hogy 1881 augusztusában megjelent a Tót atyafiak címû novelláskötete, négy korábban már különbözô lapokban közreadott elbeszéléssel. Mikszáth szinte egyik napról a másikra híres író lett. A lapok tele voltak a kötet magasztalásával, mindenki az eredeti írói hangot dícsérte, neves külföldi szerzôkkel mérték össze. A stílusában legközelebb álló világhírû amerikai íróhoz hasonlítva, magyar Bret Harte-nak nevezték.

Amikor következô novelláskötete, A jó palócok, 15 kisebb elbeszélés megjelent 1882 januárjában, az írói hírnevét végleg megalapozta. A lapok versengtek a kézirataiért.

A késôi jóvátételt is megadta az élet: hétévi különélés után, 1883-ban, újra megesküdött volt feleségével, Mauks Ilonával. Tehetsége elôtt nemcsak a közönség, meghódolt a hivatalos Magyarország is. 1887-ben képviselô lett, s az maradt élete végéig. Megkapott minden külsô elismerést. A 80-as évektôl kezdve nyugodt, derûs, kiegyensúlyozott volt az élete. Eseménytelensége jelezte békéjét.

Mikszáth azonban nemcsak nagy tehetség volt, nagy volt embernek is. Egyéni sorsánál jobban izgatta népéé, nemzetéé. Élete felszíni nyugalma épp ezért a lélek belsô útját nem tükrözte vissza. Arról a mûvei vallottak. S itt nem a fények nôttek, az árnyak sokasodtak meg. Mindjobban elkomorult a kezdetben derûs mikszáthi hang. Holott mint író, Jókai nyomán indult. A romantikus mesét, a felhôtlen idillt, a könnyed, áttetszô humort szerette. Késôbbi mûveiben azonban a villanó, vidám színek mindinkább csak a felszínen játszottak már. Mögöttük a mélyben ott sötétlett a lélek szomorúsága. A kor kényszerítette rá, hogy megváltoztassa hangját.

A kiegyezés korának félfeudális Magyarországa a maga idôszerûtlen, bomló társadalmi berendezkedésével kihívta maga ellen a jobbak bírálatát. S Mikszáth közéjük tartozott. Jó szeme volt, gondolkodva élt: az élet egyre növekvô megbetegedése nem kerülte el a figyelmét. Mûvei híven tükrözték vissza az úri- nemesi társadalom fokozódó erkölcsi-szellemi züllését, belsô szétesését. A valóságot írta: ítéletet kellett mondania. A kritikai realizmus lett a módszere. Nagy kritikai realista regényei (Beszterce ostroma, Az új Zrínyiász, Különös házasság, A Noszty-fiú esete Tóth Marival, A fekete város) a leleplezô gúny, a szatíra fegyverével segítettek az idônek. Bomlasztották azt a világot, amelyet már halálra ítélt a történelem. Az ember tiltakozott bennük egy mindjobban elembertelenedô világ ellen.

Válasz

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu