Úgy tudni, meggyőző és hiteles püspök volt, aki az imádságot és a lelkészséget össze tudta egyeztetni a jótékonysággal. Időszámításunk után 397-ben hunyt el.

Régen ezt a napot tartották az emberek a télkezdetnek. Ezen a napon fejezték be a mag és a szőlőszüretelést és elkezdődik a disznóvágások ideje. A 6. században ettől a naptól kezdődött a karácsonyig tartó ádvent. Ma már csak egy kis fényecske az ádvent előtt a nagy téli sötétségben. Az ünnepi étel a sült liba volt.

Erre a napra esett a germánok hálaadó ünnepe a jó termésért, akik ebből az alkalomból többnyire libaáldozatot mutattak be az isteneknek.
Hitük szerint ilyenkor Wotan fehér lovon átlovagolt a vidéken, s nyomában mindenkinek bőséges ennivaló jutott az asztalára, amit az elkövetkezendő év kedvező előjelének tekintettek. De rómaiaknál e napon Aesculapius ünnepe volt, amikor libát tálaltak fel az asztalra. Aesculapiust az orvostudomány, a megújhodó élet isteneként tisztelték, ezért áldoztak neki az evés-ivás örömeinek adózók. Mindez a hagyomány tovább élt a Márton-napi lúd fogyasztásának szokásában

Márton Savaria külvárosában született 316-ban vagy 317-ben A legenda szerint besorozták a római hadseregbe. Nemcsak vitézségével tűnt ki, hanem jóságával, a betegek és a szegények iránti részvétével is.

A legenda szerint egyszer Amiens városkapujánál télen megpillantott egy didergő koldust, s annyira megszánta, hogy köpönyegét levéve kettéhasította, s felét odavetette a szűkölködőnek. Ezután éjjel álmában megjelent neki Jézus, és tudomására hozta, hogy koldus alakjában vele tett jót.

A látomás hatására tizennyolc éves korában megkeresztelkedett, s húszévesen elhagyta a katonai pályát. Poitiers püspökéhez, Szent Hilariushoz csatlakozott, aki rövidesen kisebb egyházi méltósággá nevezte ki. Ezután hazatért, hogy a keresztény hitet terjessze. Később visszatért a franciaországi Poitiers-be, ahol kolostort alapított. 371 körül a nép és a papság Tours püspökévé választotta. Mint püspök továbbra is szigorú, önmegtartóztató életet élt, ő építette a város első keresztény kápolnáit, s a hagyományok szerint emberszeretete, jósága, irgalmassága, egyszerűsége, igazságossága, és kiváló szónoki képességei nagyon népszerűvé tették. Tours-hoz közel, Candes-ban halt meg 397 és 401 között.

Libák Márton napon

Márton nem vágyott a püspöki rangra. Inkább elbújt rajongói elől, remete szeretett volna lenni. A polgárok azonban mindenfelé keresték. Végül a libák közé menekült az istállóba. Ahogyan azonban a libák meghallották az emberek közeledését, gágogni kezdtek. Erre az emberek kinyitották az istállóajtót, a libák pedig elárulták Márton rejtekhelyét. Így ő is belenyugodott a közakaratba, s a libák közbenjárásával elfogadta a püspöki széket.

November 11-én, Márton napján szokták a hizlalt ludakat levágni és megsütni. Szent Márton napja valaha az óév utolsó ünnepe volt. Ekkorra már hordókba került az újbor, bezsákolták a kamrákba a lisztet, a betakarított terményt. Véget értek a mezőgazdasági munkák, elszámoltak uraiknak a jobbágyok, megfogadták az új pásztorokat. A házasemberek a disznótorokra, a kisgyermekek pedig a tél örömeire készülődtek, mert a népi hagyomány úgy tartja, rendszerint ilyenkor esik le az első hó.

Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. Úgy tartották, minél többet isznak, annál több erőt és egészséget isznak magukba. Ilyenkor már le lehet vágni a tömött libát. “Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” – tartották. A liba csontjából az időjárásra jósoltak: ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor sáros. Az aznapi időből is jósoltak: “Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Egy kalendáriumi regula szerint: “Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.” “A bornak szent Márton a bírája” – tartja a mondás, azaz ilyenkor iható az újbor, más jelentése szerint az őszi időjárás dönti el, hogy milyen lesz a bor.