Kovács András:

   Deres  ágaikkal  dermedten  álltak az útmenti fák: némán őrizték a fagyos
csendet.  A  dombokkal,  erdőkkel  körülölelt  kis  falucska  kéményei vígan
pöfékelték   szürke   füstjüket   a   metszően   tiszta   levegőbe.  A  pára
kristályfüzérré  változott,  s  egy  láthatatlan  kéz a legszegényebb házikó
udvarán magasodó fenyőfa ágaira fűzte. Egész nap fagyott. Déltájban aztán az
ólmos  felhőkből  hullani  kezdett  a hó, és néhány óra elteltével már puha,
fehér takaró borította az egész völgyet.

   Ahol a falucska véget ért, s a kavicsos út az erdő homályába veszett, ott
állt  az  a  kicsiny  házikó,  melyben  a  kis  árva  Jankó éldegélt jóságos
nagyapjával: Senkijük sem volt egymáson kívül és nagyon szegények voltak.

   Szenteste  napján  a konyhában kályha duruzsolt, ők a barátságos melegben
kis bölcsőt faragtak Jézuskával. Amikor elkészültek megszólalt Jankó:

   - Nagyapó, most már van Jézuskánk, de még nincsen karácsonyfánk, ami  alá
odatehetnénk.

   - Teringettét,  igazad  van.  - kapott a fejéhez nagyapó - Nosza,  öltözz
hamar!  Induljunk  gyorsan  az  erdőbe  mielőtt a nyakunkra esteledik. Jézus
születése  napján  azért mégsem maradhatunk karácsonyfa nélkül. Biztosan jut
nekünk is egy kicsiny fácska.

   A  hóesésben  nekiindultak  az erdőnek. Hamarosan úgy néztek ki, mint két
hóember.

   - No,  nézd  csak - mutatott nagyapó egy kis fenyőfára mutatva -, hát  ez
meg hogy kerülhetett ide a sok tölgy közé?

   - Ne hagyjuk itt! Vigyük haza, hisz majdnem olyan árva, mint én.

   Nagyapót meghatotta a kisfiú kérése. Bár a föld nagyon kemény volt, mégis
ügyesen sikerült tövestől kiemelni a fát.

   - Most már nekünk is lesz igazi karácsonyfánk! - lelkendezett Jankó.

   Alig  léptek  néhányat, amikor erőtlen, csipogó hangra figyeltek fel. Egy
kis  madár próbált szabadulni a galagonyabokor tövises ágainak szorításából.
Fent, a fészek melegéből ijedten nézték társai.

   - Nagyapó, segítsünk neki!

   Lassan,  óvatosan  emelték  ki  szúrós fogságából a kis madarat. Alaposan
elfáradt, kicsiny szive már alig kalimpált, a szárnyait sem bírta megemelni.

   - Na,  most  mi  legyen,  Jankó?  - tette fel a kérdést nagyapó - Ha  itt
hagyjuk megfagy a hideg havon, vagy róka viszi el...

   - Tudom  már  -  derült  fel  Jankó  -,  felviszem  a fészkébe, ott  majd
vigyáznak  rá  a  többiek. Azzal - nagyapó helyeslő pillantásaitól kísérve -
belső  zsebébe,  közvetlenül  a  szíve  fölé  csúsztatta  az  elgyötört  kis
jószágot.   Óvatosan   kezdett  fölfelé  kapaszkodni.  Mikor  már  csak  egy
karnyújtásnyira  volt  a  fészektől,  megállt  és  gyöngéden  belehelyezte a
madarat.

   Vidáman  indult lefele. Ám lába alatt váratlanul ág reccsent. Gyorsan egy
vastagabb  felé  kapott,  de  már  túl  későn. Nem érte el. A tüskés bokorba
huppant.  Nagyapó  rémülten  ugrott,  hogy  elkapja. Szerencsére nem történt
komoly  baj,  csupán a ködmönke bánta, mert azt bizony a tövisek összevissza
szabdalták.

   - Nem fáj semmid? Nem ütötted meg magad?

   - Nem. - felelte szipogva.

   - Akkor miért sírsz? Mi a baj?

   - Hát,  csak  ez...  -  mutatott  zokogva  szakadt  kabátkájára - Rongyos
ködmönkében  hogy  köszöntsem  a  kicsi  Jézuskát?  Hogy  menjek  az  éjféli
szentmisére, hogy kerüljek a kicsiny Király színe elé?

   - Elég  csúnyán  elszakadt az igaz, de te sokkal rosszabbul is  járhattál
volna.   Örülj,  hogy  ép  bőrrel  megúsztad.  Különben  is,  igazi  hősként
viselkedtél, hisz megmentetted egy gyönge kismadár életét. Ezt az Égi Király
is  meg  fogja  érteni.  Hidd  el:  őt nem a külsőd fogja érdekelni, hanem a
szíved. A ködmön miatt pedig ne búsúlj, majd én megfoltozom.

   Mire  hazaértek,  bizony már egészen rájuk esteledett. A fácskát egy nagy
virágcserépbe állítva a szoba közepén, egy asztalra tették. Igaz, nem voltak
csillogó  díszek  - csupán néhány színespapírba csomagolt dió, egy-két piros
alma  és  három  szál  gyertya  -,  mégis nagyon szép karácsonyfa lett a kis
fenyőből.  Alatta  pedig  ott  mosolygott  a  fából  faragott  kicsi  Jézus.
Karácsonyi dalokat énekeltek, s közben nagyapó megfoltozta a kis ködmönt. Az
idő gyorsan elröppent. Lassan indultak az éjféli misére.

   Lábuk  alatt  megcsikordult  a  hó,  a  harangok  pedig csengtek-bongtak,
visszhangzott  belé  az  egész  völgy. A templom fényei hívogató melegséggel
áradtak a fagyos éjszakába. Száz és száz torokból szállt ég felé a Gloria...

   Egy  darabig  Jankó  is  énekelt,  ám a szentbeszéd alatt elszenderedett.
Álmában  angyalok  jöttek  érte,  karjaikba  vették és egyenesen a betlehemi
barlangistállóba  röpítették.  Az  egyszerű,  szegényes istálló láttán Jankó
nagyon elcsodálkozott:

   - Ó,  te  kicsiny  Gyermek, Isten szegénykéje! Gyalulatlan deszka  jászol
lett  a  bölcsőd? Finom selyem helyett durva szalma a takaród? Hisz te éppen
olyan  szegény  vagy  mint  én.  Nekem  sincs semmim. Apátlanul, anyátlanul,
jóságos  nagyapómmal  élek. Rajta kívül senkim sincs e földkerekén. De azért
ajándékot  én  is  adok  neked:  rád terítem ködmönkémet, hogy ebben a hideg
istállóban  meg  ne  fázz.  Nem  szép  az  igaz,  tudod,  leestem a fáról...
Meglátod,jó   meleg  lesz.  -  azzal  foltozott  ködmönkéjével  betakarta  a
Kisdedet.  Ebben  a pillanatban vette észre a délutáni kismadarat, amint ott
repdesett a jászol felett. Szívét boldog melegség járta át.

   - Jézuska madara - mondta Szent József mnsolyogva -, neked köszönheti  az
életét.

   A  Boldogságos  Istenanya  szelíden  megsimogatta  a kisfiú fejét, és így
szólt hozzá:

   - Te  adtad  a  legszebb  ajándékot  a  fiamnak.  Ne  félj, kicsi  Jankó,
jóságodért  elnyered  jutalmad.  Aki  ilyen nagy ajándékot tud adni, annak a
szíve  nagyon  gazdag.  Vigyázz  szíved  gazdagságára,  mert  most már te is
kincset hordozol: az Égi Király kincsét.

   Jankó,  ahogy  ott  térdelt a barlangistálló hideg kövén, hirtelen nagyon
könnyűnek  érezte  magát.  Legszivesebben  szívére  ölelte  volna  az  egész
világot. De sajnos az álom itt véget ért.

   - Te  aztán jól elbóbiskoltál. Végig aludtad a  szentmisét. - köszöntötte
szelíd korholással ölében ébredező unokáját nagyapó.

   - De  én a  Jézuskánál voltam, csak most nagyon fázom. - válaszolt boldog
álmossággal Jankó.

   - Mindjárt hazaérünk. A meleg szobában jó lesz beszívni a fenyő illatát.

   - Nagyapó, én akkor lennék a legboldogabb, ha abból a nagyon szép álomból
legalább egy icipici a mi szegény otthonunkban is valóra válna.

   Nagyapó  elszomorodott,  most  fájt neki a nagy szegénység, hisz semmivel
sem  tudta  megajándékozni  szegény kis árva unokáját. Szótlanul lépdeltek a
havas utcán.

   Amint  hazatérve  beléptek  a  házba,  alig  akartak hinni a szemüknek: a
fácska  csodaszép  díszekben  ragyogott. A kopottas szoba meghitt karácsonyi
fényben  tündökölt.  A fa alatt pedig egy vadonatúj ködmönke várta gazdáját.
Még  egy zacskó pipadohányt is találtak nagyapó nem kis örömére. Az asztalon
finom kalács illatozott...

   - Itt jártak az angyalok! - ujjongott örömében Jankó - Hiszen megmondta a
jóságos  Szűzanya: "Elnyered jutalmad." Ó, nagyapó, ilyen boldog még sohasem
voltam!

   Szegény  nagyapó  még  mindig  nem akart hinni a szemének. Egyre csak azt
ismételgette:

   - Ugye, mindig mondtam, hogy a karácsonyi Kisded a szegények barátja.

   Megindult  szívvel énekelte, most már nagyapó és unokája is: "Mennyből az
angyal  lejött  hozzátok..."  Közben kint békésen hullt a hó, fent, az égből
mosolyogva néztek a földre az angyalok...