Volt egyszer közel két és fél méter magas Buddhát ábrázoló betonszobor Bankok közepén. Nem számított igazi műalkotásnak, és az emberek sem tisztelték vallási jelképként. A turisták gyakran a talpazatán hagyták üres üvegeiket, nekidőltek, amíg filmet cseréltek a fényképezőgépükben, vagy egyszerűen figyelemre sem méltatták.
Aztán úgy negyven évvel ezelőtt egy buddhista szerzetes a templomba vitette a szobrot. Szállítás közben a szobor megsérült, megrepedt és betondarabok estek le róla. Ekkor a szerzetes észrevett valamit: valami fényeset a beton alatt. Némi segítséggel addig bontotta a betont, amíg elő nem bukkant a világ legnagyobb aranyszobra!
A szobor belül volt értékes! És ez az érték mindig is ott rejlett benne!
Klasszikus eset. Hányszor maradunk le jelentős dolgokról… hányszopr voltunk vakok a szépségre… és hányszor hagytuk elmenni a lehetőséget? Mindannyian ismerünk embereket, akiket látszólag vastag betonpáncél borít, de belül aranyból vannak. Nem kizárt, hogy mi magunk is ilyenek vagyunk.

Isten minden embert egyedülálló tehetséggel és képességekkel ajándékozott meg. Az életben az egyik legnehezebb feladat kialakítani és fenntartani egy egészséges és pozitív képet önmagunkról – tisztelni azt, amink van és akik vagyunk. Emberek milliói élik szegényes önképpel az életüket, mert nem értékelik mindazt ami bennük rejlik. Kizárólag külső hibáikra koncentrálnak, nem pedig a belső gazdagságukra.