Csaknem ezer évvel ezelőtt élt, mégis, ma is mindenki ismeri őt, a ferences rend megalapítóját és szentjét, az olasz költőt, kinek alázatossága és minden teremtmény iránti szeretete máig példaértékű maradt.

Az egykori olasz szerzetes, a Ferencesek szerzetesrend megalapítója Giovanni di Bernadone néven született, 1181 Január 12-én, és eleinte egyáltalán nem szent életéről volt ismeretes.

Édesapja Pietro Bernardone posztókereskedő, Assisi leggazdagabb embere volt. Édesanyja Pika, pedig egy finom lelkű, művészetkedvelő, francia származású asszony. A fiú születésekor édesanyja a János nevet adta, majd mikor apja hazatért, mégis inkább a Ferenc mellett döntött. Hiszen a Jánossal ellentétben, a Ferenc név a gazdagság, a kényelem, a társasági ember, a nemes udvari magatartás tulajdonságait foglalta össze.

A fiú, ahogy cseperedett, meg is felelt a társasághoz való ragaszkodásnak, hiszen idejét alig vesztegette iskolai tanulással, inkább a mulatozásnak élt, és ez ifjúkori léhaságait apja szó nélkül finanszírozta is. A férfivá serdült Ferencet azonban sem az üzleti élet, sem a tanulás nem vonzotta. Nem úgy a katonáskodás: részt vett több háborúban, többször megsebesült. Az egyik ilyen alkalom aztán gyökeresen megváltoztatta az életét.
Épp Perugiában volt fogságban - az assisiek ugyanis háborút viseltek Perugia ellen -, amikor "magasabb rendű dolgokról" kezdett gondolkodni: lovag akart lenni, s már nem a pénz, hanem a dicsőség és a hírnév vonzotta. Ennek érdekében lóháton járta a vidéket, és akkor egy leprás megsegítése után gyakran látogatta a leprás-házat is.
Életmódját is lényegesen megváltoztatta: a csendet kereste, hogy imádkozzék, elzarándokolt Rómába, belső sugallatokhoz kezdett igazodni, ruháját elcserélte egy ottani koldussal.

Ezek után nem kerülhette el a világgal, elsősorban az apjával való összeütközést sem. Spoletoi betegsége idején egy látomásában megjelent előtte Jézus Krisztus, aki felszólította, forduljon vissza. Amikor hazatért, és szülei a kiéhezett, ápolatlan emberben felismerni vélték fiukat, apja a pincébe zárta, de persze anyja kiszabadította. Apja tulajdon fiának feljelentésétől sem riadt vissza, hogy visszaperelje tőle pénzét. A nyilvános tárgyalás azonban meghökkentő módon zárult: a fiú levette ruháját, és erszényével együtt a püspök lába elé tette,.
Ferenc ezután nem törődve azzal, hogy apja kitagadta, rendbe hozatta a Monte Subinco-i bencés szerzetesek Assisi közelében lévő templomát, és szegénységet hirdető követőivel, és egy rendalapítási kérelemmel III. Ince pápához fordult, aki ezt meg is adta. Eleinte nem volt könnyű bizonyítania változását, de amikor sikerült, közszeretetnek örvendett. Amikor megérkezett egy városba, zúgtak a harangok, örvendeztek a férfiak és az asszonyok, a gyermekek pedig tapsoltak örömükben. Egyre többen akartak csatlakozni hozzá. Olyankor felütötte a Szent Miklós-templom oltárán lévő evangéliumos könyvet, és erre a helyre talált: "Ha tökéletes akarsz lenni, amid van, add el és oszd szét a szegények között". Akkor felkiáltott: "Testvérek! Ez a mi életünk! Ez a mi regulánk! Menjetek hát, és tegyétek meg amit halottatok! Ez 1209. április 15-én történt. Ez a nap a Ferences rend születésnapja.

Az "assisi bűnbánók" végtelen türelme hamarosan felkeltette az emberek figyelmét. Vidámak voltak, és nagyon figyelmesek egymással. Ezért sokan döntöttek úgy, hogy elajándékozzák vagyonukat, és csatlakoznak a rendhez. Néhány év múlva már ötezerre nőtt a ferences testvérek száma. Ekkor Ferenc első tizenkét tanítványával útnak indult, és Rómában III. Ince pápától jóváhagyást kapott közössége számára.

A rend a szegénység erényén alapult és Ferenc halála után a közösségek gyorsan szaporodtak Itáliában, de misszióik eljutottak Angliába, spanyol, német és magyar földre is.

Magyarországon először a XIV. században íródott Jókai-kódexben jegyezték le tetteit: prédikált a madaraknak, megszelídítette a városban garázdálkodó gubbiói farkast, testén viselte Krisztus sebeit. A legenda szerint 1224-ben stigmája lett, szentté 1228-ban avatták.

Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tied a dicséret, dicsőség és imádás,
És minden áldás.
Minden egyedül téged illet, Fölség,
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

Áldott légy, Uram, s minden alkotásod,
Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
Aki a nappalt adja és aki reánk deríti a te világosságod.
És szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes:
A te képed, Fölséges.

Áldjon, Uram, téged Hold nénénk és minden csillaga az
égnek; Őket az égen alkotta kezed fényesnek, drágaszépnek!
Áldjon, Uram, tégedet Szél öcsénk,
Levegő, felhő, jó és rút idő,
kik által élteted minden te alkotásodat.

Áldjon, Uram, tégedet Víz húgunk,
oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

Áldjon, Uram, Tűz bátyánk;
Vele gyújtasz világot éjszakán.
És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,
Ki minket hord és enni ad.
És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat.

Áldjon, Uram, téged minden ember, ki szerelmedért másnak
megbocsát. És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
Aki elől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
És boldogok, aki magukat megadták a te szent akaratodnak,
Második halál nem fog fájni azoknak.

Dicsérjétek az Urat és áldjátok,
És mondjatok hálát neki,
És nagy alázatosan szolgáljátok.

Aki a mennyekben vagy: az angyalokban és a szentekben;
te világosítod meg őket tudásukban,
mert te vagy, Uram, a fényesség;
te gyújtasz szeretetre, mert te vagy, Uram, a szeretet;
te töltöd el őket bentlakásod által boldogsággal,
mert te vagy, Uram, a legfőbb jó, az örök,
akitől minden jó ered s aki nélkül semmi jó nincsen.

Szenteltessék meg a te neved:
ragyogjon föl bennünk a te ismereted,
hogy felismerjük, milyen a te jótéteményeid szélessége,
ígéreteid hosszúsága, fönséged magassága
és ítéleteid mélysége,

Jöjjön el a te országod:
hogy te uralkodjál bennünk kegyelmeddel
és vezess bennünket a te országodba,
ahol színed látása homálytalan, szereteted tökéletes,
barátságod boldogságot árasztó, élvezésed örökké tartó.

Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is:
hogy teljes szívünkből szeressünk téged és
szüntelenül reád gondoljunk,
hogy teljes lelkünkből mindig utánad sóvárogjunk,
hogy teljes elménkből minden szándékunkat
feléd irányozzuk és mindenben a te tiszteletedet keressük
s hogy végül minden erőnkből minden képességünket,
lelkünk és testünk minden rezdülését
a te szereteted szolgálatára fordítsuk és semmi másra;
felebarátainkat úgy szeressük, mint önmagunkat,
erőnkhöz képest iparkodjunk
mindenkit szeretetedre gyullasztani,
mások szerencséjén nem kevésbé örülni, mint a magunkén,
szerencsétlenségükben pedig részvéttel lenni irántuk,
és senkit meg nem bántani.

Mindennapi kenyerünket:
a te szerelmes Fiadat, a mi Urunk Jézus Krisztust,
add meg nekünk ma:
annak a szeretetnek emlékezetére, megértésére és
tiszteletére, mellyel irántunk viseltetett,
és azokéra, amiket érettünk mondott, tett és szenvedett.

és bocsásd meg vétkeinket:
a te kibeszélhetetlen irgalmasságodért,
szerelmes Fiad szenvedésének erejéből,
s a Boldogságos Szűz és minden választottak érdeméért és közbenjárására.

Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek:
és ha nem bocsátunk meg valamit egészen, add, Uram,
hogy teljesen megbocsássunk;
add, hogy az ellenséget igazán szeressük,
s érettük nálad buzgón közbenjárjunk,
senkinek rosszért rosszal ne fizessünk,
s azon legyünk, hogy benned mindenkinek hasznára legyünk.

és ne vígy minket kísértésbe:
se burkoltba, se nyilvánvalóba,
se váratlanba, se tartósba.

De szabadíts meg a gonosztól:
a múlttól, a jelentől és a jövendőtől.
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek. Ámen.