Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. - Hanva, 1868. július 30.) magyar költő, a népi-nemzeti irányzat egyik legjelentősebb képviselője, az MTA levelező tagja (1858). Beletartozik a híres költői (Petőfi-Tompa -Arany) triumvirátusba.

Csizmadia gyermekeként született. 1832 őszén került a sárospataki kollégiumba, ahol mint szolgadiák tanult. 1838-tól 1844-ig végezte felsőbb tanulmányait: bölcsészetet, jogot és teológiát. Tanulmányai befejezése után református lelkész lett.

Petőfi Sándor hatására fokozott érdeklődéssel fordult a népköltészet felé. 1845. decembertől 1846 késő tavaszáig Pesten tartózkodott. Petőfi felvette az általa szervezett „Tízek Társaságá”-nak tagjai közé. Petőfivel való barátsága azonban 1848-ban megszakadt.

Népregék és mondák című verseskötete (1846) jelentős sikert aratott. 1847-ben a Kisfaludy Társaság tagjául választotta. Az 1848. márciusi forradalom után indult Nép Barátja (Vas Gereben és Arany János lapja) munkatársa volt. A szabadságharc alatt tábori papként szolgált a honvédseregnél.

1851. szeptembertől haláláig Hanva község lelkipásztora. 1852-ben egyik hazafias verse miatt letartóztatták, s vizsgálati fogságban tartották. Arany Jánoshoz élete végéig szoros barátság fűzte. Pár hónappal halála előtt az MTA nagydíjjal jutalmazta költői munkásságát. Életének két legsikeresebb műve: A madár fiaihoz és a Gólyához című művek.  

  Kétségtelen, hogy ugyanúgy a népi ihletettségű költők közé tartozik, mint Petőfi vagy Arany. Eredetiségben vagy költői erőben azonban elmarad a nagy barátok mögött. De az is kétségtelen, hogy mérhetetlenül egyénibb és jelentékenyebb költő, mint a Petőfi- és Arany-epigonok áradata. Van egy sajátosan egyéni hangja, amely onnét származik, hogy nem a romantikához fűzik a hagyományok, hanem a szentimentalizmushoz. Ugyanazok az eszmék lelkesítik, mint nagy barátait, osztályélménye is hasonló, ő még azoknál is mélyebbről érkezett, de nincs meg benne sem Petőfi politikai tisztánlátása és egyértelműsége, sem Arany elméleti felkészültsége és művészi tudatossága. Viszont van benne egy olyan érzékenység, árnyalatok iránti érzék, amely már-már a későbbi modern költőkre emlékeztet. Korai költeményeiben a népköltészet üdesége hat, a végsőkben a hangulatok árnyaltsága, a verssorok zenei hatása. Túlérzékenységét a maga kora észre sem vette, csak a népi hangvétel egészségét érzékelték.  

A fiatalabb generáció talán már nem is ismeri Tompa Mihály (1817-1868) református pap-költõ verseit. Azok között is az egyik legszebb az itt közölt A gólyához címû. A költõ szívéig ért a szabadságharc és mély csalódásnál csak hazaszeretete és hite volt nagyobb.  

A madár, fiaihoz     

  Száraz ágon, hallgató ajakkal   

Meddig ültök, csüggedt madarak?   

Nincs talán még elfeledve a dal,   

Melyre egykor tanitottalak?!   

Vagy ha elmult s többé vissza nem jő  

A vig ének s régi kedvetek:   

Legyen a dal fájdalmas, merengő,   

Fiaim, csak énekeljetek!   

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken   

Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:   

S ti hallgattok? elkészültök innen?   

Itt hagynátok bús anyátokat?!   

Más berekben máskép szól az ének,   

Ott nem értik a ti nyelvetek ...   

Puszta bár, az otthonos vidéknek,   

Fiaim, csak énekeljetek!   

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan   

Lomb- s virággal gazdag tájirúl;   

Zengjétek meg a jövőt, ha majdan   

E kopár föld ujra felvirúl.   

Dalotokra könnyebben derül fény,   

Hamarabb kihajt a holt berek;   

A jelennek búját édesitvén:   

Fiaim, csak énekeljetek!     

A bokorban itt az ősi fészek,   

Mely növelte könnyü szárnyatok;   

Megpihenni most is abba tértek,   

Bár a fellegek közt járjatok!   

S most, hogy a szél összevissza tépte:   

Ugy tennétek, mint az emberek?   

Itt hagynátok, idegent cserélve ...?    -

Fiaim, csak énekeljetek!

A GÓLYÁHOZ  

Megenyhült a lég, vídul a határ,

S te újra itt vagy, jó gólyamadár!

Az ócska fészket megigazgatod,

Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.  

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak

Csalárd napsúgár és síró patak;

Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,

Az élet fagyva van, s megdermedett.  

Ne járj a mezõn, temetõ van ott;

Ne menj a tóra, vértõl áradott;

Toronytetõkön nézvén nyughelyet,

Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.  

Házamról jobb, ha elhurcolkodol,

De melyiken tudsz fészket rakni,

hol Kétségbeesést ne hallanál alól,

S nem félhetnél az ég villámitól?  

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;

Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.

Neked két hazát adott végzeted;

Nekünk csak egy C volt! az is elveszett!  

Repülj, repülj! és délen valahol

A bujdosókkal ha találkozol:

Mondd meg nekik, hogy pusztulunk,veszünk,

Mint oldott kéve,széthull nemzetünk...!  

Sokra sír, sokra vak börtön borul,

Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;

Van aki felkél, és sírván, megyen

Új hont keresni túl a tengeren.  

A menyasszony meddõségért eped,

Szüle nem zokog holt magzat felett,

A vén lelke örömmel eltelik,

Hogy nem kell élni már sok ideig.  

Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!

Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:

A kidült fában õrlõ szú lakik...

A honfi honfira vádaskodik.  

Testvért testvér, apát fiú elad...

Mégis, ne szóljon errõl ajakad,

Nehogy ki távol sír e nemzeten:

Megútálni is kénytelen legyen!

ŐSSZEL.

Az ősz nyájas verőfényén ülök,
Körültem sárga, száraz lomb zörög;
  Oly jó ittkünn nekem!
  A természetnek hervadása

Beszél lelkemnek csendesen.

Sápadt vagyok, mint az ősz s hallgatag,
Nem érzek én sem mély fájdalmakat;
  S mig bús szellő susog
  S nyájas sugár dereng az őszben:

Ajkam sohajt, - és mosolyog.

Mig jő-megy lelkemen a gondolat:
Szakasztok kisded őszvirágokat;
  S végök lesz hirtelen
  Sovány, hosszúkás ujjaim közt...

Hideg, nagyon hideg kezem!

Ah, mért is ilyen hosszu életünk?
A hatvan, nyolcvan év minek nekünk?
  Sokáig élni öröm-é:
  Ha bánat, kétség, fájdalom van

Szurkálva perceink közé?

Jobb volna az éveknek csak fele,
Zavartalan öröm közt telve le;
  Hogy élet és kebel
  Fényes piros lángban, miképen

A fáklya, ugy lobogna el;

De égő fáklya nem vagy, életem!
Ugy sápadok meg én is csendesen,
  Mint ágon a levél...   

Ah, a természet haldoklása

Lelkemmel titkosan beszél!

Szeretlek!

Szeretlek, mint a lelkemet! te vagy
Világom, életem!
S annyi édes jel, hogy viszont szeretsz
Nem hagyja kétlenem!

A légben múltunk szép viráginak
Kísér még balzsama;
S az érzelem, minő felgyúlt akkor,
Oly hév, oly tiszta ma!

Mosolygasz...! tudom, mit tesz e mosoly:
Mily szép, gyöngéd szavak!
S szíved nem érti, mint fér össze, hogy
Szeretlek - s kínzalak!

Hogy egymástól, forró érzelmivel
Szívünk nem távolog:
Mégis borongunk, mégis nem vagyunk
Egészen boldogok!

Ne mondd, kedves! - mi boldogok vagyunk?
Mert mi a szerelem?
Gyötrelmet és kéjt virító bokor
Egy s azon gyökeren.

A szív, a szív játszik szeszélyesen
Magával és velünk;
Meg-meghasonlik, - ködlik, mint a hegy,
Búján kéjelgve csüng.

S nem kérsz-e váltva: zajt, csendet; napot
S éjet, bár fekete?
E habzásban az élet üdve van
S az üdvnek élete!

Testvér öröm s bú, - midőn ajakad
Édesden fölnevet:
Szemedbe érzed rögtön szökni az
Óvó könnycseppeket.

A fény vakít s lezárni ösztönöz
Setét pilláidat...
Nem vagyunk gyakran boldogok, maga
A boldogság miatt!

A szív rejtély! - a tó mélységeit
Mért föl-buvárlanunk?
Elég, ha ringató hullámain
Vígan jár csonakunk!

Töröld le hát könnyed, és arcodat
Emeld fel nyájasan!
S ne hidd, hogy faggató kínjával is
A szív boldogtalan!

Az illatos rózsának életét
Szépnek nem tartanád?
- S a rózsa is saját tüskéiben
Szaggatja meg magát!