Gyakran álmodom arról, hogy repülök. Nesztelenül suhanok a csillagok alatt, és olyan béke van bennem, amire az ember csak éjjel találhat rá. Ilyenkor minden pont úgy van, ahogy lennie kell. A fû illatos, a lombok kedvesen zörögnek, a hold bíztatóan világít, a langyos szél símogatja a bõröm. Alszik az egész város, csak én vagyok ébren, és nem tudja senki, nem látja senki, hogy tudok repülni.

Most bámulom, ahogy a füst mászkál körben a szobában, kúszik felfele.

Az idõ egy ördögi kör...megfejthetetlen...átláthatatlan....Tele van titokkal...Nincs eleje se vége...Az idõ elpusztíthatatlanul nagy úr, csak keveset marad velünk...és mindig akkor változik meg ezalatt a leggyorsabban, amikor a legjobban érezzük vele magunkat. Életünk apró szakaszait kapjuk tõle, ahol kegyes velünk, vagy pedig kegyetlenül bántó. És mi mégis mindig ragaszkodunk hozzá. Tervezzük, élvezzük vagy múlatjuk ha éppen a legrosszabb alakjában van velünk. Egyet nem tudunk soha....visszaforgatni...De kaptunk egy fél lehetõséget ennek a fájó hiánynak a pótlására, az ÉMLÉKEZÉS lehetõségét....Hogy miért írok most errõl?

Amikor fiatal lány voltam, mindig utazásról álmodoztam.....nem sok lehetõsége volt az embernek az utazásra, vagy mert nem volt útlevele, ha meg volt akkor korlátozták, csak meghatározott idõn belül és ideig hagyhattad el az országot......
Elsõ külföldi utam Lengyelországba vezetett. Aki kijutott a nyugati országokba azokat irigyeltük. Aztán szerencsére megadatott, hogy egyre távolabbi országokba is eljutottam...gyönyörû országokba vezetett utam.
Láttam vihartól felkorbácsolva a tengert, a nyugalomtól szinte alvónak látszó óceánt, a hegyeket melyek körülvették a völgyben nyugvó kis hegyi falvakat, regényben olvasott régi történelmi városokat.

Borzasztó élményben volt részem az elõbb......jajjj! Elõjáróban megemlíteném, hogy ha valamitõl iszonyodom, na, az a pók (továbbá a férgek, csúszómászók, bogarak, békák, de ez a történet szempontjából most mellékes!) Szóval elmélyülten püföltem a klaviatúrát, amikor valami furcsa mozgást véltem felfedezni a szemem sarkánál. Egy, számomra hatalmas termettel bíró (1 cm) fekete pók iparkodott felém az íróasztal tetején. Megfagyott bennem a vér. Úgy ugrottam fel az asztaltól, mint az aggszûz, ha táncra kérik, azzal a különbséggel, hogy õ eközben szégyenlõsen vihog, én meg visítottam!

..ezt a szót ízlelgetem már reggel óta...min múlik,hogy van...illetve,hogy kevés van belõle?
Olyan központi tulajdonság, ami különbözõ fejlettségi fokú, minden embernél más...nem születik velünk, gyermekkorunktól kezd fejlõdni, és nagyon sok tényezõ befolyásolja. A frusztrációk -lelki sérülések, csalódások- folyamatosan rombolják az embert...ehhez jön még a nevelési, és társadalmi helyzet, amiben élünk /ezt minden nap tapasztalom a munkámból kifolyólag, és sajnos saját bõrömön is/.

Többségünk csendesen, minden felhajtás nélkül éli végig életét e földön. Aligha fogadnak bennünket vörös szõnyeggel, nem emelnek tiszteletünkre pompás emlékmûveket. Ez azonban nem csökkenti fontosságunkat. Százszámra várják ugyanis az emberek, hogy egy magunkfajta odalépjen hozzájuk; emberek, akik hálásak lesznek a mi együttérzésünkért, bátorításunkért, akiknek a mi egyedi tehetségünkre van szükségük. Valakinek boldogabb lesz az élete, mert nem sajnáltuk az idõt, hogy megosszuk vele, amit adni tudunk.

Nem olyan régen történt, csörgött a telóm, lányom neve a kijelzõn. Ebben még semmi különleges nincs. Bleszólok, hogy helló, mondjad, mi van...és egy ismeretlen nõi hang szól vissza a lányom helyett.
Azt hittem, ott ájulok el rögtön, mert hogy mire gondol elsõre egy anya, mint hogy valami baj történhetett a gyerekkel......Sajnos, fordult már ilyen elõ régebben, tehát tapasztalat elõzte meg a történteket.
Pár pillanatig csak álltam dermedten, mire arra ocsúdtam, hogy nagyon hallóznak a készülékbe.

Az öreg mackó

Rövidke, de annál zaklatottabb álmonban gyermekkorom öreg mackója jött velem szemben, valahol az ébrenlét és álom mezsgyéjén...

A maci még mindig ott van talán a szülõi házam padlásán. Kopott, fületlen, itt-ott szakadt is. Talán már egérrágta. Akkora volt, mint egy kb. fél éves gyerek.

Valaha szép volt biztosan, de arra már rég nem emlékszek.
Régen nem voltak olyan puhák a játékmackók, mint manapság, afrikkal tömték õket szinte kõkeményre.

Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
- szemem ki se nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre vér,
le-lehullok, de sóhajom
utánad - felemel.

Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.

Váci Mihály