Elragad a zene ..a lelkem vonaglik ahogy megérinti fülem a ritmust
Jó elmerülni, semmire sem gondolni csak várni, hogy elsodorjon az ár, eltemessen a képzelet, s tudatom mögött új tánc szülessen, lebegõ, könnyed, ringató , zaklatón doboló, majd remegõ, reszketõ, megismételhetõ, lefényképezett érzés. Szavak nélkül kiált fel benne a csalódás, a belenyugvás és a megbocsátás, a soha el nem felejtés, a búcsúzás, a büszke önmegtartóztatás.
Láttál már valaha fénypontokat kergetõzni a sötét szoba üres falán a függöny mögül beszökõ városi fényekbõl?

A pénteki napsütéses, szép õszi idõben sétára indultam a Gellért hegyre. A budi Duna-partnak az Erzsébet-híd és a Szabadság-híd közötti szakaszán emelkedik ez a fõvárosnak talán leggyönyörûbb természeti kincse. Az Erzsébet híd felöli lankásabb sétautat választottam, hogy feljussak a 235 méter magas hegytetõre.  

A Gellért-hegy nevét - a legenda szerint - az 1046-ban a pogány magyarok keze által innen letaszított Gellért püspökrõl kapta. A hírhedt gellérthegyi boszorkányok azonban fittyet hánytak a szent nevének, és még a XVII.

Kosztolányi Dezsõ - Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük õt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedõlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belõle több és most sem él
s mint fán se nõ egyforma két levél,
a nagy idõn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e fõt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kõvé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének õsi titka.

7 éve már annak, hogy szeretõ karja magához ölelt és én olyankor nem tudtam mi az, hogy bánat...azóta meg tanultam...
Hiányzik nagyon, s míg élek hiányozni fog...

Egy nap, tele reménnyel
Egy érzés, tele várakozással
Egy szempár, tele válaszokkal
Beteljesült álom, Földöntúli csoda.
Te a dallam, én a szöveg, csodás Harmónia.
Aztán egy csattanás....nyomában csend maradt,
Fájdalmas villanás, egy húr elszakadt.
Aztán hideg csend, fagyott sötét lélek,
Zokogó Angyalok, elveszett remények
Sok évnyi csoda, aztán Örök Pokol
Elpárolgó érzés, sajnálkozó mosoly.

 - Hahó, ész! Menjél aludni!

- Miért, szív?

- Mert most én akarok ébren lenni, nélküled.

- Szerelem?

A szív elmosolyodik, és elkuncogja magát. Majd nemet int.

- Akkor? - kérdi az ész.

- Akkor, akkor! Gondolod, hogy csak akkor nincs rád szükség, ha a szerelem jön?

- Miért? Nem így van? - csodálkozott az ész.

- Bizony nem...Tudod, vannak pillanatok, amikor minden ragyog, tiszta és nyugodt. Szerelem nélkül is.

- Mesélj! - kíváncsiskodott az ész.

- Meséljek???... Látom, ezt még nem tapasztaltad.

Élt egyszer valahol, nem lényeges, hogy hol, talán csak annyi érdekes, hogy egymás világában egy pár.
Szerették egymást, és néhány év alatt természetesen meg is szokták egymás közelségét.
Fiatalok voltak, és szépek, elõttük állt az egész élet, már-már a házasságon is gondolkoztak, és megfordult a fejükben az is, hogy közös gyerekük is szülessen.
Azonban egy napon a férfivel valami történt. Az igazság az, hogy én most meg nem mondom nektek, hogy mi, az csak õ tudhatja, és a történetem szempontjából ez most nem is fontos, hogy mi az.

A fiú a színitanoda elõtt ül a folyosón. Arról álmodott egész életében, hogy színész lesz, hát eljött az idõ, bebizonyíthatja elsõsorban saját magának, hogy alkalmas álmai megélésére, kitûzött céljai elérésére...

A felvételi nem nehéz, hiszen eddigi életében szorgalmasan gyakorolt. Drámákat, novellákat, regényeket olvasott, leöblítette szomjazó tudását versekkel, eposzokkal.
Egyszer csak a nevén szólítják.

Szorgalmas István.

Nevét eddig gúnynévként élte meg, úgy érezte, hogy kiszúrt vele az élet, hogy rossz családba, rossz helyre született.

Mikor még pici a gyrekünk, olyan egyszerû minden. Ez akkor is így van, ha ezt nem így éreztük akkor.
-Ne menj bele a tócsába!
-Óvatosan közlekedj az utcán!
-Pakold el a széthagyott holmiaidat!
-Tanuld meg a leckét!......
Az ilyen és hasonló felszólítások, ha nem is elsõ alkalommal, de elõbb vagy utóbb hatásosak lettek, lett foganatjuk.
El tudtuk érni, amit szerettünk volna.
Aztán jön a kamaszkor...ekkor már egy kicsit nehezebb a szülõ dolga, de megfelelõ praktikákkal, és megfelelõ, jó kapcsolattal a háttérben, még ebben a korban is célt érhetünk.

1956 októberében még alig múltam 2 éves. Minden, ami az emlékezetemben megmaradt errõl az idõszakról, az csak szüleim, nagyszüleim elmesélése alapján maradt meg bennem.
Budapest külvárosában, egy aprócska utcában éltünk, ahol mindössze 8 ház volt, és lakói egy nagy, szeretetteljes közösséget alkottak.
A 8 ház közül egyetlen egy rendelkezett pincével, így a fülsiketítõ fegyverropogás elõl mindenki oda menekült le.
Nekem a fateknõbe ágyazott meg nagyanyám, ahová két dolgot vittem magammal: Mackóuraságot és az Öreg néne õzikéje címû mesekönyvet.

Utazom a busszal haza.

A busz tele van, ezért nem tolakszom elõre a jegykezelõig, inkább

megkérek egy nõt, hogy kezelje nekem a jegyet.

De hogyan szólítsam meg, te vagy ön?

Az utolsó elõtti megállónál nem szállt ki, vagyis végig utazik.

Alaposabban megnézem, van nála egy üveg bor, vagyis biztosan férfihoz utazik.

A bor nem éppen a legolcsóbb, vagyis a férfi jól néz ki.

A falunkban két férfi van, aki jól néz ki- az én férjem és a szeretõm.

A szeretõmhöz nem mehet, mivel oda én megyek most.