Mikor még pici a gyrekünk, olyan egyszerű minden. Ez akkor is így van, ha ezt nem így éreztük akkor.
-Ne menj bele a tócsába!
-Óvatosan közlekedj az utcán!
-Pakold el a széthagyott holmiaidat!
-Tanuld meg a leckét!......
Az ilyen és hasonló felszólítások, ha nem is első alkalommal, de előbb vagy utóbb hatásosak lettek, lett foganatjuk.
El tudtuk érni, amit szerettünk volna.
Aztán jön a kamaszkor...ekkor már egy kicsit nehezebb a szülő dolga, de megfelelő praktikákkal, és megfelelő, jó kapcsolattal a háttérben, még ebben a korban is célt érhetünk.
Fiatal felnőtt korban viszont már szinte semmi más lehetőség nincs, csak nézzük, a kezünket tördelve, néha megemlítve, hogy másképp kéne élni az életét.
Nem változott semmi. Mi is csak ilyenek voltunk. Mi is csak a saját fejünk után mentünk. Mi is csak mosolyogtunk a feleslegesnek tűnő aggódásokon.
Élveztük az élet veszélyes, izgalmas helyzeteit.
Már a szüleink, nagyszüleink is bölcsen mondták...kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond.
Milyen jól válogatott szavak ezek....Gond, mert csak ez maradt nekünk, ha felnő a gyermekünk. Tenni nem tehetünk semmit, már nem szólhatunk bele az élete dolgaiba, csak tanácsot adhatunk, amit vagy elfogad, vagy nem. Végül is jól van ez így.
Mégis, néha olyan jó lenne, ha hallgatna az intő szóra, vagy ha ránk már nem, de legalább a belső hangra, mely jelez.
Vagy, ha ezt sem, legalább olyan jó lenne, ha már ott a baj, akkor egy kicsit magunkhoz szorítani a fejecskéjét, úgy mint amikor még kicsi volt, és csak annyit súgni a fülébe....Kicsim, nincs semmi baj...minden jóra fog fordulni...