A fiú a színitanoda előtt ül a folyosón. Arról álmodott egész életében, hogy színész lesz, hát eljött az idő, bebizonyíthatja elsősorban saját magának, hogy alkalmas álmai megélésére, kitűzött céljai elérésére...

A felvételi nem nehéz, hiszen eddigi életében szorgalmasan gyakorolt. Drámákat, novellákat, regényeket olvasott, leöblítette szomjazó tudását versekkel, eposzokkal.
Egyszer csak a nevén szólítják.

Szorgalmas István.

Nevét eddig gúnynévként élte meg, úgy érezte, hogy kiszúrt vele az élet, hogy rossz családba, rossz helyre született. De most vállalni kell teljes mellszélességgel, oda kell állni, ki kell nyilvánítani tudásának legjavát, még ezzel a névvel is.
A zsűri tagjai mind nagy színészek, mind letettek már valamit az asztalra ebben a furcsa világban, melyet színészetnek hívnak. Felnéz az őt később pozitívan vagy negatívan bíráló emberekre, már-már ikonként tekint rájuk...ők az Istenei.
Az asztal mögött ülő bizottság elnöke nevén szólítja, melynek hatására egyik ikon halkan kuncogni kezd, majd nevével viccelődve terelgeti az ifjoncot a produkció útjára.
A zsűri előre eltervelt szándékból első körben azt méri fel, hogy hogyan reagál a fiú, ha később zaklatott lelki állapotba kerülve kell elkezdenie Poe költészetének egy gyöngyszemét...
Egyre jobban kapja az ívet, egyre többen mosolyognak rá, néznek a szemébe, melyben furcsa, bár addig megszokott, de mégis pillanatnyi zavarodottságot tükröző ellentmondás feszül. A kérdést önmagában felteszi, hogy "biztos, hogy akarom én ezt?", de a válasz egyenlőre várat magára, melynek hatására izzadságcseppek jelennek meg gyöngyöző homlokán. Arca elpirul, gyomra remegni kezd.

A zsűri elnöke látva eme bizonytalanság egyre hevülő hatásfokának, Istvánra nézve negatívan eső mércéjét, hirtelen közbe vág és utasítást ad...
-Tessék...

István hebegve-habogva kérdez vissza, nem érti a helyzetet, nem tudja mit kéne mondania, nem ért semmit, feje üres. Ez újabb izzadságot vált ki testéből, ingét átizzadja, a helyzet ultra kellemetlenné kezd válni.
Feláll a főikon és parancsoló jelleggel Istvánra üvölt.

-Tessék!!! Mondjon már valamit! Kezdje el...szabad kezet kap! Bármit!!

A fiú egyre hevesebben kezd izzadni, vércukra leesik, majd üres agyában kutatni kezd.De semmi. Semmi nem jön, se mélyről, se a felszínről...elkezdené a Szózatot, de arra sem emlékszik.
Sarkon fordul és kirohan.
Mielőtt azonban megszégyenülve feltépné a kilincset eszébe villan, mit jelent neki a színészet, hogy ez az egyetlen út, melyet járni hajlandó. Féktelen haragra gerjed, elengedi a kilincset és habzó szájjal az asztalra ugrik és üvölteni kezd:

-Én színésznek születtem, nem akarok más lenni. Én ez vagyok, ez voltam és ez is leszek!! Nem engedem, hogy a maguk szűk látóköre miatt elessek ettől lehetőségtől...

Az ikonok felállnak, és tapsolni kezdenek.
Istvánt felvételt nyert a tanodába...és tanult. Szorgalmasan............mint Szorgalmas István......