Mitől vagyok magyar?

Tényleg, mondjátok meg, mitől vagyok magyar?

A kérdésre válaszolni nem mindenki akar,

s ha akar is, nem tud, nem biztos, hogy képes,

de a bizonytalanság, - ki is mondom: rémes!

Talán attól is, hogy magyarul beszélek,

magyarul álmodik  rég bennem a lélek,

atyámfiaihoz, hogy magyarul szólok,

megértem magyarul, ha szónokol szónok.

Ha magyarul hangzik, megértem a mesét,

Árgyilus királyfi szelíd szerelmesét,

égig-érő fáról szedem a gyümölcsöt,

el tudom dalolni a koporsót, bölcsőt.

Nem tehetek róla,

könny szökött szemembe

hallva Mansfeld Péter

nevét emlegetve…

Pesti munkássrác volt,

konok, magyar fajta,

mert a jónevelés –

az nem fogott rajta.

Igazi ki veréb,

az utca nevelte,

a jó, vagy rossz sorsa

hol védte, hol verte.

Aztán jött a lázas,

októberi álom:

a szabadság íze

a szívben és szájon

egekbe emelve

minden igaz lelket!

Az meg lehetetlen,

hogy minket levernek!

Ám a gyilkosoknak

semmi vér sem drága,

tankokkal rontottak

rá a szabadságra!

 Ezüst – arany

Távoli, másik féltekéről,

Ezüstországból érkezett,

és Róma, az Örök Város

vele boldogan ölelkezett.

Isten szolgája, Ferenc pápa

szerény, sosem hivalkodó,

Jézusnak elszánt katonája,

a bíbort szívében hordozó.

Ezüstországból – aranyember

beköltözött a hívek szivébe!

Kövesse őt a megszentelt úton

az üdvösséghez Isten népe!

2013. 03. 22. SZLD.

Máté evangélista

Intett neki, és ő követte.

Talán korábban ismerhette,

talán már tudta, kit követ.

Szó nélkül csatolt sarut, övet.

Intett neki, szólt hozzá – ő követte,

előző életét mind levetette.

Hirdette igéit lankadatlan.

hűen, tisztán és szakadatlan.

A föld megindult, szakadt a kárpit,

mondhatnak bölcsek, kóklerek akármit,

Isten és ember új szövetsége:

rajta Krisztusunk vére - pecsétje!

2012. 07 .09. SZLD.

Égi királynő

Égi Királynő, Téged hívlak!

Tekints le ránk, lásd milyenek vagyunk!

Lelkünkről leolvadt a szépség,

és fekélyes a tudatunk!

Mindent elural a féktelen önzés,

a sárarany utáni vágy;

többet, még többet! – életforma

szíveinkben árkokat vág,

miket temetni alig lehet,

és rontja lelkünk bent a féreg –

Égi Királynő, mondd, hogy mikor

ér ez a fertő végre véget?!

Égi Királynő, Téged kérlek,

tégy végre valamit velünk,

mert ember-mivoltból kivetkőzve

így csak torz utánzatok leszünk,

kiknek fejében csak szivacs van,

szívük helyén csak szikla-önzés,

lelkükben dúl morális pestis,

szellemük merő posvány, dögvész!

A törvénynapon

Oda igyekszem, a törvénynapra

keserű panaszaimmal telve.

Talán csak Ő az, ki keserveimre

bölcsességével megfelelne.

Hosszú az út, ezer keserves lépés

ezer év, amíg odaérek,

valahol távol, az irdatlan múltba,

ahová vándor csak alig érhet…

Jő nyári hajnal, átparázslik

a szent nap fénye a lombok között,

míg az öles törzs félhomálya

oszlik, a fény beköltözött.

Ott áll a tón, vagy tán ülőke?

De közelébe nem lép senki,

halk morajjal a sok-sok ember

várja azt, kinek meg kell jelenni.

Koraeste

A lombokon áthullik a holdfény,

a csend, a szellő lágyan simogat.

Az égbolt lassan sötétebbé válik,

áll az idő, a perc, a pillanat.

A mélykék égen egy felhő piroslik,

a nap búcsúja. Rózsaszínű fény.

A világ most csendesebbnek tűnik…

Lehet, hogy béke van most a földtekén?

SZLD.

Psalmus Hungaricus

(Dsida Jenő költeményére)

Mint a vándor, aki meglátja messziről

a kéklő csúcson a felkelő napot,

és dönt, hogy célja nem lehet más,

mint feljutni a szédítő magasba –

úgy állok döbbenten ez alkotás előtt!

Nem vers, hanem egy szörnyű bizonyosság,

egy dicsőséges szép felismerés,

szavakba szőtt meztelen igazság!

Minden elmúlt és eljövendő

keserv és kín, mind benne van

lázadó szájjal az égre sikoltva!

Túl a Óperencián

(Válasz az újabb mocskolódásra a NYT-ben)

Túl az Óperencián

termelődik új cián:

Konrád, Krugman, Scheppele

hazugsággal van tele!

Mérgezik a lelkeket

de ezeknek ki hihet?!

Írnak badarságokat

–      jó a zűrös hangulat –,

hogy  média mestere

hazánkat így fesse le.

Kettős mérce működik,

míg a mocskuk megszülik.

Jobb lenne, ha merengve,

a tükörre meredve

észbe vennék sebesen:

nem árt nekünk semmi sem!

Miért?

Zemplén hegyei között

Tudod-e, aki erre tévedsz,

kíváncsi szemmel a tájba révedsz,

mennyi titkot, szépséget láthatsz!

Itt újra megnyugvást találhatsz!

Illatos rétek, hegyek, erdők,

legendákat, meséket termők,

egy pillantással megölelve

eldughatod mind, a szivedbe!

Amott a Tátra csúcsa látszik,

felhőkkel a szél hogy cicázik,

a tekinteted távolba fonva

amott dereng fel Kassa tornya.

Ölel az erdő ölel a csend,

beborít mindent egy ősi rend,

mely biztonságot, boldogságot ad;

érzi ezt ember fű, fa és a vad.

Babák

Apró emberkék, pöttömnyi lények,

szőkék, barnák, kopaszok – szépek!

Ártatlan szemükben nem ül kétség,

nincs bennük bűn, ezernyi vétség.

Ahogy rám néznek, bizalom árad,

tiszta lelke egy titkos világnak.

Hosszan fürkész a nyílt tekintet,

szemembe néz, nem oldalt tekinget,

elmond mindent, mit szóval nem lehet,

ez a kis ember bízik és szeret!

Apró csodák ők, élő ékszerek,

ha görbül ajkuk, vagy ha felnevet,

velük, bennük él, minden ami jó -

tiszta, átlátszó, üde, szép folyó.

Ugyanolyan vagyok

Ugyanolyan vagyok, mint a többi,

nem tűnök ki a termetemmel,

nem tűnök ki a mosolyommal,

nem tűnök ki erénnyel, bűneimmel.

Egyszerű vagyok, hétköznapi,

eszem, iszom, lélegzem, TV-t nézek,

háborgok, és morcon morgolódok,

de amikor elkap az igézet,

földi bőrömből lassan kibújok,

az ég felé tárul két kezem,

a fényben tisztulva megújulok,

és írni kezdek rímeket,

sötét és vidám színeket,

szerelmet, lelket emelőt,

sírós születést és néma temetőt,

palásttá szőve szavakat,

kétfelől égetve magamat.

Mi a halál?

Mi a halál? Csak elmúlás?

Csak a világból távozás?

Kettőspont az, és nem a vég,

új dimenzió, mint a lég,

mikor az ember először repül,

vagy ha álomba szenderül.

Óh! Mi azt hittük, itt a vége, -

de csak gyengéden áthelyez

Isten a másik tenyerébe.

2012. 07. 04. SZLD.

A meg nem ásott sír

(Nyírő József emlékére)

Pünkösd napján, zúgó szélben

emlékedet megidézem.

Valahol a Székelyföldön

lelkem a lelkedbe öltöm,

s a könnyező felhők alatt

a szívekből virág fakad.

Hamvaidat  megölelve

szívére von a hon földje.

Sötét felhők tovaszállnak,

ravatalnál szívek állnak:

Székelyföld és Magyarország,

kiknek tollal írtad sorsát.

Magyar szavad, székely szíved

húz nekünk szivárvány-ívet!

Ez Istennek ma az adó,

mert a lélek nem eladó!

Célkeresztben

Miért szálka egyesek szemében,

ki nem akar fürdeni szemétben,

aki rendet, tisztaságot tervez,

ki hitében sohasem volt perverz?

Miért baj az, magunkra találni,

s igazunkért mindvégig kiállni?

Nem tanulta meg még Európa,

ezer éve erről szól a nóta!?

Mennyi minden baj van a világban,

atombombák baljós árnyékában,

terrorizmus, robbantások füstje,

szerte forrong az ördögök üstje.

Mennyi minden baj van a világban,

mennyi nyomor, mennyi gazdagság van,

töredéknyi ember dúskál jóban,

milliárdnyi süllyedő hajóban!

Mesél a rög

Lábunk alatt a rög mesél…

Óh hányszor áztathatta vér,

hányszor termett dús kalászokat,

hányszor viselt el kemény fagyokat,

hányszor porzott  siető láb nyomán,

hányszor izzott fel a nap sugarán!

Mennyi mindent elmesél a rög!

Az idő suhan a gyűrött föld fölött;

üde mezők és sötét fenyvesek,

puszta tájak és feltörő hegyek

rögére írva: múlt, jövő, jelen;

lábnyomaink – a történelem.

Drága nekem minden kis morzsalék,

hisz ide térek, ha elér majd a vég.

Döbbenetes infók a Szeretetről és Albert Einsteinről

Kb. 100 évvel ezelőtt Albert Einstein hosszú órákig tartó munka után hátra dőlt székében és teljesen magába roskadt: Atyaúristen!!!! Hogyan fogom én ezt elmagyarázni az embereknek?
A gondolatok lázasan rohangáltak a fejében, de sehogyan sem tudta megérteni, amire rájött. Olyasmire jött rá, amiről tudta, hogy igaz, de felfogni még neki is nehezére esett.
Visszaemlékezett gyermekkorára, amikor is a legnagyobb élménye az volt, amikor apja megmutatta neki, hogyan működik az iránytű.

Bizottsági vita Brüsszelben

Végighallgattam ezt a nagy vitát,

és megfordult bennem e való világ:

felnőtt, választott emberek ülnek

egy bizottságban, és meghülyültek?!

Képtelen vádak és kettős mérce

hullott a vádolt kormány fejére!

Nyilvánvaló hazugság-láncok

gyűrűztek, mint boszorkány-táncok,

okos fejükből mocskolódtak –

hát tanulságos órák voltak!

Mit akar ez az Európa?!

Miről is szólt ott most a strófa?

Választott többség adott kormányt,

nem szegve meg semmilyen normát!

Babák

Apró emberkék, pöttömnyi lények,

szőkék, barnák, kopaszok – szépek!

Ártatlan szemükben nem ül kétség,

nincs bennük bűn, ezernyi vétség.

Ahogy rám néznek, bizalom árad,

tiszta lelke egy titkos világnak.

Hosszan fürkész a nyílt tekintet,

szemembe néz, nem oldalt tekinget,

elmond mindent, mit szóval nem lehet,

ez a kis ember bízik és szeret!

Apró csodák ők, élő ékszerek,

ha görbül ajkuk, vagy ha felnevet,

velük, bennük él, minden ami jó -

tiszta, átlátszó, üde, szép folyó.

Gyömrői hajnal.

Nem mozdul semmi, néma minden.

Ahogy kilépek tárva az ajtót, valami furcsát érzek

Feszül az ég, valami készül,

vibráló hullámok jönnek napkeletről,

átjárják minden porcikámat.

Némán állok, míg derengeni kezd…

Felszakad belőlem egy könnyű sóhaj,

látom amint kúszik a fény és opálos,

leheletnyi kékbe szelídül

a mélysötét ég.

Kezemben gyújtatlan cigarettám.

Füstjével nem zavarom a tiszta léget.

Az égen, mint szép, szűzi mosoly,

lassan rózsaszínesednek a felhők,

megtelnek fénnyel és diadalmasan lobognak.

Mesél a rög

Lábunk alatt a rög mesél…

Óh hányszor áztathatta vér,

hányszor termett dús kalászokat,

hányszor viselt el kemény fagyokat,

hányszor porzott  siető láb nyomán,

hányszor izzott fel a nap sugarán!

Mennyi mindent elmesél a rög!

Az idő suhan a gyűrött föld fölött;

üde mezők és sötét fenyvesek,

puszta tájak és feltörő hegyek

rögére írva: múlt, jövő, jelen;

lábnyomaink – a történelem.

Drága nekem minden kis morzsalék,

hisz ide térek, ha elér majd a vég.

Célkeresztben

Miért szálka egyesek szemében,

ki nem akar fürdeni szemétben,

aki rendet, tisztaságot tervez,

ki hitében sohasem volt perverz?

Miért baj az, magunkra találni,

s igazunkért mindvégig kiállni?

Nem tanulta meg még Európa,

ezer éve erről szól a nóta!?

Mennyi minden baj van a világban,

atombombák baljós árnyékában,

terrorizmus, robbantások füstje,

szerte forrong az ördögök üstje.

Mennyi minden baj van a világban,

mennyi nyomor, mennyi gazdagság van,

töredéknyi ember dúskál jóban,

milliárdnyi süllyedő hajóban!

Megbánt szerelem

Szerelmes lettem egy bankba!

- hogy lehettem ilyen balga!? –

Szép volt szeme, csókos ajka,

és egy hiba sem volt rajta.

A dereka csodás íve

mélyen behatolt a szívbe,

a járása kecses, ringó,

mint réten a kék iringó.

Mosolygott a két szemembe,

kezét tette a kezembe,

illatfelhő lengte körbe,

ugrált tőle a szív-görbe!

Bőre sima, mint a márvány,

bűvös-bájos, szép szivárvány.

Közös jövőnket terveztük,

úgy, hogy nyerünk, és nem vesztünk,

szív a szíven, kéz a kézben

elindultunk együtt, szépen.

Európa 2011.
(bökvers)

Már a múlté náci, bolsi,

de itt van a multikulti!
Nyugat felől tűzvész terjed,

hidegvérű angol gerjed.
A bűnökért fizetni kell,

mert nyugalmat sohase lel,
ki világ ura volt egykor,

s éltette a gyarmat-szektor!
Civilizált nyugat réme,

kontinensek vándor népe
Indiától Afrikáig,

meg sem áll Britanniáig.

Van még belga Belgiumban,

vagy francia szép Frankhonban?
S Németország, Hollandia

-         lassan elfogy saját faja!

Himnusz a borhoz

Pohárba töltött, élő napsugár,

illatok, ízek harmóniája,

ínyemet becéző simogatás,

lassú tűz belső áradása,

csírázó kedvem szító tüze,

oldódó bánat szelíd vize,

gyertyafény tükre a pohárban,

éltető, élő, szép szivárvány,

bújó, felsejlő, néma vágyam,

Pohárba töltött tüzes napsugár!

Tíz pohár bor.

Első pohár – ízlelés, hosszú kortyok,

Második pohár – felizzik a lélek,

Harmadik pohár – oldódnak a fékek,

Negyedik pohár – a beszéd cikázik,

Ötödik pohár – lassul a szenvedély,

Hatodik pohár – bánat terül a szívre,

Hetedik pohár – már könnyezik a szem,

Nyolcadik pohár – hej, most vigaszra vágyom!

Mennyi mindent szeretnék!

Mennyi minden szépet szeretnék megírni!

Boldogan nevetni, önfeledten sírni,

kitárni a lelkem, fel a magas égre,

majd csendben, merengve, megpihenni végre.

Csoda-pillanatok varázsát megélni,

a szépségek között haláltól sem félni,

erőt meríteni baráti mosolyból,

ott találni békét, hol senki sem gondol.

Egy szem pillantása, egy meleg tekintet,

mely, mint a napsugár, egykor felém intett,

félig kinyílt ajkak, ki nem mondott szóval,

mindent újra élni, és leírni tollal.

Október 23.

Egy bomba robbant a szívemben:

Tüntetés lesz, testvér, tüntetünk!

Forró szívvel, és mit se várva

Egy eszme indult el velünk.

Az idő ősködéből pattant,

És telt vele a csillogó este:

Ezrek és ezrek az utcákon,

Nem lehet ráismerni Pestre.

Az égen száz csillag hunyorgott,

Lenézett egy-két vörös fényre;

Csattant, kiáltott a jelszó:

A rabságnak már legyen vége!

Egy autó oldalán fityegtem,

És alig hittem a szememnek:

Rendőr sehol, s házak tövéből

Asszonyok, lányok integetnek.

Október.

Halkan suttog a Ősz,

És sárgulnak a lombok;

Lassanként színesednek

A távolabbi dombok.

A szelíd napsütésben

Vadászik egy rigó,

És lustán hull a földre

Egy-egy érett dió…

Halkan suttog az Ősz,

Így búcsúzik a nyártól.

A tegnap verőfénye

Így köszön el a mától.

Vénasszonyok nyarában

Fürdik a néma kék ég,

A drótról messze szállnak

A villásfarkú fecskék.

Zendül a hegy – szürettől:

Szedik a szőlőt jókor,

És nemsokára forr majd

A hordókban az újbor.

A tűz

Nem tudom, hogy az ősi ösztön

működik-e, amikor nézem,

de lenyűgöz, bűvöl és fogva tart,

egész lényemmel érzem!

A játszi lángok rebbenése,

mint a csapongó gondolat

ott cikázik a parázs fölött –

fékezhetetlen indulat.

Pattogva fal fel minden ágat,

közben gyűrűzik sűrű füst,

a parázs alulról ki-kikacsingat,

fölötte megrottyan az üst.

Kályhába zárva, melegítve,

ugye a tűz milyen csodás!

Tűzhelyen tőle fő az étel,

aranyló csirkepaprikás!

„Zöldek” a Marriott-ban

A diktatúra fertőjében

összejöttek kérem szépen,

zöldek, sárgák habszó szájjal

és közölték a világgal:

Magyarország beteg, béna,

rasszista a mai éra!!

Cigányokat ölnek szerte,

a szabadság porba verve!

Mindezt elmondja Haraszti,

a stílusa nem paraszti,

gyűlölete fröcsög szerte,

kár, hogy az asztalt nem verte.

Mécs Imre is ott szédelgett,

újra új pártot dédelget,

újra, új folyóba lépne,

talán épp az LMP-be?!

2011. március 15-re

 Emeld fel fejed drága népem!

Haladj a szabadság útján szépen!

Vesd le béklyódat, láncaid,

teljesítsd be a vágyaid!

Selyemlobogód kibonthatod,

mert felettünk egy új nap ragyog!

Köszönt a múltból két forradalom,

vissza nem térő csoda-alkalom.

Törvénybe fonni mindent, ami szép,

törvénybe szőni, mit akar a nép,

béke, szabadság, és testvérisége

mindenkinek, minden magyarnak végre!

Emeld fel fejed drága népem!

Tanuld meg, ne felejtsd semmiképpen:

ha nemes cél az, mi feszít,

meglásd, az Isten megsegít!

Imádkozni kell értetek

Országvesző, hazug álnokok!

Nem szórok átkokat rátok,

mert belátom, nem vezet sehova.

Csak egyetlen kiutat látok:

imádkozni kell értetek,

hogy végre mindent értsetek:

Járjátok be lélekben a vidéket,

nézzétek, ahogy az emberek élnek,

nézzétek meg a putrik nyomorát,

hol tart a testi, szellemi világ!

Szívjátok mellre a kocsmaszagot,

lássátok a fillért, amit otthagyott

a csonka lelkű, részeg családapa,

tudva, létének nem lesz hajnala.

A folyó

A partról nézem a hullámokat…

Csendben úszik rajtuk az idő

hurcolva titkolt álmokat…

Utazik rajta múlt, jelen, jövő.

Locsog a víz a part kövén,

csobog és álmodik velem,

rímeket ringat lágy ölén,

regél, mesét mond, csak nekem.

Látom a múltat… Most szürke habja

a jelent mossa meg nem állva,

a fodrozódó víz felkapja,

permetét szórva szét a mába.

Te bölcs folyó! Taníts serényen

úgy átölelni, szeretni egymást,

mint ahogy te, büszke-szerényen

átöleled fél Európát!

A tenger

Isten egyik teremtett, nagy csodája;

itt simul hulláma a lábam elé.

Látom csillogó alján  a

tengeri sünök fekete gombját,

de arra, messze, hol lehajlik az égbolt

és ölelkezik a végtelen vízzel,

a mérhetetlen távolság varázsa int.

Itt közel tiszta, távolabb kékes,

arra meg sötétkék fehér tarajjal,

ahogy üstökét megragadja a szél.

Egyszer csendben csobogva suttog,

máskor morajlik, csattan és zuhog,,

töri a sziklát vad haragjában,

most meg apró hullámain

káprázik a szemlélő szeme.

Bujkál a Hold

Bujkál a hold nagy C betűje,

a felhők mögé beoson,

az éj most sötét, majd világos,

a változással így rokon.

Egy bús levélről vízcsepp cseppen,

koppan a sárga-rőt avarban.

A csendet megtölti az este,

mit lépteimmel megzavartam.

Megállok hát, és föl-fölnézek,

hogyan lebegnek fények, árnyak.
A szálló felhők mohó szájjal

ragyogó csillagfényt zabálnak.

Bujkál a Hold, de megtalálom,

hiába is lopakodik!

Égi királynő

Égi Királynő, Téged hívlak!

Tekints le ránk, lásd milyenek vagyunk!

Lelkünkről leolvadt a szépség,

és fekélyes a tudatunk!

Mindent elural a féktelen önzés,

a sárarany utáni vágy;

többet, még többet! – életforma

szíveinkben árkokat vág,

miket temetni alig lehet,

és rontja lelkünk bent a féreg –

Égi Királynő, mondd, hogy mikor

ér ez a fertő végre véget?!

Égi Királynő, Téged kérlek,

tégy végre valamit velünk,

mert ember-mivoltból kivetkőzve

így csak torz utánzatok leszünk,

kiknek fejében csak szivacs van,

szívük helyén csak szikla-önzés,

lelkükben dúl morális pestis,

szellemük merő posvány, dögvész!

Egy szál virág emlékeim csokrából.

Kezembe vettem rég írt leveled,

és símogattam a kezed nyomát…

Éreztem magamon bársony-szemed

csodálkozó, de meleg mosolyát.

Szép volt szomorú, halvány, édes arcod.

A gondolat olyan közelbe vitt,

mintha élne aranyba vésett karcon,

úgy néztem vádló gyémántkönnyeid…

Szabó László Dezső

Hókristály

A tél csodája, ékszere,

de nem jutsz messzire vele.

Megcsodálni egy pillanat,

utána egy csepp víz marad.

Ily bűvös ékszer életünk,

szépséget tartogat nekünk,

ott benne a fájdalom,

mintegy könnycsepp, kis vízhalom.

A tél csodája, hópehely

pompás szépséged nem vesz el,

emlékké válik csendesen,

mit belül őrzök, szívemen.

2010. 01. 30. SZLD.

Gyalog járok.

Gyalog járok, de nem bánom,

A világot jobban látom.

Ha megbotlok egy-egy kőben,

Félrerúgom elmenőben.

Meglátom a futó felhőt,

A libbenő, színes kendőt,

Látom is, és nemcsak nézem

A mosolyt lányok szemében.

Kezemben a vándorbotom:

A jelenből jövőt hozom;

Bánat elől el nem szalad

Lábam, amely csendben halad.

Érzem, hogyha valami fáj,

Hallom, hogyha sikolt a táj.

Ha koldussal találkozom

A fél cipóm neki adom.

Hazamegyek

Én, ha tehettem,

mindig hazamentem.

Hiába volt egykor a határ,

a Hernád szépen elvezetett

bölcsőmhöz kedves csacsogással.

Ismerek ma is minden utcát ,

az óváros átjáróházait,

tudom, hol szállt meg egy-egy személyiség

a történelem állomásain.

A város képe, mint memóriámba égetett világ

bennem él tovább.

Álmomban járok itt is, ott is,

és ébren el nem tévedek.

Bennem van minden:

a házak szép sora,

a Dóm, a színház, az Orbán torony,

a Kovács utca, a park, az állomás,

a kettős hársfasor, a Regina Pacis,

ahol először szolgáltam az oltárt,

a Deák Ferenc utca, ahol születtem.