Gyömrői hajnal.

Nem mozdul semmi, néma minden.

Ahogy kilépek tárva az ajtót, valami furcsát érzek

Feszül az ég, valami készül,

vibráló hullámok jönnek napkeletről,

átjárják minden porcikámat.

Némán állok, míg derengeni kezd…

Felszakad belőlem egy könnyű sóhaj,

látom amint kúszik a fény és opálos,

leheletnyi kékbe szelídül

a mélysötét ég.

Kezemben gyújtatlan cigarettám.

Füstjével nem zavarom a tiszta léget.

Az égen, mint szép, szűzi mosoly,

lassan rózsaszínesednek a felhők,

megtelnek fénnyel és diadalmasan lobognak.

A látvány kibontja bennem

az áhítat reggeli szárnyát,

és fohászom így száll

a Mindeneket Megteremtő felé:

Hálát adok a hajnali fényekért,

a hűvös harmatért,

hogy érzek minden rezdülést

és látom, hogy pirul az ég,

hogy megtartottál,

és azért, hogy a fény születését

markomba foghattam ma is!

Gyömrő fölött lassan terül a derengés,

a felhők fátylai rózsásan lengenek,

az ég csodája itt ragyog.

A csodát látni kell, nem nézni!

A fák, a bokrok kortyolják

az éltető világosságot,

a tó vizén is megcsillan az új élet reménye.

Az állomáson köszönnek a sínek,

az utcák nyújtózkodva ízlelik

ezt az új napot.

Adj Isten, Gyömrő!

Megvirradt ma is!