Imádkozni kell értetek

Országvesző, hazug álnokok!

Nem szórok átkokat rátok,

mert belátom, nem vezet sehova.

Csak egyetlen kiutat látok:

imádkozni kell értetek,

hogy végre mindent értsetek:

Járjátok be lélekben a vidéket,

nézzétek, ahogy az emberek élnek,

nézzétek meg a putrik nyomorát,

hol tart a testi, szellemi világ!

Szívjátok mellre a kocsmaszagot,

lássátok a fillért, amit otthagyott

a csonka lelkű, részeg családapa,

tudva, létének nem lesz hajnala.

Hé!

Hé, ti firkászok, kocsmai cédák!

Ez a csárda nem a tiétek!

Itt bizony most olyan nótát fújnak,

ami tetszik a nép fülének!

Akit pedig bánt ez a nóta,

kerülje el az ablakot,

messziről se jusson fülébe,

dugózza le a dallamot!

A betyároknak befellegzett,

az útonálló most fizet,

egércincogás lesz a nóta,

csak kenyeret kap, és vizet.

Azt, hogy mit és hogyan lehet,

majd levezényli itt a prímás,

mi fizetünk és mi húzatjuk,

nem a kibic és nem a csicskás!

A folyó

A partról nézem a hullámokat…

Csendben úszik rajtuk az idő

hurcolva titkolt álmokat…

Utazik rajta múlt, jelen, jövő.

Locsog a víz a part kövén,

csobog és álmodik velem,

rímeket ringat lágy ölén,

regél, mesét mond, csak nekem.

Látom a múltat… Most szürke habja

a jelent mossa meg nem állva,

a fodrozódó víz felkapja,

permetét szórva szét a mába.

Te bölcs folyó! Taníts serényen

úgy átölelni, szeretni egymást,

mint ahogy te, büszke-szerényen

átöleled fél Európát!

A tenger

Isten egyik teremtett, nagy csodája;

itt simul hulláma a lábam elé.

Látom csillogó alján  a

tengeri sünök fekete gombját,

de arra, messze, hol lehajlik az égbolt

és ölelkezik a végtelen vízzel,

a mérhetetlen távolság varázsa int.

Itt közel tiszta, távolabb kékes,

arra meg sötétkék fehér tarajjal,

ahogy üstökét megragadja a szél.

Egyszer csendben csobogva suttog,

máskor morajlik, csattan és zuhog,,

töri a sziklát vad haragjában,

most meg apró hullámain

káprázik a szemlélő szeme.

Bujkál a Hold

Bujkál a hold nagy C betűje,

a felhők mögé beoson,

az éj most sötét, majd világos,

a változással így rokon.

Egy bús levélről vízcsepp cseppen,

koppan a sárga-rőt avarban.

A csendet megtölti az este,

mit lépteimmel megzavartam.

Megállok hát, és föl-fölnézek,

hogyan lebegnek fények, árnyak.
A szálló felhők mohó szájjal

ragyogó csillagfényt zabálnak.

Bujkál a Hold, de megtalálom,

hiába is lopakodik!

Égi királynő

Égi Királynő, Téged hívlak!

Tekints le ránk, lásd milyenek vagyunk!

Lelkünkről leolvadt a szépség,

és fekélyes a tudatunk!

Mindent elural a féktelen önzés,

a sárarany utáni vágy;

többet, még többet! – életforma

szíveinkben árkokat vág,

miket temetni alig lehet,

és rontja lelkünk bent a féreg –

Égi Királynő, mondd, hogy mikor

ér ez a fertő végre véget?!

Égi Királynő, Téged kérlek,

tégy végre valamit velünk,

mert ember-mivoltból kivetkőzve

így csak torz utánzatok leszünk,

kiknek fejében csak szivacs van,

szívük helyén csak szikla-önzés,

lelkükben dúl morális pestis,

szellemük merő posvány, dögvész!

Magyarok...tudjuk-e ?

Légy büszke Magyar !

Tudjuk-e, hogy a 895-ös III. Honfoglalás idején, mintegy 500 000 magyar érkezik a Kárpát-medencébe, és ha összehasonlítjuk ezt a számot a mai népességi adatokkal ( 16 000 000 ), akkor láthatjuk, hogy mi 1100 év alatt a harmincszorosára növekedtünk a magyarságság lélekszámát.

A mai Franciaország területén például a IX. században 7 000 000 ember élt és ma mindössze 58 000 000 embert lehet találni Frank honban. Ez alig 8 ,5 szeres növekedést jelent.

Türelem, megbékélés, nemzeti egység.

        Mostanában túl gyakran olvasom és hallom ezeket a kifejezéseket, hol külön-külön mondatokba ágyazva, hol egymás mellett, egymással összefüggésben. Igen, a türelem, a szelíd erény, kifejezetten krisztusi vonás, mint minden olyan jótulajdonság, mellyel általában az ember szűkölködik. A türelem is ilyen, belopja magát az ember szívébe egy-egy pillanatra, hogy aztán meneküljön onnan.

        Légy türelmes felebarátodhoz, légy türelmes adott sorsodban, türelemmel viseld a megpróbáltatásokat, a megaláztatásokat, a kisemmizettséget, a körülötted folyó gyilkos anyagi és szellemi praktikákat.

Sajtószabadság – média

Minden polgári demokráciában az egyik legfontosabb kritérium a sajtószabadság. Ez a foglom a történelmi idők folyamán tartalmilag bővült és változott. Ma a cenzúrától való mentességet, az írott és elektronikus média azon szabadságát jelenti, amelyet nem korlátoz, vagy befolyásol pillanatnyi politikai kurzus.

Ez a szabadság azonban nem jelentheti a korlátok nélküli szabadosságot, nem jelentheti egyes  társadalmi körök tulajdonában lévő orgánumok és általában az egész média társadalomfeletti monopolhatalmát.

Egy szál virág emlékeim csokrából.

Kezembe vettem rég írt leveled,

és símogattam a kezed nyomát…

Éreztem magamon bársony-szemed

csodálkozó, de meleg mosolyát.

Szép volt szomorú, halvány, édes arcod.

A gondolat olyan közelbe vitt,

mintha élne aranyba vésett karcon,

úgy néztem vádló gyémántkönnyeid…

Szabó László Dezső

Hókristály

A tél csodája, ékszere,

de nem jutsz messzire vele.

Megcsodálni egy pillanat,

utána egy csepp víz marad.

Ily bűvös ékszer életünk,

szépséget tartogat nekünk,

ott benne a fájdalom,

mintegy könnycsepp, kis vízhalom.

A tél csodája, hópehely

pompás szépséged nem vesz el,

emlékké válik csendesen,

mit belül őrzök, szívemen.

2010. 01. 30. SZLD.

Gyalog járok.

Gyalog járok, de nem bánom,

A világot jobban látom.

Ha megbotlok egy-egy kőben,

Félrerúgom elmenőben.

Meglátom a futó felhőt,

A libbenő, színes kendőt,

Látom is, és nemcsak nézem

A mosolyt lányok szemében.

Kezemben a vándorbotom:

A jelenből jövőt hozom;

Bánat elől el nem szalad

Lábam, amely csendben halad.

Érzem, hogyha valami fáj,

Hallom, hogyha sikolt a táj.

Ha koldussal találkozom

A fél cipóm neki adom.

Hétköznapi legenda.

Mit mondhat egy gyermek,

Ha anyját köszönti,

Szíve szép szerelmét,

Ha szavakba önti?

Ellopja a napfényt,

Csillaghímet kerget,

Szavakból kötözget

Bokrétába rendet,

Mit adhat egy gyermek?

Mit adhatok annak,

Aki szívén hordott,

Értem százszor viselt

Ezer súlyos gondot?

Védett a viharban,

Meglopta az álmát,

Szívéből szakított

Nekem színes pálmát,

Hogyha nyugtalan volt

Éjjelente álmom,

Virrasztott felettem

Angyalként, vigyázón.

Hazamegyek

Én, ha tehettem,

mindig hazamentem.

Hiába volt egykor a határ,

a Hernád szépen elvezetett

bölcsőmhöz kedves csacsogással.

Ismerek ma is minden utcát ,

az óváros átjáróházait,

tudom, hol szállt meg egy-egy személyiség

a történelem állomásain.

A város képe, mint memóriámba égetett világ

bennem él tovább.

Álmomban járok itt is, ott is,

és ébren el nem tévedek.

Bennem van minden:

a házak szép sora,

a Dóm, a színház, az Orbán torony,

a Kovács utca, a park, az állomás,

a kettős hársfasor, a Regina Pacis,

ahol először szolgáltam az oltárt,

a Deák Ferenc utca, ahol születtem.