A tenger

Isten egyik teremtett, nagy csodája;

itt simul hulláma a lábam elé.

Látom csillogó alján  a

tengeri sünök fekete gombját,

de arra, messze, hol lehajlik az égbolt

és ölelkezik a végtelen vízzel,

a mérhetetlen távolság varázsa int.

Itt közel tiszta, távolabb kékes,

arra meg sötétkék fehér tarajjal,

ahogy üstökét megragadja a szél.

Egyszer csendben csobogva suttog,

máskor morajlik, csattan és zuhog,,

töri a sziklát vad haragjában,

most meg apró hullámain

káprázik a szemlélő szeme.

Fehér tajték és sötét mélység,

mélység, mely vetekszik a hegyekkel,

titkok rejteke,

 kontinensek mozgását levezénylő,

hatalmas erők biztos menedéke.

Fehér tajték és sötét mélység,

korallok, néma hajóroncsok,

kincsek és régen felejtett szerelmek, vágyak temetője;

halrajok, csodakertek, parányi rákok milliárdjai,

hatalmas bálnák.

Delfinrajok és gyilkos orkák,

dagály és apály a holdjárás szerint,

sziklák és korallból elporlott, gyöngyházszín homok.

Földet ölelő, bűvös óceán, üvöltő viharok sikoltó szülője,

jégbe dermedt, kegyetlen valóság

és egyben az élet újra- és újraszülője.

Csodaregék bizalmas hordozója,

kalózok, csaták, hősök dajkája,

rabszolgakönnyek befogadója,

tenger!

Szelíd naplementék fénycsókos búcsúztatója,

tenger!

Távol élek tőled, de szépséged látom és tapintom.

Reád gondolva könnyes lesz szemem,

mert látom a magam parányiságát…

És ez

csak

a

tenger!

Ő, aki mindezt teremtette,

vajh milyen hatalmas?!

Gyömrő, 2007. 12. 03. SZLD.