A tűz

Nem tudom, hogy az ősi ösztön

működik-e, amikor nézem,

de lenyűgöz, bűvöl és fogva tart,

egész lényemmel érzem!

A játszi lángok rebbenése,

mint a csapongó gondolat

ott cikázik a parázs fölött –

fékezhetetlen indulat.

Pattogva fal fel minden ágat,

közben gyűrűzik sűrű füst,

a parázs alulról ki-kikacsingat,

fölötte megrottyan az üst.

Kályhába zárva, melegítve,

ugye a tűz milyen csodás!

Tűzhelyen tőle fő az étel,

aranyló csirkepaprikás!

Némán bámulom fogyó lángját,

az ember szeme beleréved,

hangtalan álom-szárnyakon

messze, messze repül a lélek…

Égő áldozat szentelt kézből –

a kékes füst az égre kúszik,

s az alkonyati szürkületben

szálló felhővel együtt úszik…

Felizzanak a bűnös máglyák,

torkolattüzek villannak egyre,

a tűz, az átkos, szép örökség

halált kiált az emberekre.

Benzinpalackok, gázkitörések,

égő olaj a tengeren –

égből elorzott őserő,

mit műveltél az emberen?!.

Csak csendben nézem,

már nem parázslik.

Hamvát felkapja a szél,

rászórja puhán homlokomra,

a bűnbánatról így mesél…

2011. 10. 16. SZLD.