Psalmus Hungaricus

(Dsida Jenő költeményére)

Mint a vándor, aki meglátja messziről

a kéklő csúcson a felkelő napot,

és dönt, hogy célja nem lehet más,

mint feljutni a szédítő magasba –

úgy állok döbbenten ez alkotás előtt!

Nem vers, hanem egy szörnyű bizonyosság,

egy dicsőséges szép felismerés,

szavakba szőtt meztelen igazság!

Minden elmúlt és eljövendő

keserv és kín, mind benne van

lázadó szájjal az égre sikoltva!

Itt, az ősi földön, többezer éve minden:

a szkíta, hun, avar és magyar-

egy életindaként tört az égre,

itt minden porszemmel egyek vagyunk!

Itt ősszülőink porát fedi a rőt avar,

az ő testükből zsendült fel a fű.

Egyazon diadalt és fájdalmas kudarcot

sorra egybevarrt a történelmi tű.

Szent gondolat és szent sorok

melyeket egy lángoló elme

vad prófétaként megfogalmazott!

Együtt kiáltjuk a pusztaságba:

mi magyarok egyedül vagyunk!

Idegenek, mint más bolygó lakói,

lelkünk és nyelvünk vajh ki érti itt,

- az ördög tudja, mely csillagvilágból -

szörnyű bűnökkel és erénnyel vívjuk

az élet bűvös hétköznapjait.

A költő dolga mi más lehetne?

Nemzetével együtt szenvedve, nem feledve,

haladni fel, a Végtelenbe!

 SZLD.