Ugyanolyan vagyok

Ugyanolyan vagyok, mint a többi,

nem tűnök ki a termetemmel,

nem tűnök ki a mosolyommal,

nem tűnök ki erénnyel, bűneimmel.

Egyszerű vagyok, hétköznapi,

eszem, iszom, lélegzem, TV-t nézek,

háborgok, és morcon morgolódok,

de amikor elkap az igézet,

földi bőrömből lassan kibújok,

az ég felé tárul két kezem,

a fényben tisztulva megújulok,

és írni kezdek rímeket,

sötét és vidám színeket,

szerelmet, lelket emelőt,

sírós születést és néma temetőt,

palásttá szőve szavakat,

kétfelől égetve magamat.

Amikor elfogy a papír és a rím,

amit leírtam, újra olvasom,

égből kapott, apró, kicsi fényem

mindnyájatoknak íme, átadom. -

Aztán folyik tovább a nap,

kávé íze csiklandja a számat, -

a tavaszt váró utca szélén

a fák fázósan sorba állnak.

Felveszem újra szürke ruhámat

és elvegyülök a tömegben..

Egy költő, álruhába bújva

lopakodik a végtelenben.

2012. 01. 17. SZLD.