Mária, az anya

Mivel hitünk szerint Mária bűn nélkül való volt, biztosan mondhatjuk, hogy anyai hivatásában is a helyzet magaslatán állt. Nézzük meg, mit tett és mit nem tett ez az egyszerű és alázatos asszony. Most nem a Mennyek Királynéjaként gondoljunk rá, hanem közülünk való édesanyaként. Hiszen neki sem volt könnyebb semmi, nem kapott felmentést a nehézségek alól, sőt...

Gyermeket fogant

Amit tett: Átgondoltan, visszakérdezve, de Isten akaratára teljesen nyitottan igent mondott arra, hogy gyermeket foganjon, egy olyan helyzetben, ami emberileg erre alkalmatlannak tűnt. (Meg is kövezhették volna.) Ugyanakkor teljesen emberi, ahogy a hegyekbe siet Erzsébethez, hogy megbizonyosodjon: az angyal az igazat mondta, a jelenés valóság volt.

Amit nem tett: Nem utasította el a gyermeket, ahogy annyian teszik különböző indokokra hivatkozva. Közben pedig nem magyarázkodott, védekezett, egyszerűen Istenre bízta helyzetét.

Szülés

Ha belegondolunk, elég kalandos volt. A terhesség utolsó heteiben szamárháton zötykölődni, aztán megindul a szülés, és nincs senki segítség, de még csak egy szegényes fekhely sem. Amit tett: megint csak bízott az Úrban, hogy valahogy majd csak elrendezi a dolgokat.

Amit nem tett: Nem szidta Józsefet, hogy milyen tehetetlen, hogy ő itt már mindjárt szül, ez az ember meg még egy rendes szállást sem képes szerezni. Bár nyilván lehetett benne aggodalom, ezt nem úgy oldotta fel, hogy másokra kezdett mérgelődni, neheztelni, hanem úgy, hogy az egész helyzetét az Atya elé tette.

Hová lett a kisfiam?

Még csak 12 éves Jézus, amikor három napig nem találják a jeruzsálemi zarándoklat végén. Milyen érzések kavaroghattak Máriában? "Az Isten rám bízta az Ő Fiát, én pedig nem tudok rá vigyázni, elvesztettem, most mi lesz?" Amit tesz: Megtesz minden tőle telhetőt, hogy megtalálja. Közben pedig imádkozik. Egyszerre használja az emberi lehetőségeket és kéri az istenit.

Amit nem tesz: Most sem szidja Józsefet, hogy miért nem vigyázott rá jobban, sőt, Jézust sem, amikor végre megkerül. Közli vele az érzéseit ("bánkódva kerestünk"), és egy kérdést tesz fel neki úgy, hogy valóban nyitott a válaszra, nincs benne vádlás és nem árasztja el a háromnapi aggódás alatt felgyűlt negatív érzéseivel. (Érdekes egyébként belegondolni: később, Jézus halálakor is három napra veszítette el Mária a fiát. Akkor vajon mit érzett? Vajon tényleg feltámad, ahogy beszélt erről?)

Jézus elmegy

Jézus felnőtt. Mária közben megözvegyült. Egyetlen támasza a fia. Ő viszont egyszer csak bejelenti, hogy elmegy, magára hagyja az édesanyját. (Bár feltételezhetjük, hogy valamilyen módon gondoskodott róla.)

Mit tett Mária? Elengedte. A szívében is. Mit nem tett? Nem zsarolta, hogy "Ezért neveltelek, hogy aztán öreg napjaimban magamra maradjak?". Nem próbálta magához kötni. Nem az ő igényeit tette az első helyre, hanem Isten akaratát. Nem is szólt bele Fia döntésébe, mint azok a szülők, akik mindig mindent jobban tudnak. Bízott benne annyira, hogy el tudja fogadni a döntését.

"Ki az én anyám?"

Van egy jelenet az evangéliumban, amikor Jézusnak szólnak, hogy anyja és rokonai várják és látni szeretnék. (A szentírásmagyarázók szerint azért jöttek, hogy hazavigyék, mert nyilván megbolondult - és ehhez magukkal citálták Máriát.) Erre Jézus megkérdőjelezi, hogy ki az ő anyja és rokonai, azt mondja, hogy azok, akik teljesítik Isten akaratát.

Nahát, ez már mindennek a teteje! - mondanák sokan. Felneveltem, és most látni sem akar, sőt, még le is tagad. Valószínűleg Mária sem érti ezt igazán, de szívében érzi Jézus igazságát. Hagyja ugyan, hogy a rokonok elrángassák magukkal, de semmi olyat nem tesz, amivel megnehezítené Jézusnak, hogy teljesítse hivatását. Nézzünk magunkba! Nem gátoljuk-e olykor felnőtt gyermekünket abban, hogy teljesítse a hivatását, például a házastársi, szülői feladatait? Rábízzuk-e, vagy kioktatjuk, hogyan kellene csinálni a dolgait?

Meghal a fiam

Talán a legfájdalmasabb, ami egy emberrel történhet, a gyermeke halála. Ez nem a dolgok természetes rendje, hogy a fiatal megy el előbb. Akibe annyi szeretetet, időt, energiát, törődést "fektetett", most itt fekszik holtan. Mi értelme volt akkor?

Mária is átéli ezt a fájdalmat, sokszorosan, az ismert körülmények miatt. Hite, bizalma nem "spórolja meg" neki a szenvedést.

Ő bízott a fiában, hogy tudja, mit tesz, mégis - úgy tűnik - kudarcot vallott. Bízott az Atyában, aki azzal adta Őt neki, hogy majd megváltja a népét. És most? A legnagyobb szenvedés közepette, amikor már gondolkodni is képtelen az ember, megmarad számára a feltétel nélküli hit az Isten jóságában.

Most sem vádol senkit, nem szidja a farizeusokat, Pilátust, a gyáva apostolokat, a kegyetlen katonákat. Csak szeret, és ezért szenved. Közben - valahol mélyen - hisz és remél.

Feltámadt

Mária "joggal" várhatta volna, hogy feltámadott Fia első útja hozzá vezessen. Ő nem kételkedett benne, nem hagyta magára, és különben is, legközelebbi hozzátartozója. De az evangéliumok nem is említik, hogy akár csak egyszer is megjelent volna neki. Vannak teológusok, akik szerint azért nem, mert nem volt rá szükség. Mária hitt. Jézusnak nem kellett semmit bebizonyítania neki, feltétel nélkül szerette és hitt benne. A vérségi kapcsolatnál fontosabbá válik itt a lelki kapocs. Istenben egyek ők, és ez minden fizikai találkozást felülmúl.