A zsoltáros ezt mondja: "Ahogy a szarvasünő a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, Uram." (Zsolt 42,2) A római Szent Kelemen bazilika apszis-mozaikjának keresztje tövében is ott látható a szarvas. Vanyó László állítása szerint az 5-6. században vált a katekumenek szimbólumává az idézett zsoltár alapján.
A szarvast ábrázolhatták pusztán esztétikai okok miatt, mivel szép agancsa van, és méltóságteljes állat. Szerepe volt a mitológiában, és a római korszakban a cirkuszi állatok közé is bekerült. A szarvas idővel a tavasz állata lett, valamint a keresztény ikonográfiában különféle módon ábrázolták: szarvas a víznél, a paradicsomi forrásoknál, a szarvas és a kígyó viadala, a szarvas és az életfa, vagyis a szarvas és a kereszt.
A szarvas nem volt tisztátalan állat, mivel hasított patájú. Mértékletes, azonban tavasszal sokat eszik. "Sokkal inkább uralkodik a gyomrán, mint sokszor az emberek, és ha mérgező növényt evett, akkor articsókával segít magán." (Ailianos) A szarvas szokása, hogy agancsát fán dörzsöli le, és amíg új agancsa ki nem nő, rejtett életet él, minden ókeresztény szerzőnél jelen van.

A Biblia szerint a szarvas nehezen szül, és ezen kígyó marása segít.

Az Ószövetség ír a szarvas gyorsaságáról is (Zsolt 18,34). Veszély esetén a szarvas visszavonul lakhelyére, az erdőkbe (Zsolt 29,9). A szarvas nem magányos, hanem csoportosan vonulgat.
A Sacramentarium Gelasianum a 42. zsoltár elrecitálása után ezt imádkozta húsvét éjszakáján: "Mindenható Isten, tekints kegyesen néped könyörgésére, amely újjá akar születni és mint a szarvas vágyik a forrásvízre.

Add meg kegyesen, hogy a keresztség titka által szentelje meg a hit szomja a testet és a lelket egyaránt."
Számos mozaik ábrázolja a szarvast víz közelében, de akad olyan is, ahol Keresztelő János mellett látható. Későbbi ábrázolás szarvas a kehelynél.

Ennek eucharisztikus jelentése van.
A szarvastól fél a kígyó, és amikor megöregszik meg is eszi őt a szarvas, ezzel megfiatalodik - állítja Tertullianus.

A szarvas és a kígyó egymás iránti ellenszenve állandó téma az ókeresztény irodalomban (Origenes, Nyssai Gergely, Eusebius, Szent Ambrus).

Az egyházatyák a Teremtés könyve alapján értelmezik ezt, vagyis hogy a kígyó a legokosabb és legravaszabb minden állat között.

Ez a gondolat vezet oda, hogy a kígyóval harcoló, azt elpusztító szarvast Krisztus szimbólumának tekintsék.

A Szent Kelemen bazilika mozaikján látható szarvas éppen egy kígyót készül felfalni.

A kereszt jelvénye a Krisztus által adott új életnek.
A 'keresztény' ember állandó harcban van a gonosszal, akit Jézus a kereszt fáján győzött le. Vágyik az ember Jézus Krisztus szabadító ereje után, ahogyan a szarvas a hűs vízre.

Keresztségünk vizére vágyunk állandóan, amely lemosta rólunk az áteredő bűn foltját.

Mindig rászorulunk Isten irgalmára és szabadító erejére, és ő nem taszít el magától soha.

A gonosz elleni küzdelemben hasonlítunk a szarvashoz; eltapossuk rossz gondolatainkat, és odaállunk a 'fán győztes' Krisztus mellé.