Az ábrándozás az élet megrontója, de a remény az élet megmentője.
Így a böjti  időben úgy érzem, hogy szükséges lehámozni lelkünkről az ábrándokat, a lanyhaságot, a csüggedést, és szükséges, hogy magunkra öltsük a remény védő és megtartó páncélját.

Nehéz idők várnak ránk – mondják... Hát, hadd jöjjenek! Mert mi megbirkózunk velük. Ez a hozzáállás kell jellemezzen bennünket! Nem pedig az, hogy jaj, mi lesz?!
Ha a pályára eleve úgy állunk fel, hogy elveszítjük a mérkőzést, kis esélye van annak, hogy győzünk, de ha a győzelem reményével indulunk, akkor a vágytól is hajtva minden esélyünk megvan arra, hogy mi kapjuk meg a babért. Lehet, kifáradunk, de kárpótol a tudat, hogy még egyszer győztesek lettünk, ott ahol már mindenki félt és feladta.

Ha testünket minden nap felkészítjük az életre: megetetjük, megaltatjuk, felöltöztetjük, megerősítjük vitaminokkal, felébresztjük kávéval, akkor kérdem én, ma mért ne öltöztetnénk fel a remény vértjével? Mért ne táplálnánk a remény eledelével? Kötelességünk bátran és reményteljesen nekiindulni a jövőnek!
Mért ne masíroznánk húsvét fele azzal a hangulattal, meggyőződéssel, hogy jobb lesz? Hogy szebb lesz, hogy gondjaink megoldódnak, kérdéseinkre kielégítő választ kapunk!? Hogy igazi ünnepünk lesz, lelassult órákkal, kerek és teljes percekkel!?
Mindez, csak tőlünk függ.

Jöhetnek megszorításokkal, fenyegetésekkel, szürke napokkal, ha a mi lelkünkben ott a remény, a jólét utáni vágy és a hit, hogy képesek vagyunk rá, hogy megoldjuk! S ha még teszünk is annak érdekében, hogy sikerüljön, már csak hangulati szinten is: nem lehet az, hogy ne járjunk sikerrel!

A hittel társuló remény és az egészséges dac volt mindig, ami megtartotta az emberiséget, az egyént és a közösséget egyaránt. Én hiszem, hogy esetünkben sem lesz másképp.

Az ábrándozás az élet megrontója, de a remény a megmentője! Éltessük a reményt, hogy ő is éltessen bennünket! Legalább, most amikor a természet is az újjászületésről, az életről mesél és tesz bizonyságot.