Az emberi természetben gyökerező Isten-adta vágy, hogy lelkünket Istenhez emeljük, imádásunkat és kéréseinket gondolattal, szóval, mozdulattal kifejezzük. Az emberi szívből előtörő imádságot Isten formálta az Ószövetségben, mikor megmutatta, hogy ki Ő, hogyan kell Őt imádni, sőt sugalmazott imádságokkal ajándékozta meg népét (zsoltárok). Azután évezredek múltán elküldte szent Fiát, az egyetlen tökéletes imádkozót, az Egyház előimádkozóját, hogy megtanítsa Egyházát is "Lélekben és igazság: imádkozni. Mennybemenetele után elküldte a Szentlelket, s "mivel mi nem is tudjuk, mit kell imádkoznunk, azért maga a Lélek könyörög értünk kimondhatatlan sóhajtásokkal" a szívünkben (Róm 8,26.)

A keresztény ember imádságát tehát e kettő határozza meg: a szívből előtörő, az emberi életet Isten elé táró ima, melyet a Szentlélek formál bennünk,  és Krisztus imája, mely az Egyházban folytatódik, melyben Krisztus adja a szót ajkunkra. Ez utóbbi ima teszi lehetővé, hogy mi végre kiléphessünk önnön szűkösségünkből, beszorított lelki világunkból az igazság tágas, szabad levegőjére, és Krisztus által, Ővele, Őbenne mehessünk Isten elé. A keresztény ima nem állandó önmagunk körül forgó tépelődés, nem monológ, hanem Isten által formált, elfogadott és megválaszolt párbeszéd.

Apró fohászaink az élet minden mozzanatát kísérik, ezeket bármikor, bármilyen helyzetben végezhetjük.

Imádkozzunk másokért is, önmagunkért is. Isten irgalmát kérjük magunk és más bűneire.

A dicsaőítő - hálaadó - engesztelő - kérő ima az Egyház hitével összhangba hozva   felöleli egész életünket, s kiterjed arra a nagy valóságra, amit természetfölöttinek hívunk.