A reményről tartott három napos lelkigyakorlatot Böjte Csaba dévai ferences rendi szerzetes a szatmárnémeti Szent János templomban összegyűlt híveknek.

Pénteken este bevezetőjében a remény Isten-i erény voltát hangsúlyozta ki: „Úgy érzem, hogy sokszor keresztény körben megfeledkezünk arról, hogy a remény ugyanolyan Isten-i erény, mit a szeretet, mindannyiunknak gyakorolnunk kellene. Nézzünk a mi Urunk, Jézus Krisztusra! Olyan csodálatos, hogy Jézusban mennyi remény van. Az egész élete erről szól, minden megmozdulása. Ő mindenkiben bízik. (...) Egy adott helyen azt mondja, 'Ha én elmegyek, Atyám új vigasztalót küld helyettem. A Szentlelket.' Jézus Krisztus magát vigasztalónak, bátorítónak, remény árasztónak nevezi. Érdemes elgondolkodni azon, vajon bennem meg van-e Jézusnak ez a vonása? Mindannyian Isten képére, hasonlatosságára születtünk. Jó lenne, ha a mi keresztény rendruhánk valóban a szeretet, a remény, a hit lenne."

 

Böjte Csaba kiemelte, sokan negatívan szemlélik a világot, pedig a ma emberének és különösen nekünk, Kárpát-medencében élőknek sokkal több lehetőségünk áll rendelkezésünkre, mint bármikor az elmúlt időben. Minden lehetőségünk adott, hogy boldogok legyünk, hiszen olyan korban élünk, amikor nem üldöznek senkit vallási meggyőződése és világlátása miatt. A gyerekeknek, fiataloknak lehetőségük van, hogy tovább tanuljanak, az egészségügyi beavatkozások pedig bárki számára elérhetőek. Örülhetünk továbbá ennek a gyönyörű világnak, amit Isten ránk bízott. Assisi Szent Ferencet idézte, aki egy réten áthaladva így szólt a virágokhoz: „Testvéreim, ne dicsérjétek ilyen hangosan az Urat, mert megszakad a szívem!".

Szombaton a „remény Anyját", Máriát emelte a hívek elé: „Nagyon tudom csodálni ezt a fiatal, tizenéves lányt. Mária neki mert lendülni élő hittel, reménnyel a szívében. Te neki mersz lendülni a feladatodnak, annak a kihívásnak, amit Isten eléd állít? Azt hiszem, hogy remény nélkül nagyon sok szép álom, elképzelés, terv, meghiúsulna. Mária nem abból indult ki, hogy Ő mihez ért, mire van felkészülve, hanem abból, hogy Isten mit kér tőle. Ki tudja mondani, hogy: 'legyen nekem a Te igéd szerint.' Milyen jó lenne, ha Máriát mernénk követni, ha a tőlem Isten által kért feladatokra ki tudnám mondani az igent."

A vasárnap reggeli szentmisében az emmauszi tanítványok történetével mutatott rá: nagyon sok a megfáradt ember, sokan beleuntak az élet nehézségeibe, de ahogy az emmauszi úton is szembe ment Krisztus, és megvigasztalta az elcsüggedteket, mi is benne kell reméljünk. „Jézusból erő, remény, bizalom csörgedezett a tanítványok felé, akik még éjnek idején képesek voltak visszamenni és felrázni a többieket, hogy: 'Él az Isten! Ne féljetek, velünk van, bízzatok!'

Milyen jó lenne, ha mi is egymással az emmauszi Krisztus példájával tudnánk eljárni. Szükségünk van arra, hogy egymást bátorítsuk, reményt, fényt árasszunk a másik felé. Ahogy Jézus szépnek, ügyesnek látta az emmauszi tanítványokat, úgy kellene mi is lássuk egymást. (...) Hinnünk kell abban, hogy Isten gyermekei vagyunk, hogy Isten csodája minden egyes ember. Mennyi érték van egy-egy ember szívében... De vajon ki tudjuk szeretni egymás szívéből ezeket az értékeket?"

Böjte Csaba bátorító szavait a dévai gyerekekkel megélt történeteivel fűzte csokorba, mosolyt és sokszor könnyeket csalva az arcokra. Buzdított, hogy a reményt sosem szabad feladnunk. Prédikációi nem csupán gondolatok voltak a reményről, szavaival derűt, reményt közvetített az összegyűlt híveknek. Mindhárom nap meggyőzte őket és az emberek vidáman, mosolyogva, szívükben újult reménnyel jöttek ki a templomból.