AZ ARADI TIZENHÁROM

Döbbenet volt az ország lelke akkor,
Egyetlen sóhaj morajlott tova,
Mint vészes rianás, gáttörő tavaszkor,
Úgy dübörgött Kossuth nagy kora.
Vijjongva szállt a zord halálmadár,
Mint pokolból szabadult szörnyű rém:
Sötétség lett urrá e szent hazán,
Mert Világosnál kialudott a fény.
Egy jajszó sikoltott a honfiszájon_
Az aradi Tizenhárom!....

Az Óriás, ki lelke tűzborával
Tizmillió magyart harci lázba vert,
Lángajkára fagyott utolsó dalával
Már Mars hadisten kebelén pihent...
Nem pergetett már riadót koboz szava,
Elnémultak pacsirták és sasok,
De égre zugott a holt Petőfi sóhaja,
Mint üllőn csengö, villámló vasok
S végig dörögte a  vérszagú világon:
Az aradi Tizenhárom!....

Egy szó jajdult csak a meghőkölt világon  -
Még a kancsukás cár is felnyögött -
A frank, a belga, német és angol határon
Kegyelmet követelt a Titán-Száműzött.
Döblingbe űzött börtön posztján
Gyilkos tollával a Legnagyobb Magyar,
Mint ketrecbe láncolt fenséges oroszlán,
Ki kétségbeesetten saját husába mar,
A boltra írta:  -  mint gyújtó, égi járom:
Az aradi Tizenhárom!.....

Öklét rázta a Becsület szava,
A Jog, Igazság, Szeretet felordított,
Kegyelmet kért a félvilág maga,
Ám a győző halálharangot kondított.
S az örűlt ördög, a fattyúvérü rém,
A hesseni herceg szerelem fia.
Hóhér - Haynau, kinek gyilkolás volt a kéj,
Akarta, hogy vérben égjen Hunnia
És fennakadt a szörnyü vérvádon:
Az aradi Tizenhárom!...

A döbbenet tépett milljó szív-eret,
Egyetlen sóhaj morajlott tova:
De nem mozdult meg a lelkiismeret.
S a hősöknek meg kellett halnia!
És meghaltak, dicsőn, mint az istenek...
Életük munkája: történelem.
Nevük tizmillió magyar szívben remeg
S élni fog, amig csak egy magyar terem!
Dicsőségük zsoltár a honfiszájon:
Örökké él az aradi Tizenhárom!..