Liszt Ferencet idézhetjük, amikor föltesszük a kérdést: ugyan hány ország vallja a magáénak: magyarok, németek, franciák, olaszok, lengyelek… Mégis hajlunk arra, hogy magyaros öntudattal azt mondjuk: „Ő a miénk”. S elfelejtjük odatenni a végére, hogy „a miénk is”. Persze a több gyermekes családból épp a legkisebb sajátítaná ki a mamát az ismert szavakkal: „Az én anyukám!” Holott a gyermekek mindegyike elmondhatja – maradjunk ennél –, hogy „Az én édesanyám”. Anélkül persze, hogy ezzel kisajátíthatná őt bármelyikük is.
Máriát ugyanúgy vallhatjuk a miénknek, a „Magyarok Nagyasszonyának”, anélkül, hogy mi, magyar katolikusok, másoktól megvonhatnánk a hasonló jogot. Hadd mondhassák el a maguk módján, hogy ők is a magukénak vallják Boldogasszonyunkat, Máriát, a maguk szemszögéből, szívük szerint. Hiszen már a szó is sokat mond erről: „Mi Asszonyunk”, a franciáknak Nōtre Dame. Latinul: Maria nostra, amely egyik kedvelt búcsújáróhely a Börzsönyben, s egyben falunév is: Márianosztra.
Mária is úgy a miénk, magyaroké, hogy nem sajátíthatjuk ki. Nem is tehetnénk. Hiszen nem csak mi, magyar katolikusok vagyunk nagy Mária-tisztelők. A körülöttünk lévő országok is azok. Elég a nagy búcsújáró helyeket megidézni határainkon túl, amelyek nemzetköziek is egyben. Máriacell. Csensztohova, Medzsugorje. Magyarosan írhatjuk valamennyit, hiszen zarándokaink révén hozzánk is tartoznak, ahogyan nemzetközi látogatottsága van nálunk például Máriapócsnak. Nem csupán országon belüli ügy ez, hanem népek közötti feszültség oldója is egyben, vagy zarándoksereget verbuváló magyar ünnepi találkozó, mint Erdélyben Csíksomlyó, ahol a Kárpátokon túlról a csángók, az anyaországból pedig az itteni magyarok találkoznak. Nem ritka azonban az amerikai vagy a nyugat-európai magyar látogató sem.
A hívő katolikusok Mária országának vallják Magyarországot. De hány más ország is elmondhatja ezt a saját nemzeti hová-tartozása szemszögéből. Elég az olaszokat, a lengyeleket vagy a spanyolokat említeni. A legváratlanabb tapasztalatot mégis az evangélikus Svédország jelenti számomra. Nemzetközi konferencia keretében megtekinthettük például a lundi székesegyházat, és benne meglepetten fedeztem föl, nem egy, de három Mária-szobrot, amit katolikus templomban sokallanék. Persze a közös keresztény múlt felejthetetlen hagyatéka ez. Az úti könyvből pedig megtudhatom, hány Mária-templom van Svédországban. Aztán: nem kiemelkedő-e az Ortodox Egyház Mária-tisztelete? Nálunk ott a görög-katolikus Máriapócs. Kegyoltára fölött ott látható a csodatévő kegykép, amelynek eredetijét a bécsi Stephansdomban őrzik. És mégis, mindezekkel együtt indokolt a lelkünkből lelkedzett, rangos ünneppel kiemelt tiszteletadás: „Magyarok Nagyasszonya”…
A „nagyasszony” kivételes rangot jelent. Ez a mi népünk kitüntető ajándéka a Boldogságosnak. Vajon kik voltak a történelemben a magyar nép „nagyasszonyai”, akiket megillet ez a – szavakba formált – kiemelt rang? Mert
így értjük meg az ünnep jelentőségét. Kik adták össze annak a magyar főkötőnek, magyar gyöngyös pártának gyöngyszemeit, amellyel Máriát így megtiszteljük? Csak párat említek: a bajor Gizella királynét, István királyunk feleségét nagyasszonyunknak tekinthetjük. Hunyadi János feleségét, Szilágyi Erzsébetet szintén. S hogyan lehetne kihagyni Kanizsai Dorottyát, aki eltemettette Mohács halottait. Könnyei összevegyülnek emlékeimben Mária könnyeivel, és a miénkkel. Ilyen nagyasszony nem adatott a Don kanyar elesett magyar katonáinak, azoknak, akik számban fölülmúlták Mohács halottait. Zrínyi Ilonát, Munkács várának hősi védőjét is nagyasszonyaink sorába vesszük. És a másik rangos bajorról, Erzsébet királynéról sem feledkezhetünk meg, akit szívünkbe fogadtunk, aki nálunk érezte otthon magát, a gödöllői kastélyban, fölszabadulva a bécsi udvar kimért etikettjétől. S mindez csak kis töredék. Ki tudná valamennyit fölsorolni.
A magyar nagyasszonyok gyöngykoszorúját foglaljuk be az elképzelt pártába, amelyet lélekben Mária homlokára helyezünk. Így lehet ő a mi sajátosan magyar tiszteletadásunkban nagyasszonyaink ékességeinek kitüntetettje, de magasan föléjük emelkedve, hiszen ő a legáldottabb, az asszonyok között. S ő az, aki szívünkben hordott jelenlétével keresztény történelmünk egészét átfogja, István királytól napjainkig.
„Tiszteld a nőket!” – hangzik az etikai felszólítás, amely eljut az értelmünkig, de már ritkábban a szívünkig és a tetteinkig. Az erkölcsi parancs – túl az értelmen s az akaraton – az ünnep élménye révén hatol igazán hatékonyan a szívünkbe. Nemzeti ünnep ez számunkra, amely sürgeti a nők tiszteletét és megidézi történelmünk nagyasszonyainak emlékét. Az ő női értékeiknek gyöngyös pártájával ajándékozzuk meg lélekben Bodogasszonyunkat, amikor külön ünneppel köszöntjük benne a „Magna Domina Hungarorum” címzettjét, a Magyarok Nagyasszonyát.

Boda László