A lépcsőház ablakát valaki nyitva felejtette, pedig a novemberi nappalok nem arról híresek, hogy melegek lennének: a szél már piros rózsát rajzolt a kisgyerekek arcára és fázósan gombolta kabátját össze a gesztenyeárus néni.
Szóval, az ablak nyitva maradt, szabad utat engedve a levegőnek. És egy kismadárnak. Berepült a lelkem meggondolatlanul, pedig semmi keresnivalója nem volt ott. Elgondolkodott, azon töprengett, hogy milyen is lesz az idei tél, aztán megtörtént a baj: idegen helyre érkezett. Próbált ő kijutni a lépcsőházból, de sehogy sem találta az utat, mindegyre falnak ütközött. Néha annyira megütötte magát, hogy ájultan zuhant a földre és percekig öntudatlanul feküdt, égre meredő lábakkal. És újra próbálkozott és újra beleájult a fájdalomba.
Sokszor, százszor is, talán.

    A gyerekek észrevették a vergődő kismadarat és segíteni akartak neki, próbálták a nyitott ajtó felé terelni, de az ijedtében még jobban csapkodott szárnyaival. Egyik ájulása alatt meg akarták fogni, de mire a segítő, meleg tenyerecske feléje ért volna, a madár feleszmélt és újra indult önpusztitó repülésre. A szabadság csak másodpercekig tartott, aztán újra a kemény fal...
Kicsi szíve olyan gyorsan vert, hogy szaggatta mellét és minden levegő vétel maga volt a szúró fájás. Szomjas is lett, de nem mert erre gondolni sem, csak szabadulni, szabadulni már ebből a börtönből és repülni gátak, falak nélkül az ég felé.

    Egy felnőtt vizet tett egy tálkába, beterelte a gyerekeket és azt mondta, hagyják egyedül a madarat, majd megtalálja a nyitott ablakot és elrepül. Egy óra múlva a kismadár még ott volt, inni sem mert, csak gubbasztott némán, megrettenve, pedig reszkető kis csőre arról árulkodott, hogy nagyon szomjas.
A félelem pillanatai nagyon hosszúnak tűntek, aztán a nyitott ablakon berepült egy újabb madár, társa az elsőnek. Odabújt hozzá, melengette, kísérte a vízhez. Mily hűs volt és édes az a pár csepp! Életet adó, fönséges! Egymást támogatva, bizalommal repülve, együtt, megtalálták a szabadulás útját. Elmentek.

     Figyelve őket, sok gondolat fordult meg a fejemben, ami talán a legjobban megérintett, az a hűség volt és a szeretet, mely összekötötte ezt a két kis lényt. Az első tudatlanságból repült be az ablakon, a második viszont azért, hogy segítsen szabadulni társának. Meg sem gondolta, hogy saját szabadságát is veszélyezteti, hogy életét is elveszítheti, ő csak egyet akart: ott lenni az mellett, akit szeret, támogatni őt a veszedelemben.

    Nem szégyen tanulni a madaraktól, mert szárnyukkal verdesik a végtelent, repülnek nem is sejthető távolságokon át, és készek mindent feláldozni azért, akit igazán szeretnek.
Mi milyen messze tudunk elmenni társunkért? Hol az a határ, ahol megtorpanunk és nem lépünk tovább? Tényleg képesek lennénk az életünket is odaadni?

    A gyerekek, akiket Isten ránk bízott... szeretjük őket, akkor is, amikor mindent összemaszatolnak, sírnak, toporzékolnak? Amikor százövennyolcadikszor is megkérdezik, hogy mit kell tenni a kérdő mondat végére? Tényleg, mit is? Amikor az ötször öt nem akar huszonöt lenni, nem, semmiképpen sem, még véletlenül sem?

  Csiszolatlan gyémántjaink ők és nekünk az a feladatunk, hogy a szeretet dörzspapírjával fényesítsük őket, ápoljuk, gondozzuk őket. Ezt a feladatot Isten kezéből kaptuk, Ő áldja meg mindennap az erőfeszítéseinket, Ő ad erőt nehézségeink leküzdéséhez.

   Legyen áldott az Ő szent neve!