Istennek felénk kiáradó szeretetét, ha észrevesszük, boldogok leszünk. Tulajdonképpen ezt a feladatot is kaptuk a földi élet számára, hogy vegyük észre azt, amit észre kell vennünk: Istennek, felénk kiáradó szeretetét.

Mivel ez a mennyei szeretet nem tombolhatja ki magát, a szónak ilyen dübörgő értelmében, legalább is a mi földi viszonylatainkban, ezért az Úr szeretetét csak sejtelmek között éljük át.

Pedig az Úr oltott belénk egy irdatlan mély vágyat, és adott hozzá egy hiteles ígéretet afelől, hogy a dübörgően tomboló boldogságba mindenképpen föl akar emelni minket. Aki a mesék világába taszítja az Úrnak ezt az ígéretét, az hitelteleníti magát az Urat is, s belezuhan egy boldogtalan, semmitmondó földi életbe.

Ekkor minden idealizmus összetörik benne és széthullik emberi méltósága is.

A hitetlenség nem más, mint kilátástalanság! Az ember a természetfölöttire hangolt és rászerkesztett lény. A szívünk tanúskodik erről.

S ha erre nem talál rá, akkor a lelke csak sír és sír. Lehetséges az is, hogy valamikor már rátalált, de a tagadás szelleme (démona) leárnyékolta előle a kilátást, vagyis kilopta szívéből a természetfeletti alaperényt: A hitet.

Ha a boldogtalanság kórlapját sikerült így összeállítani akkor egy ellenkező előjellel megtalálhatjuk a boldogság paramétereit is.