Naponta állít választás elé életem.
Soha nem késlekedem a döntéssel.
Döntéseim meghozatalában, volt idő, amikor a hideg mérlegelés, számvetés játszotta a főszerepet.
Ma már nagyobb szerepet játszik hitem.
Még soha nem csalatkoztam, amikor a felülről jövő hangra bíztam magam.

Egy régi, keleti bölcs nálam szebben írja le:
Elmesélek hát, egy régi, keleti történetet:

"Két koldus lakott az egyik falu mellett. Az egyikük vak volt,
a másiknak nem volt lába.
Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő, amelyben éltek.
A koldusok természetesen vetélytársak voltak
– ugyanazt a foglalkozást űzték, ugyanazoktól az emberektől kéregettek – szüntelen haragban álltak egymással.
Ellenségek voltak, nem barátok!
Amikor az erdő kigyulladt, a két koldus elgondolkodott, egy pillanatra.
Ellenségek voltak, még csak nem is beszéltek egymással,
de ez most vészhelyzet volt.
A vak ember azt mondta a másiknak, akinek nem volt lába:
„Egyetlen módon menekülhetünk meg: Ha felülsz a vállamra!
Te használod, az én lábamat, én pedig, a te szemedet!
Ez az egyetlen útja a menekülésünknek!"

Azonnal felfogták a helyzetet. Nem volt gond.
Mindketten intelligens emberek voltak, félretették ellenséges érzéseiket, barátokká váltak, és megmenekültek!

Ez egy keleti tanmese, az értelemről, és a szívről.

Semmi köze a koldusokhoz, HOZZÁD van köze!
Nem lángoló erdőről mesél, hanem RÓLAD, mert TE állsz lángokban.
Minden egyes pillanatban égsz, szenvedsz, gyötrődsz, szorongsz!
Az elméd, Önmagában vak!
Van lába, nagyon gyorsan tud futni, nagyon gyorsan tud mozogni, de
mivel vak, nem tudja kiválasztani a helyes irányt, amerre induljon.
Ezért kénytelen vég nélkül botladozni, újra és újra elesik, megüti magát, és úgy érzi, az élet értelmetlen.

Az értelmes emberek az egész világon ezt hajtogatják:
„Az élet értelmetlen!"
Azért tűnik számukra értelmetlennek, mert a vak értelem, igyekszik meglátni a fényt.    Ez lehetetlen!
Dobog azonban benned egy szív, amely lát, amely érez,
de nincsen lába, nem tud szaladni.
Ott marad, ahol van, dobog, és vár...!
Egy napon, az elme majd megérti ezt, és képes lesz használni végre, a szív „szemét”.

Amikor azt mondom, bizalom, a szív szemét értem alatta.
És amikor azt mondom, kétség, az értelem lábát értem alatta.
Ketten, együtt, ki tudnak jutni a tűzből, nem jelent számukra semmi gondot.

De ne feledd, az értelemnek bele kell egyeznie, hogy a szív a vállára üljön.
Muszáj!
A szívnek nincs lába, csak szeme, de az értelemnek hallgatnia kell a szívre, és követnie kell az útmutatásait.
A szív irányításával az értelem intelligenciává fejlődik.
És így az egyén nem intellektuális lesz, hanem bölcs.

A bölcsesség a szív, és az értelem találkozásából születik.

És ha már egyszer elsajátítod annak a művészetét,
hogy miként teremts összhangot a szívverésed,
és az értelmed munkálkodása között, a titok a markodban lesz,

megszerzed a kulcsot, amely kinyitja minden rejtély ajtaját!"
OSHO